Már kiválasztottuk a könyvbe kerülő képeit, már elkezdtem írni ezt az esszét, amikor a Pécsről hazafelé tartó vonaton utolért Körmendi Anna telefonja: Hemző Karcsi az éjjel meghalt. Jajj! Megöregedtem én is, úgy látszik, már nem tudom olyasféle, begyakorolt rezignációval fogadni ezeket a változásokat, hogy valaki tegnap még van, ma meg már nincs. Ez korábban, másoknál néha megoldást jelentett, de most csődöt mondott. Nem voltam rá felkészülve. Amikor e szöveg első mondatát leírtam, akkor még élt. És nem tudtam, nem vártam, hogy az igét múlt időbe kell majd tennem hamarosan. Elmentem a temetésére, morfondíroztam a díszbeszédek, emlékezések alatt, hogy ő ki volt, és akkor én mit és hogyan. Mert minden közeli emberünk halálakor a magunkát is megéljük. Semmi okosabb nem jutott eszembe, csak a Hiány. Végül is arra a következtetésre jutottam, hogy ha így kezdtem, így is fejezem be. Hemző Karcsi még egy kicsit él.
Első tiszteletkör
Bírom benne, hogy soha nem ült meg a babérjain. Már többször jutott el odáig életében, hogy elég jól csinálta azt, amit éppen tett, mégis abba tudta hagyni, hogy valahol egészen másutt, másként újrakezdje, s abban is színvonalas legyen. Csak az életrajzából felkészületleneknek idézem, hogy még az elején Orosházán akart okleveles mezőgazdász lenni, de helyette fényképésszé vált. „Tizenöt éves lehettem, amikor az első fotómasinával találkoztam. Kölcsönkaptam egy Kodak Retinát az összes kezelési tanáccsal. Akkoriban úgy gondoltam, erdész vagy gazdálkodó leszek, mivel igen-igen szerettem a föld szagát és rajongtam az állatokért.” (Hemző Károly: Találkozásaim. Katalógus előszó 1976.) Fotós pályája a Hunnia Filmstúdióban kezdődött 1942-ben. Fotólaboráns volt, együtt dolgozott Inkey Tiborral, Ráth Károllyal, Szenthe Lászlóval, meg még kikkel is? Kora legjobb filmgyári fotósai voltak. Ő meg csak egy éven keresztül az elkészült, még nedves képeket tükörfényezte üveglapokon, azzal az ígérettel, ha jól csinálja, tán még standfotós is lehet belőle. Kapott kölcsön egy kisfilmes gépet, azzal már fényképezhetett is hébe-hóba. Ezután jött a háború. 1946-tól három évig egy tbc-szanatórium kényszerű lakója lett, mert 18 évesen súlyos, élete végéig meglévő tüdőbajt kapott, aminek voltak jobb, rosszabb periódusai. Kikerülve a szanatóriumból, 1949-ben sikertelenül felvételizett a Filmművészeti Főiskola operatőri szakára, ezért vált belőle nyomdai fényképész és retusőr az Atheneum Nyomdában. Szép, nyugdíjas állás, és ha ott marad, mára már büszkén mutogatná kis hétvégi telkét Biatorbágy mellett, s húszéves Skodájával ő lenne a nyomdai fényképészek és retusőrök pápája. Másoknál ez élethossziglan tartó robot, ő meg, ahogy tehette, otthagyta. Kis amatőrfotós flikk-flakkok után, 24 évesen sportfotóriporter lett a Honvéd SE-nél, ahol akkor a nagyhatalmú, sőt élethalál ura, Farkas Mihály honvédelmi miniszter volt a góré. És Puskás Öcsi a csapatkapitány. Lehetne erről még mit mondani, talán fogok is. Később meg a Képes Sportnál töltött egy évtizednyi időt. Sok ezer képet fényképezett nagyjából 30 sportágról. Időközben megtanulta a szakmát. Muszáj volt, nem akadt más választása. A fél évszázaddal ezelőtti kis érzékenységű filmek, a szó szerint életveszélyes magnéziumpisztolyok, a nehéz és bonyolult vakuk nem könnyítették meg az akkori sportfotósok dolgát. Hosszú ideig még teleobjektívje sem volt. Ott kellett hát lennie a történések közelében, s csak akkor exponálni, ha érdemesnek ígérkezett. Nem amikor történt Valami, hanem amikor Valami Olyan történt. Észrevette, megtanulta, hogy az igazi sportfotó nem az adott sporteseményről, de nem is arról az egy versenyzőről szól, hanem többről. Emberiről. Drámáról. Humorról. Jó iskolát jelentett ez számára. Élvezet látni mai is az Aranycsapat honvédos focistáiról, Puskás Öcsiről, Bozsik Cucuról és a többi csillagról, Albert Flóriánról, a Császárról, a pingpongzseni Faházi Janikáról, a súlyemelő olimpiai bajnokról Földi Imréről készült fotóit. Itt kezdte a szakma és a nagyközönség ízlelgetni e nevet: Hemző Károly.
