My (bitter)sweet home

Horváth Péter már nem fiatal. Legalább is életkorát illetően. De a fényképészi életútját tekint-ve, nyugodtan letagadhatna ötvenet. Miért gondolom ezt? Mert fotókat csinált egykoron és most is, fotókat, melyekben néhány motívum, formai és tartalmi elem újra és újra felbukkan. Nem ismétli magát, hanem következetesen ragaszkodik azokhoz a nünükéihez, melyek egy-koron érdekelni kezdték, s máig jár a nyomukban. Persze más fényképezőgéppel, más tech-nikával, más eljárások és kifejezésmódok használatával teszi ezt, de kábé ugyanaz érdekli huszonkevés éves kora óta. Ezt a tulajdonságát, képességét, hogy egyre szűkülő koncentri-kus körökben próbálja megfogni, megörökíteni a figyelme fókuszába került néhány neki (is) fontos témát, ezt én nagyon becsülöm benne.

Tipikusan nagyvárosi fényképész, a végleges vagy időleges hontalanság, otthontalanság ér-dekli, a lakótelep, a város szakadtabb részei, és még inkább az itt élő emberek. Nem a szen-zációhajhászás, hanem a finom hangulatok, nüánsznyi apróságok hiteles megragadása az erőssége. Úgy fényképez, ahogy él, kevés feltűnéssel, jelentősebb hőbörgés és különöseb-ben kalandos esetek nélkül. S az egészet átszínezi egy mindig jelenlevő szarkasztikus, néha cinikus felhang, feketésszürke humor, ami a másik, engem vonzó tulajdonsága.

Elküldte szervere belépési kódját. Éltem a lehetőséggel, hogy átnézzek mindent, ami hozzá-férhető HáPé pályájának elejéről, közepéről, a mai kiállítás képeiig. Láttam, hogy nem állítot-tam valótlanságot a szövegem elején, szinte semmi nem változott lényegében. És ezt Önök is láthatják majd, mert vannak itt a falon képei 10-20-40 évvel ezelőttről is, de fikarcnyit sem lóg-nak ki a tavaly készültek közül. Már a kezdetekben is ugyanúgy élt a grafikus fotóeljárásokkal, tónusredukciókkal, szolarizációval, montázstechnikával, labor- és felvételi trükkökkel, manipu-lációkkal, mint mostanában a számítógéppel átalakított, újraalkotott fotóinál. Bemozdulások, dupla és tripla expozíciók, infravörös nyersanyagok, a vaku adta lehetőségek maximális ki-használása jellemzi azokon a képeken, ahol nem elégszik meg pusztán az általa meglátott pil-lanat adta primér hatással. Márpedig alig tudnék ilyet, különösen mostanában. Valahogy a fe-jébe vette, hogy neki a világ úgy ahogy van, amilyen, az nem tetszik. Ki érti ezt? (Nekem se nagyon). Nem akarja pusztán a konkrét, egyedi helyzeteket dokumentálni, a belenyúlásokkal, változtatásokkal, újra-alkotásokkal emeli – vagy próbálja átemelni – az általánosba mindazt, amire egyébként érzékeny antennái figyelmeztetik. Említettem már futólag, hogy a magyar fo-tográfusok közül az elsők közt vette teljes alkotótársként maga mellé a számítógépet, s tette ezzel egyértelműbbé azt a tevékenységét, melynek során a fényképezés eszközeivel a körü-lötte lévő valóságból egy új, egy általa kreált, teremtett és felügyelt világot formál.
És innen már a mai HáPé nincs is olyan messze, csak kiszínesedett, nem a nagyítógépnél zsonglőrködik, hanem a monitorjai előtt, de abbéli szándéka, hogy a számára túl szimpla való-ság több elemét, rétegét egymásra tolja, s ezzel egy térben és időben kevésbé konkrét, de sokkal inkább egyetemes képi szituációt hozzon létre, az megmaradt. És ez jó. Aztán, talán csak azért, hogy megcáfoljon, visszatért most készülő új anyagaiban a fekete-fehérhez, keve-sebbet trükköz és még nagyobb empátiával fényképez embereket, családokat az otthonuk fa-lain belül és néha kívül is.
Nincs nagy változás. Fotókat csinált egykoron és most is, fotókat, melyekben néhány motí-vum, formai és tartalmi elem újra és újra felbukkan.
(Kincses Károly)

https://www.facebook.com/events/354271810905687/