Urbán Tamás azon kevés fotósok közül való, akik már az elmúlt érában is megmutatták, mi több, megmutathatták a társadalom, a rendszer negatív, szívesen elhallgatott, letagadott oldalait is. Így készíthetett fotósorozatot az angyalcsinálásról, azaz az abortuszról, az aszódi javítóintézetről, a kábítószeres fiatalokról, a börtönökről, a halálos balesetekről és a mentőkről, a szenvedélybetegekről, s általában mindenkiről, akik így vagy úgy a társadalmi lét perifériájára kerültek. Csak hab a tortán, hogy mindezeket magas színvonalon, képileg is jól megcsinálva tette, letagadhatatlan pozitív, jobbító indulattal. Felidézve legjobb képeit, lehetetlen nem észrevennünk, hogy soha nem művészkedik, nem önkifejez, nem az anyagi jólétért, az elismertségért, a sikerért fényképez, hanem fotográfiai tevékenységét következetesen a különféle társadalmi problémák megoldásának szolgálatába állítja. Nem műtárgyak létrehozása a célja, az általa készített fénykép sohasem önmagáért születik, hanem általa direkt módon agitál, dokumentál, rögzít, hívja fel a figyelmet, így avatkozva bele mindennapi életünkbe. Még süldő fényképész volt, amikor 1976-ban ezt bírta mondani: „Nem hiszek a fotóim halhatatlanságában, de aktualitásában igen.” (Ibos Iván: Előretekintés. Urbán Tamás fotográfiája. Fotó, 1976. 7. sz. 305-311. o.) Riportjainak többsége nem kapott sajtónyilvánosságot. Számtalan dologról mégis az ő képei révén szerezhettünk tudomást. Hogyan is? Olyan zártkörű kiállításokon, melyeket az aszódi javító-nevelőintézetben, a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen, a KISZ KB székházában rendeztek, csak meghívottaknak. Vagy abból a néhány közönségnek is nyitott kiállításból, amit rendezhettem neki, például 1987-ben a Gödöllői Galériában, Jelen idő címen, ahol igyekeztünk minden addig elkészült ciklusát megmutatni. Húsz esztendeje volt akkoriban fotóriporter, s ennyi idő elég kell, hogy legyen egy retrospektív kiállítás összerakására, gondoltuk. Nem állt könnyen kötélnek, emlékszem jó néhány beszélgetésünkre. A kiállításon szerepelt riportjai abban a formájukban a készülés idején –mint mondtam – nem jelentek, nem jelenhettek meg a napi sajtóban, pedig mindegyik nagyon égető társadalmi kérdésekhez szólt hozzá. Tán ez volt a baj? De legfontosabb forrás mégis az a mindmáig egyetlen fotóalbuma, mely a szerény Fotóriportok 1975-1995 címet viseli, s nem egy szívderítő, könnyű vasárnap délutáni lapozgatásra szánt könyv. Még nem jelent meg, amikor barátja és kollégája, Korniss Péter így beszélt róla: „Neki a fényképezőgép arra szolgál, hogy egy társadalomról, egy korról azt mondja el, amit fontosnak tart. Türelmetlenül várom, hogy végre önálló kötete jelenjen meg, amelyben egy nagyformátumú fényképész tart tükröt a magyar társadalomnak. S a tükörben azt az arcot mutatja fel, amit nem biztos, hogy látni szeretnénk, de látnunk kell.” (Korniss Péter: 365 napos, 24 órás szolgálat. Fotó, 1996. 3. sz. 20. o.)
