Miért?

Célunk, hogy aki megtekinti a kiállítást és találkozik egy hajléktalannal, ne tudja annyival lerendezni magában, hogy „ez egy szar ember, aki elrontotta az életét”. Szeretnénk minél több emberhez eljuttatni a tényt, hogy az élet nem fekete és fehér. Itt emberéletekről van szó. Szeretnénk megismertetni utcára került társaink életét, útjukat az utcára. Meggyőződésem, hogy ez a társadalmi érzékenyítési kísérlet fontos pillére lehet a hajléktalan kérdés hatékony társadalmi kezelésének. Mi is szeretnénk segíteni! Művész emberekként úgy segítünk, ahogy tudunk: a világlátásunkkal.

Kik vagyunk mi?

Slezák Zsuzsi, az egyik legjobb fotós, akit ismerek. Számtalan előadásunkat fotózta már. A színházi fotózásnak az a trükkje, hogy tökéletesen kell érezni és érteni az adott előadást. Mire is gondolok ezzel? Rengeteg olyan nagyszerű színházi fotót látok, ami a pillanat után készült. Ami teljesen érthető, hiszen a fotóshoz elér a pillanat csodája, kattint, de pont későn. Ahhoz, hogy valóban el tudj csípni egy pillanatot, iszonyatosan kell figyelni. Slezák Zsuzsiban ott van ez a figyelem. Mind az előadás fotóiban, mind a portréiban.
Engem pedig Viktor Balázsnak hívnak, 2014-ben végeztem az SZFE-n, prózai színművész szakon. Alapító tag voltam a K2-ben. 2017-ben eljöttem és azóta a saját lábamon állok. Rendezek, illetve alapítottam egy egyesületet, aminek Tér 12 Kulturális Egyesület a neve. Ez nem egy társulat, ez egy közösség, ami paradigmaváltó szemlélettel próbálja gyógyítani a két részre szakad szakmánkat. Az én 10 éves független színházi tapasztalataim alapján, igyekszünk mentőövet nyújtani fuldokló kollégáinknak. Igazából ez az én hívásom. Segíteni embereken. Visszaadni nekik az erejüket, a hitüket. Nem Istenben, saját magukban. Én a reinkarnációban hiszek, hiszem, hogy minden okkal történik és mindennek következményei vannak, lesznek és voltak. Ezzel nem kell egyetérteni senkinek, az viszont meggyőződésem, hogy segíteni születtünk ide. Igyekszem ezt csinálni.

Hogyan jött az ötlet?

Néhány évvel ezelőtt karácsony másnapján sétáltunk át a feleségemmel a szüleimhez, és a Lehel tér aluljáróban láttam néhány hajléktalant karácsonyozni. Ekkor fogant meg először bennem a kiállításunk alapköve! Annyira érdekelt volna kik is azok az emberek, hogyan kerültek oda, ahova, miért, egyszóval mi a történetük. Azonnal felhívtam Slezák Zsuzsit az ötletemmel. Beleszeretett a gondolatba. Ingmar Bergman mondta ezt: „az a baj, hogy mire a színész összepiál magának egy jó arcot, addigra már nem tudja megjegyezni a szöveget…” – ezzel az elképesztően sértő mondattal a legnagyobb baj az, hogy sajnos igaz. Idősebb korunkra kiül az arcunkra, megpihen a tekintetünkben a fájdalmunk, a hibáink, az elakadásaink. De ott csücsülnek a szerelmeink, szeretteink, barátaink, szárnyalásaink, minden. A rossz mellett ott a jó is. Ennek megörökítésére kértem fel Zsuzsit és vállaltam, hogy összegyűjtöm a morzsákat, amiket hajlandóak megosztani életükből.

Minden kedves érdeklődőt várunk a november 3-i kiállítás megnyitón. Az est házigazdája a feleségem, Viktorné Gyöngy Virág lesz.

https://www.facebook.com/events/708006107875719/