Mónika Bek Balla kiállításhoz írt szövege:

Perszephoné kertje: Az új munkáim, amelyeket itt most bemutatok Nektek a Varázskertben, a természethez való szerves kapcsolódásról és az egyensúly megtalálásáról szólnak.

Az anyag vírushelyzetnek köszönhetően jött létre. A karantén időszak alatt a szabadidőmet a színházak, mozik, koncertek, kiállítások, fesztiválok és baráti összejövetelek hiányában, a természethez a korábbinál is erősebben kapcsolódva, erdőt, mezőt, hegyet, vízpartot járva az eddigi gyógynövényes ismereteimet elmélyítettem és közben rengeteget fotóztam.

Hálás vagyok ezért a csodás lehetőségért, és nagyon büszke vagyok a munkáimra. Túlnőtt rajtam, több nálam és fontosabb is. A cím a sötétségre is utal, a mélységekre amit meg kell járni – “pokolra kell annak menni, aki dudás akar lenni…” – de a téma mégis fényes lesz, természet + csodás emberi lelkek + tündérek + manók + mindenféle entitások. 

Perszephonét, az Istennőt, akinek a kertjéről mesélek két alakban tisztelték a régi időkben élők: 

Mint Koré – a szó jelentése annyit tesz, a leány – karcsú, lenge, gyönyörű leányka, akit vagy gabonaszálakkal, vagy gránátalmával, vagy egy gyönyörű, soha nem látott virággal ábrázoltak, ami az elrablásakor csalétkül szolgált. Később, Perszephonéként, érett nőként testesült, aki a holtak szellemein uralkodik, és vezeti azokat az eleveneket, akik valamilyen okból az alvilágba látogatnak. 

A történet elején ífjú lányként a nüszai mezőn szedett virágot Zeusz és Démétér leánya, Koré, társnőivel, Okeanosz leányaival. Szedték a virágot a lágy pázsiton, rózsát, sáfrányt, szép ibolyát, íriszt és jácintot meg a narkisszosz bíborszínű virágát, amelyet azért sarjasztott Gaia, hogy avval csábítsa a szépszemű leányt, Zeusz tanácsára, a halál, “mindenkit befogadó” királyának járva a kedvében. 

Csodálkozva nézte Perszephoné, s boldogan nyújtotta, mint szép játék után, a kezét. De ekkor meghasadt a föld, felbukkant halhatatlan lovaival Kronosz soknevű fia, és hiába tiltakozott a leány, felkapta aranyszekerére, és vitte magával, akárhogy sikoltozott is. Rémült kiáltással hívta segítségül atyját Perszephoné, de nem hallotta meg senki a hangját, csak Hekaté, az éjszaka sűrű fátylat viselő, háromtestű istennője, és Héliosz, a Nap istene.

Ő a lányát kereső Démétérnek elmondta, ki volt a tettes. Démétér gyászba borult, egy időre az Olümposzon lakó istenekkel is szakított, és az emberek által neki szentelt templomban élt. Mivel nem figyelt a termésre, az nem ért be, és az emberiséget éhínség sújtotta. Zeusz ezért arra kérte Démétért, hogy térjen vissza, de Démétér erre csak akkor volt hajlandó, ha Hádész elengedi Perszephonét. Hádész ebbe beleegyezett, azonban csalfa módon gránátalmát adott neki, mert tudta, hogy aki az Alvilág étkeiből eszik, az végérvényesen soha nem hagyhatja el a Halál birodalmát. Az alku végül úgy köttetett, hogy a leány az év kétharmadát anyjával, a gabona és a termés istennőjével töltötte a föld színén, az év maradék egyharmadát pedig Hádésszal az Alvilágban, imigyen létrehozva az évszakok körforgását.

Perszephoné ettől kezdve az alvilág úrnője: gyakorta megengedi a jó, arra méltó embernek, hogy az általa szeretett elhunytat visszavigye a felszínre. 

Koré, a ,,névtelen” leány archetípusa, aki azt sem tudja kicsoda”. Feladata, hogy megharcoljon saját, sodorhatóságával. Szálljon le az alvilágba, saját tudattalanjába, ismerje meg saját mélységeit.

Mikor visszajön onnan, és nem fél alámerülni, már meglátja, szavakba tudia foglalni a két világ közötti kapcsolatot, közvetíthet a két oldal között segítve ezzel önmagát és másokat is. 

Perszephone érett nőként utat mutathat gyermekeinek/tanítványainak a belső világ labirintusában.

Kertemben, Perszephone kertjében Gaia és Deméter gyermekeit, virágait teremtményeit mutatom be nektek. Abban a teljességben ahogy a fény és a sötétség egyesül, ahogy a föld és az ég találkozik, ahogy a mély és a magas összecsendül, isteni, univerzális harmóniában, velünk, lelkekkel, hogy mindannyian eljussunk oda ahova tartozunk.

És a nagy utazás közben, Földi állomásunkon, bölcsőnkben, játszóterünkön, tanulószobánkban, jelenidőnkben nekünk, asszonyoknak, lányoknak különösen fontos szerepünk van. Oldottságunkkal és lágyságunkkal éppen azokat az energiákat tudjuk továbbítani ami bolygónk és saját gyógyulásunkhoz szükséges, sőt elengedhetetlen. Befogadunk, táplálunk. Mi főzzük össze az igazság pillanatait. Nagy kincs van a kezünkben, ne felejtsük el használni. Áldas!

A kiállítás díjmentesen látogatható.