Araszoljunk végig Urbán Tamás három évtizedes pályáján, meg-megállva a jelentősebb, pályáját meghatározó állomásoknál. Első mindenképpen az 1972-es Angyalcsinálók képsora, ahol a váci kórház folyosóján egy megalázott, megfélemlített nő várakozik a kaparásra. Látjuk őt, látjuk az alulról fotózott, minden szempontból félelemkeltő orvost, látjuk a halott magzatot, és végül a letakart vödröt. Szörnyű. Nem kizárólag csak a látvány, bár az is, hanem mindaz, ami körülvette, körülveszi, a dolog társadalmi beágyazottsága, az egész folyamat embertelensége, az egyes ember tökéletes kiszolgáltatottsága, mely nem évül el, ma legalább annyira felkavaróan igaz, mint negyven esztendővel ezelőtt. A következő megálló Urbán pályáján 1974. Ekkor készült a Rekviem, az utolsó villamoskalauzok egyikéről. Jól szerkesztett, feszes képsor, egy rendkívüli figurával, aki mintha Hrabal vagy Hašek valamelyik regényéből bújt volna elő, és akivel együtt valami más is eltűnt a tömegközlekedésből, úgy vélem. Ami meg maradt, hát, azzal nincs mit dicsekednie senkinek.
1975-ös az Üzenet Aszódról sorozata. A Javító-Nevelő Intézet. Gyermekkoromban, ha rosszalkodtam, nagymamám ezzel fenyegetett: mégy Aszódra. Felnőtt koromig sosem voltam ott, de a település nevének negatív csengése fél évszázadon át, máig kísért, pedig csak majd harminc éves fejjel láttam ezeket a fényképeket. Itt, ebben a sorozatban érhető tetten elsőként Urbán fotóinak egyik legfőbb jellegzetessége, az a hihetetlen képessége, hogy a bennlévők szemével lát, el tudja hitetni, hogy ő is egy közülük, valaki, aki nem a kívülről jött idegen. A fogorvosi székben ülő tésztaarcú gyerek, a karba tett kezű tetovált fiú, mellén a felirat „Kurvák sorakozó”, az orvos előtt meztelenül az injekció bedöfésére váró fiatalember… mind-mind bevésődtek képi memóriámba. „1975-ben elkészítettem egy anyagot az aszódi nevelőintézetről, mint az Ifjúsági Magazin fotósa. A lapban ugyan nem jelent meg, de Aszódon kiállítást rendeztek a képekből. Siker volt, sokan kivonatoztak megnézni. Más kérdés, hogy Budapesten nem lehetett bemutatni. Azt már nem engedték. De tulajdonképpen akkor figyeltek fel rám, a szakma is, a közönség is, ennek köszönhetem azt, hogy fölvettek a szövetségbe.” (Legát Tibor: ’Mázlim volt’ Urbán Tamás fotós. Magyar Narancs, 1999. december 9.) Aztán jöttek a Punkok 1982-ből. Sorolom, sorolom, de tessék egy pillanatra felidézni – az idősebbeknek emlékezetből, az ifjabbaknak hallomásból –, hogy milyen világban éltünk akkor, hogy minden probléma a nem létező szférába volt utalva kapásból, hogy aki az agyonhallgatott, elhazudott, de ugyanakkor persze mégis valóságos problémákról szólt, vagy arról képeket mutatott, az nagyon könnyen válhatott a rendszer ellenségévé. Urbán nemcsak fényképésznek volt elsőrangú, de kommunikátornak is. 2000-ben mondta egy interjújában: „Az élet sötétebbik oldalán élőkkel éppen olyan jó viszonyt sikerült kialakítanom, mint a hatóságokkal.” (Aury Soós: Ezerszer fényképezte a halált. Kiskegyed, 2000. márc. 14. 