14 évig guggolt a pályák szélén. Már majdnem mindenki elhitte, hogy ez a Hemző, ez egy jó sportfotoriporter, amikor továbbállt innen is. Nem egy másik sportlaphoz, nem. Az túl egyszerű lett volna, hanem rögtön az akkori magyar sajtó egyik elit lapjához, a Külügyminisztérium által kiadott, öt nyelven megjelenő Magyar Szemléhez került, mint fotóriporter. Később előlépett képszerkesztővé. Ebben az időszakban, 1967-1989 között vált belőle igazi fotóriporter, s itt került kapcsolatba mások képeivel, mint megrendelő. Aki ismerte az akkori sajtóviszonyokat, az tudja, mekkora dobás volt ez, de most itt nem érdekes, mert rendszerkritika helyett Hemződicséret van. Szóval egy mégoly jó sportriporternek sem kis dolog egy kulturális, politikai, eseményfotókkal dolgozó, ideológiailag súlyosan korlátozott, külföldre szánt lapnál jól teljesíteni. Ő hibátlanul megcsinálta. Dolgozott a keze alatt szinte az egész mostani fotós szakma. „A Magyar Szemlénél az volt a dolgunk, hogy bemutassuk Magyarország szebbik arcát. Mindig elvégeztem a kötelező házi feladatot, s utána megcsináltam magamnak azt az egy-két képet, amelyik a lapban meg sem jelenhetett volna.” (Szarka Klára: Hemző Károly Fotóriporter, 2010. 5. sz. 18. o.) Itt sem állt meg, ezután is váltott még néhányszor, sportfotósból lett lófotós, fotóriporterből képszerkesztő, képszerkesztőből alkalmazott fényképész, s közben mindig egy teljesen új területen szerzett sokadszor nevet magának. Lófotós? Van olyan? Hát bizony igen, de nem úgy, hogy különféle négylábúakat fotografál valaki szakmányban. A Hemző által lefényképezett lovaki nem csak, sőt, nem elsősorban állatok. Látunk itt vidám és bánatos, játékos és magába forduló, anyai érzelmektől áthatott és intrikusan pimasz, együgyű és nagyon értelmes lófejeket – mintha megszólalnának (de minek?) – látunk vágtató és poroszkáló, négy lábukat az ég felé nyújtva hengergőző paripákat, a rácsokon átnyúló szeretetteli gesztusokat, s ha figyelünk, látjuk persze bennük magunkat is, miközben egyetlen ember sem érdemelte ki, hogy Hemző lóképeinek bármelyikére rákerüljön. Lófotóiról Gera Mihály ezt írta a kötete elé írt tanulmányában: „Olyanok ezek a fényképek, mintha a lovak közül az egyik készítette volna őket.”
Sokat beszélgettünk, de a kudarcairól még sosem kérdeztem. Lehet, hogy nem is volt? Vagy csak meghúzta a vállát és tovább? Ki tudja. Ez a kérdés általam fel nem tett és általa meg nem válaszolt maradt, immár örök életre. Búslakodás helyett összegezzük inkább az eddigieket. Gyermekként mezőgazdász szeretett volna lenni, felnőttként lovakat (is) fotózott, öregségére meg a felesége gondozta gyönyörű kertet nézi reggelente budai ablakából, Magyarország egyik legjobb szakácsnőjének ételeit kóstolgatja, fotózgatja… Látszólag sikertörténet, gondtalan, szép, nyugodt élet. De ne dőljenek be neki: Hemző Károllyal szinte minden megtörtént, ami a huszadik század kétharmadát átélt K-európaival megeshet. Listázzuk csak össze: Orosházán töltött nyarak, mialatt a városi gyerek megérzi a föld szagát, felébred benne a természet szeretete, csodálata. Jelentkezés az orosházi mezőgazdasági szakiskolába, ahová csak azért nem járt, mert közben az emberek, különféle okokból, egymás felé fordították fegyvereik csövét. Azért ekkor még egymás mellett haladt a két pálya, első fényképein kakasok, lovak, falusi jelenetek láthatók, miközben indul a fotólaboránsi pálya a Hunnia Filmstúdióban. Budapest ostroma. TBC, János Kórház, három év szanatórium. Túléli, de sohasem lesz teljesen egészséges. Kiállítások, könyvek, publikációk hosszú sora. Tisztségek különböző fotós szervezetekben. Díjak, elismerések. Azon kevesek egyike, aki Érdemes és Kiváló Művészként is csak Karcsi maradt. 1989-től pedig nyugdíjas. Azóta sokkal többet van szeme előtt kopott Nikonja, mint eladdig bármikor. Olyat csinál, amit addig nem. Feleségével, Lajos Marival Gust-Art néven gasztronómiai fotóstúdiót alapít, harmadszor is nagyot váltva fotográfusi tevékenységében. A 99/33 könyvek talán már elérték, vagy meghaladták a négymillió eladott példányt. Tudják, mekkora kupac négymillió könyv? De még ez sem tette önteltté.