24-25. o.) Nem is tehetett másként. Ahogy igyekezett a közmédia minden erejével hallgatni a punkokról, hasonlóan nem lehetett témává a kábítószerfüggő fiatalok akkor is a Pokol felé vezető útja sem. 1982-től két éven át dolgozott ezen, ami aztán összefoglalóan a Bódulat nevet kapta. A magát Jézusként érző és mutató fiú, az élő, élőhalott és halott emberekkel… torokszorítóan aktuális ma is. S csinálta mindezt akkor, amikor még hivatalosan takargatták, mondván, a mi magasabb ideológiai fejlettségű magyar hazánkban nincs ilyen imperialista probléma. Urbán nem politizált, tette a dolgát, amivel senki, de értsék pontosan, senki nem bízta meg. Ő maga határozta el, s törik-szakad meg is csinálta. „Nem akarok rosszat ezeknek a fiataloknak. Több mint egy hónapig együtt éltem velük, hosszú ideig a gépet sem vettem elő. Befogadtak, megértették, hogy nemcsak egy dögös képet akarok csinálni, amivel aztán villoghatok, hanem segíteni szeretnék. Együtt mentem velük mindenhova, egyik kocsmából a másikba. Ha kellett, falaztam nekik…” (M. Nagy Péter: Tudni akartam, milyen. Pest megyei Hírlap, 1987. dec. 24.) 1987-ben a WHO (World Health Organization) nagydíját nyerte el a Narkó Kelet-Európában című anyagával. „Azért ítélték nekem, mert én készítettem az első komolyabb fotóanyagot a kelet-európai kábítószer-problémáról. A fotók csoportos terápián részt vevő fiatalokat ábrázoltak. Sajnos, közülük csak egy lányról tudok, aki leszokott, a többiek már meghaltak.” (Csikász Brigitta: Honlapalapító. Fotóművész új szerepkörben. Zsaru Magazin, 2001. febr. 22. 30. o.)
Lassan már szinte minden devianciaféleséggel találkoztunk Urbán Tamás sorozataiban, pedig hol vagyunk még a végétől. Tökölre érkeztünk a következő fotóival, a Fiatalkorúak börtönében vagyunk. A zárkában összekaszabolt, a ki tudja melyikük követte el tettesek lábai előtt vérében heverő fiú, majd ugyanő keresztbe-hosszába összeragasztgatva, toldozva-foldozva egy másik zárka ablaka előtt. A mindenüktől megfosztott rabok, akiknek egyetlen sajátjuk maradt, a testük, s ezzel élnek, élnek vissza, gyúrják izmaikat, tetoválják tele dacos vagy kétségbeesett, provokáló vagy figyelmet felhívó szövegekkel, rajzokkal, vagy csonkítják meg ilyen-olyan szándéktól vezérelve. Üldögélő smasszerek és dolgozó rabok. Sorsuk majdhogynem közös. 1983-as a Bekerített karácsony is. Az egymással táncoló elítélt roma lányok, hátul egy magába roskadt harmadikkal. Azt mondta mindig Urbán, hogy képei az aktualitás jegyében fogantak, ott és akkor kell hassanak, ahol és amikor keletkeztek. S lám, elmúlt harminc év, és aktualitásából jottányit sem vesztett egyik sem. Akkor most mi van? Persze, sajnos ez nem elsősorban fotótörténeti, esztétikai probléma, még akkor sem, ha így visszanézve egy kutyakövetkezetesen épített, rengeteg nehézséggel teli életmű képei okán beszélünk róla. „Ezeket az anyagokat többnyire zárt körben mutatom be. A Fotóművészeti Galériában és Gödöllőn rendezett tárlat szinte kivétel. Elsősorban nem a nagyközönségnek szánom a képeimet… Talán az utókornak? Nem, hanem azoknak, aki indulattal, elkötelezettséggel tehetnek valamit… Talán az én képeim is hozzájárultak, hogy kezdték nyitottabban kezelni például a narkósok ügyét.” (M. Nagy Péter: Tudni akartam, milyen. Pest megyei Hírlap, 1987. dec. 24.)