Hogy is van ez? Ki-ki döntse el, számára mi a fontos pályájának ebből a hármasságából. A jobbára csak napi eseményekre vevő képfogyasztókat, a világ dolgaiból leginkább a különféle testmozgások által létrehozott versenyhelyzetek iránt érdeklődőket, a sztárokat ájult bámulattal bámulókat valószínűleg a Képes Sportban és egyebütt megjelent sportfotói kötik le. Jól van ez így. Legalább valami. Akiket még e mellett, vagy mondjuk, kizárólagosan csak a hasuk érdekli, azok nem fognak másra emlékezni, mint a 99 ételrecept 33 fotóval sorozataira, ahol az ember kellően élvezkedhet Lajos Mari főztjén, válogatott receptjein, meg Karcsi színes ételfotóin, melyeknek csak egyetlen hibáját fedeztem fel az évek során, azt, hogy nincs jó, fokhagymás rántás illatuk. De különben tökéletesek. Ők csináltak először nagyméretű, egész oldalas, színes fotókkal illusztrált szakácskönyveket Magyarországon, melyekkel meglehetős közönségsikert arattak. A Nők Lapjában éveken át, hétről-hétre jelentek és jelennek meg Lajos Mari receptek Hemző fotóival. Több mint harminc éve szerzőtársak, és negyvenéves együttélésüket ünnepelték 2010-ben. És marad ezeken felül még egy rész, amelyik túléli Károlyt, túlél bennünket is, s ameddig emberek fotóra, művészetre még egyáltalán fogékonyak, addig mutatja magát. Beszél arról a helyről és korról, ahol készült, de leginkább mesél egy Hemző Károly nevű fotográfusról, aki egyszer volt… Életműve ezen túlélő darabjai leginkább a Találkozásaim címet viselő műcsarnokbeli kiállításainak triptichonjai, a lovakról, Budapest mindennapjairól, köznapi emberekről, nemkitüntetett helyekről, nemégbekiáltóan fontos történésekről, dolgokról szólnak. „Több mint húsz évig képszerkesztőként dolgoztam, és ez kifejlesztett bennem egy képnéző képességet. Az én fotográfusi tevékenységemet csak bizonyos értelemben lehet kreatív fotográfiának nevezni, mert csak részben rendezem meg a dolgokat. A képeim riportfotóknak is tekinthetők, ugyanakkor egyfajta kreativitásról is árulkodnak. Az életem során mindig az ilyen jellegű, kreatív riportképek készítésére törekedtem. Sajtófotós vagyok, engem az ember érdekelt, őt akartam megmutatni.” (Bacskai Sándor: Mindig kreatív riportképek készítésére törekedtem. A hetvenéves Hemző Károly képei Fotóművészet, 1998. 5-6. sz. 3-15. o.)
Második és egyben utolsó tiszteletkör
Bírom benne, hogy nem irigy. Nem érzi azt, hogy ő sikeresebb lehetett volna, ha a másikat elgáncsolja, leszólja, sőt. Itt Magyarországon azon nagyon ritka emberek közé tartozott, aki soha nem mondott rosszat senkiről. Volt véleménye, nem hallgatta el, de nem cikizett, nem alázott, nem intrikált, csak helyére tette a dolgokat. Képszerkesztőként ezt mondta egykor az egyik riportra kiküldött fotósnak: „Ide kérek egy nagyon jó képet! De ha nem sikerül, akkor két közepest.” Mindig voltak körülötte szakmai körök, széles holdudvara volt. Véletlennek tekinthető-e, hogy ahelyett, hogy saját képeit bámulná nap, mint nap, ő kiszegelt a lépcsőháza falára vagy másfélszáz művészi fényképet. Természetesen mind másé. Mind kortársaié. Azoké, akiket akár utálni is lehetne. Ő meg nézegeti és örül a képeiknek. Szerintem Hemzőnél többen nem járnak fotókiállításra, ha felmegy a szobából a műtermébe, ha felballag műtermébe, legalább félszáz érdemes kortársa kiváló ízléssel válogatott 120 fotóját nézi mindennap, sokszor. Egyetlen fényképészt sem ismerek, aki haragot táplált volna magában vele szemben. Hangosan meg még ennél is kevesebb. Nem megosztó személyiség. Sem éltében, sem holtában. Na, ezt is bírom benne. Bírtam.
***
Az írás megjelent az alábbi kötetben:
Egy álló, egy fekvő és egy jó!