1985-ös a Rehabilitáció címet viselő sorozata. Ezek a heroizmus képei, a fél lábon a rajtkövön álló úszó, a láb nélkül tornászó nő, azok az emberek, akikben összesűrűsödött mindaz az akaraterő, küzdeni tudás és akarás, ami az előző képsorok embereiből olyannyira hiányzott. Innen már csak egy lépés az 1985-1987 között készült talán legfontosabb munkája, a Mentősök életéről, munkájáról, mely a pusztulásra ítélt és ennek megfelelően pusztuló emberi testek és az ezek megmentéséért nap mint nap rohamkocsiba ülő emberek soha véget nem érő küzdelméről szól. Megmentett és elvesztett emberek, halottak az utcán vagy magányos szobákban, a vécé betonpadlóján két újszülött véres-mocskos hullája. Talán legmegdöbbentőbb képe a Halálfolyosó, ahol négy kisgyermek, négy testvér holttestét tolja a személyzet a kijelölt helyre. Emlékszem, 1987 márciusában, késő este, zárás után rendeztem és szögeltem a kiállítás képeit a Váci utcai Fotóművészeti Galéria paravánjaira. Egyedül voltam ezekkel a sorsokkal, emberekkel. Sokkoltak a felnagyított fekete-fehér képek, igyekeztem minél gyorsabban felrakni a majd félszáz fényképet. Közben néha kinéztem a földig érő kirakati üvegablakon, s kívül a kivilágított, fénylő éjszakai Váci utca fel-alá korzózó közönségét láttam. Nagyon durva volt a kontraszt. És, hát… jó iskola is volt. Ennek a kiállításának a katalógusában írta Urbán: „Bevallom, engem nem az izgalmas esemény, a véres szenzáció vonzott, hanem a kiélezett élethelyzet, s benne a szenvedő és cselekvő ember. A helytállás pillanatait akartam tetten érni: a veszélybe, gyakran életveszélybe sodródott ember életéért folytatott, sokszor sikeres, néha reménytelen küzdelmet megmutatni.”
Urbán Tamásra általában is jellemző volt, hogy egy bulldog kitartásával ment és tette a dolgát, semmi nem téríthette el addig, míg azt nem érezte, megcsinálta, amit kigondolt. Visszament a fegyintézetekbe, börtönökbe, s 1989-ig, évek hosszú során át dolgozott a különböző helyszíneken. Így született A rácson túl több ezernyi képe, melyből alig tucatnyit mutatott meg az emlegetett Fotóriportok könyvében, és hatszor annyit az Ernst Múzeum kiállítótermeiben. Hosszú, kemény, fotóst próbáló munka eredményét tárta a szörnyülködő, hitetlenkedő, felháborodó (ki-ki választhat habitusa szerint) közönség elé. Párját ritkító kapcsolatépítő képességével elfogadtatta magát a nehézfiúkkal, és a nem kevésbé nehéz börtönőrökkel is. Karácsonyokat, húsvétokat töltött a börtönökben, előfordult, hogy kísérőt sem kapott. Szívesen mesélt története, hogy egyik ilyen alkalommal egy börtönőr fogvatartottnak nézte, s ráüvöltött: Miért nem köszön, elítélt? A történet jó, de fontosabb az, hogy Urbán képeit nézve, az első sokk, döbbenet után, mely a képen ábrázolt valóságdarabnak, tragédiának, miegyébnek szól, gondoljunk bele, hogy miféle ember ez a fényképész? Aki keresi, és ha megtalálja, akkor részesévé válik, mi több, megörökíti mindazt, amitől mi, átlagemberek menekülünk, aminek láttán elfordítjuk a fejünket, amiről hallani sem akarunk. Urbán ilyen ember. A nehézfiúk nehéz fényképésze. A Csillagban ismerte meg Pillangót is, akinek teljes testét tetoválás díszítette, s akit szabadulása után segített. Ez a képsora 1989-1990 között készült. „Még a szegedi börtönben ismertem meg a megszámlálhatatlan tetoválásáról elhíresült Pillangót. Én mentem érte, amikor szabadult. Attól kezdve naponta találkoztunk. És persze fényképeztem. Mindenféle helyzetekben, még a legintimebbekben is. Az egyik ilyen képem a német Stern Magazinban dupla oldalon jelent meg. Írásba adta, hogy ha meghal, a bőrét nekem ajándékozza, a börtönmúzeumomnak. Sajnos, vízbefulladt, egy hét múlva találták meg, a bőrét már nem lehetett kipreparálni. Pedig az Igazságügyi Orvostani Intézetben vállalták volna. Én temettettem el. A barátaival tartottunk egy kis ünnepséget, és ahogyan ő kérte még életében, a hamvait a Dunába szórtuk.” (Kiskegyed, 2000. 11. sz. i.m.) Urbán ilyen ember.
Dolgozott 1990-től két esztendeig a Sternnek, minden fotóriporterek egyik, többnyire beteljesületlen álmának. „Álltam egyszer Hamburgban a reptéren, nyolcvan márka lapult a zsebemben. A Sterntől azt üzenték, üljek taxiba, hajtsak egyenesen a szerkesztőségbe. Számolgattam. Húsz oda, húsz vissza, marad negyven. Pénzügyeim aztán estére erősen megjavultak, mert közel húszezer márkával és egy szerződéssel a zsebemben jöttem ki a Warburgerstrasséról. …Meghívtak három hónapra. Két év lett belőle. Addig voltam kint, míg tartott a keleti események iránti izgalom. Többnyire az NDK-ba küldtek, meg Magyarországra.” (Rab László: Az egymillió képes ember. Népszabadság, 2010. március 2. 20. o.) A mentős anyagait, meg a Pillangóról készült fotóiból összeállított portfólióját vitte. … Végigfényképezte a német rendszerváltást, Kelet-Berlinben az állástalan titkárnőkből, tanárnőkből lett prostituáltak életét fotózta, ami Sexwelle in DDR címen jelent meg. 1992-ben Hamburgban folytatta ezt a sorozatát. Amikor hazajött Németországból, a Magyar Rendőrből lett Zsaru Magazin számára készített címlapfotókat, riportokat. 1994-től 1999-ig a Blikk bűnügyi fotóriportere. Ez alatt az öt év alatt 4500 helyszínen járt. Majdnem ötezerszer merült meg szabad akaratából a bűnben, balesetben, élte meg, és élte át mások baját. „Hazajöttem és a Blikkhez kerültem, de nem, mint egyszerű fotós, hanem a magam által felállított szabályok szerint. Négy évig 365 napos szolgálatban voltam. Bűntényeket, baleseteket fényképeztem. Éjjel-nappal állandó készenlétben vártam, mikor történik valami. …Ez alatt az idő alatt négyezer esetnél voltam. … Nem én hagytam ott a Blikket, hanem eltanácsolt a Pallagi Feri azzal, hogy neki sokkal gátlástalanabb emberekre van szüksége.” Hasonlóan a másfél századdal korábbi nagy fotós elődeihez, Szatmári Pap Károlyhoz, Roger Fentonhoz, akik a krími háborúban, vagy Klösz Györgyhöz, Budapest és a Monarchia megörökítőjéhez, ő is egy kocsiban rendezkedett be, abban élt, dolgozott, a helyszínen hívta, másolta, ha kellett, a képeit. És most mondják meg, számít, hogy egy ló vonta zártszekér, vagy egy 110 lóerős Land Rover érkezik a felvétel színhelyére? A gesztus semmiben sem különbözik. „Gyakran megesik, hogy egy-egy katasztrófa, baleset vagy bűncselekmény helyszínére előbb ér oda, mint a hivatalos szervek. Ha szükséges, ilyenkor először életet ment, s csak ha már nem tud segíteni, kezd fényképezni… Munkájához nélkülözhetetlen társ a már-már legendássá váló Land Roverje… a tinédzser koron messze túljutott terepjáró újjászületett Urbán tervei alapján. A tetőhöz kapcsolható alumínium létra 4-5 méteres magasságot biztosít, így egy új perspektívát tesz lehetővé. Az éjszakai felvételeknél a beépített 2 KW-os Honda áramfejlesztő 4 db 500 wattos halogénlámpát képes üzemeltetni… Az autóban az egyik legnagyobb helyet az állványláda foglalja el, mely nemcsak alvóhelyül, hanem a mentéshez szükséges ásók, fejszék, feszítő-vágó eszközök, akkus lámpák, különleges gumicsizma és esőkabát tárolására is szolgál, de helyet kap itt a bűnügyi technikusok által használt műanyag lábtyű és hullazsák is. Évekig kísérte a mentősöket, itt sajátította el az életmentés alapfogásait, így megtalálhatók az autóban a légút biztosítására szükséges eszközök, a lélegeztető Ruben-ballon, kötszerek, fertőtlenítők. A kommunikációt hasábrádió, rádiótelefon és személyhívó biztosítja…” (Kiss-Kuntler Árpád: 365 napos, 24 órás szolgálat. Fotó, 1996. 3. sz.) Ez az autó volt az otthona, a munkahelye, a bázisa éveken át. Minden riportja, képsorozata hosszú felkészülési folyamattal indult, meg akart ismerkedni a helyszínnel, a szereplőkkel, a körülményekkel, s elkészülte után sem engedte el a témát, hosszasan levelezett az aszódi nevelőintézet néhány bentlakójával, nem vicc, olvastam a levelek egy részét. Ő várta a teletetovált Pillangót a szabadulásakor a szegedi Csillag előtt, mentősökkel, rendőrökkel, tűzoltókkal máig jó kapcsolatot ápol, ami nem is csoda, hiszen gyakran ért előbb egy-egy helyszínre, mint ők, s a fényképezés, filmezés mellett az életmentésben, kárelhárításban is segített. Csoda-e, ha ennyi befektetéssel, ennyi ráfordítással, ennyi önpusztító konoksággal mindig előbb volt az esemény helyszínén, mint fotóriporter kollégái, csoda-e, ha elsőbbséget élvezett a rendőrök, tűzoltók és mentők munkája során a többi, csak a szenzációra vadászó odarohanok, visszaszaladok, elsőnek közlöm típusú fényképészekkel szemben? Több korabeli cikk is panaszolja névvel és név nélkül, hogy ha ő igen, akkor ők miért nem? És eszükbe sem jut, hogy Urbánnak ez nem napi feladat volt, hanem hónapokig, évekig tartó, szünet, felmentés és önfelmentés nélküli életmód… De az irigység és a mószerolás a magyar nemzeti karakter egyik meghatározó eleme, lényegesen könnyebb valakit leszólni, bemártani, mint olyan vagy még nagyobb alapossággal túlszárnyalni a másik teljesítményét. És akkor még nem beszéltem arról a példátlan felelősségérzetről, amit a mai napig csodálok benne. Urbán azt a szörnyű élethelyzetet, hogy nap mint nap halottakkal, súlyosan sérültekkel, önmagukat lehetetlen helyzetbe hozókkal, bűnözőkkel került fényképezési helyzetbe, nem tudta, nem akarta másként áthidalni, mint hogy nem a kattintás részét érezte legfontosabbnak a műveletből, hanem odaállt, segített, életet mentett, nyomot rögzített, tette azt, ami nem a dolga. Amit a többi helyszínen lévő kollégája valószínűleg sohasem tett, mert amikor megvolt a Kép, iramodtak a szerkesztőségbe… Urbán még ottmaradt, beszélgetett a munkájukat végző rendőrökkel, mentősökkel, beköltözött a börtönökbe, támogatta némelyik fogvatartottat, szóval olyat tett, ami általában cseppet sem jellemző. Egy századmásodperces érintkezés helyett akár több éves kapcsolatba került az általa lefényképezettek némelyikével. Ez elkészült képein túl óriási emberi tett, nagy különbség és különbözőség, nem is tudom, miként tudta ezt magában feldolgozni. És ha ő még csak-csak, de a családja? Mindegy, ennek az időszakának már vége, a dolgok valahogy elrendeződtek, de ezek a kérdések mégis csak itt motoszkálnak a fejemben.
***
Az írás megjelent az alábbi kötetben:
