Kincses Károly: Lenkevízió

0
255

A világ valamilyen. Az az ember, akinek van fényképezőgépe, ezt meg is örökítheti. Ha teheti, általában meg is teszi. Nem így . Neki a világ csak alapanyag ahhoz, hogy saját belső képeit állandósíthassa, és ezért a világ nem valamilyen, hanem olyan, amilyennek ő lefényképezte. Ennek okán képei, bár valóságosak, de nem a Valóságról szólnak. Vagy ha ez is valóság, s miért is ne, akkor inkább csak egy Lenkevízió. Egyenes adás, élő közvetítés mindarról, amiben Lenke létezik, létezett, ami mindennapjaiban körülveszi, amilyen volt, és amilyen most. Táj, város, hegy, ember, állat. Ezek attól, ahogyan lefényképezte, már mind az övéi lettek. Ha így nézzük, hihetetlenül gazdag ember. Övé a fél világ. Ha nem így nézzük, akkor persze elég szegény. De ne így nézzük. Inkább tekintsük majdnem minden képét, teljes eddigi életművének legfontosabb részeit egy speciális naplónak, képes önéletírásnak. Mert Lenke valójában nem csinál mást, csak a benne létező világnak folyamatos bolyongásai közben meglelt külső megfelelőit újra és újra lefényképezi. Ezért aztán Szilágyi Lenkét mindenki ismeri. Még az is, aki nem. És ennek oka abban a fura, egyensúlytalanul billegő képi világban van, amit magából közszemlére bocsát. Mert kicsit szólnak ugyan a fényképei arról is, hogy mit látott, mi történt, vagy mi nem történt a világban, de sokkal inkább szólnak róla. Ne értsen senki félre, ezek nem közvetlen lenyomatok, nem klasszikus értelemben vett dokumentumok, nem családi vagy úti emlékek, hanem valamiféle szilágyilenke-esszenciák. Nála a fotózás nem önkifejezés, mint oly sokaknál, hanem létezési forma. Legjobb fotói ezért szerintem nem is fotóesztétikai, művészettörténeti, hanem sokkal inkább irodalmi, poétikai vagy pszicholingvisztikai elemzést igényelnének. Majdhogynem megengedem magamnak azt az enyhe túlzást, hogy bármi van az általa exponált fényképen, az tulajdonképpen önarckép. És ha ezt legalább a teória szintjén el tudjuk fogadni, akkor közelebb jutunk annak megértéséhez, miért annyira egyedi, előzmény- és társ nélküli a magyar fotográfia történetében , és azok a legjobb képei, amelyekben sikerül összesűrítenie mindazt az energiát, ami ott, akkor abban a percben őt magát is átjárta, mozgatta. Ezek a felvételei megvalósítják, vagy megcáfolják, ki honnan nézi, a fizika egyik leglehetetlenebb állítását, az energiamegmaradás törvényét. Szerintem ugyanis évek, évtizedek óta sem veszítettek semmit fényképei az egyszer beléjük sűrűlt energiamennyiségből, anélkül, hogy bármilyen külső energiával ezt az állapotot mesterségesen fenntartotta volna. Magyarázat talán entrópiája lehetne, de ne tőlem várják a tétel kifejtését. Az viszont biztos, ha valaki ismeri képei pinkódját, a sikeres bejelentkezés után azonnal és feltartóztathatatlanul elkezd áradni felé ez a képbe koncentrált erő. Ha meg nincs pinkód, nincs energia. Szelavi.

Nincs persze könnyű dolga a pinkódtulajdonosnak sem, mert Szilágyi Lenke nem az epikusan mesélő, Elek após alkat. Sem életében, sem képeiben. Keveset beszél, sokat hallgat. Képeiben is a legerősebb, legszembeötlőbb elem a csend, s annak mindmegannyi vizuális megjelenése. Képes naplója, életmesélése, bár folyamatos és szünet nélküli, mégis töredékes, szaggatott, sokszor nehezen vagy sehogyan sem értelmezhető. De hát ez a Lenke. Töredékes, szaggatott, sokszor nehezen értelmezhető. Hű tükre nem mutat mást, mint ami. Ő ilyen. Vagy ilyennek látja és láttatja magát. Mestere annak, miként lehet az ember körüli tereket, a vele megeső hétköznapi eseményeket metafizikai magasságokba emeltetni a nézői által. Legjobb képeit egyfajta állandó és szünet nélküli szomorú, fanyar irónia lengi be. Nem lázad hangosan, csak nem is alkuszik meg. Úgy él, úgy fényképez, ahogyan ő akar. Rengeteg energiát fordít viszonylagos szabadsága megőrzésére, mely szabadság természetesen csak az ideális szabadságállapothoz képest viszonylagos, a miénket sokszorosan meghaladja. Nem könnyen befolyásolható. Szerintem olyan, kinézetre is, alaptermészetre is, mint harminc évvel ezelőtt, amikor ajánlására Gödöllőn az első képeit kiállítottam az Önkioldó nevű kiállítássorozatban. Képein, ha verbalizálni akarnánk a látványt (amit egyébként nem ajánlok senkinek) a nekünk Semmi, vagy alig valami jelenik meg, ami neki persze Minden, hiszen fotós életműve – tudjuk, mondtuk – egyfajta naplóként is olvasható. Látható, hogy hol volt, kikkel barátkozott, mikor, kik voltak számára fontosak, miből kereste a megélhetésre valót. Képekben mutatja meg, amit nem mesél el, mert mint értesültünk már erről is, egyébként nem nagyon kommunikatív. Azt mondja, hogy az ember egész életében önmagával ismerkedik. Ehhez pedig néha extrém helyszínek, személyek is kellenek, hogy abban is kipróbáltassék az Én. Nagyon megáll Lugonak ez a mondata, ez esetben pontosan fogalmazott: „Lenke az üres terek és megfejthetetlen pillanatok képeit készíti…” (: Magyar Napló, 1992. november) Ezért aztán a mai képdömpingben, a bulvár eseményeket színes, szagos, tolakodó módon tálaló világunkban nem árt, ha a szilágyilenkés képeket egy megfelelő dekóder segítségével szemléljük.

Ismer majdnem mindent a fotográfia szabályrendszeréből, komponálást, világítást, technikát, miegyebet, de ez a tudása csak arra jó, hogy bármikor, bármelyiket kedvére figyelmen kívül hagyja, áthágja, megszegje, akkor és amikor csak a benne élő, belső képszerkesztője ezt sugallja neki. Ezért aztán, aki nem Szilágyi Lenke felől közelít a képeihez, hanem a képek felől Lenkéhez, hát annak van baja elég, nem is irigylem őket. Képei annyifélék, amennyi csak egy folyamatosan alakuló, változó, de igazából lényegét sosem feladó ember lehet. Láttam tőle polaroidokat, láttam ezekről készült színes fénymásolatokat, láttam a talált képeit, rossz negatívokról készült gyűrt, és pokolian snassz dokubrom nagyításait, láttam lyukkamerás fotóit, színes diáit és a róla készült fordítós papírképeket, korrekt és szép fekete-fehér barit nagyításait, digitális állományokból készült színes nyomatait, mind más volt látszólag, de lényegében olyan mindegy, valamennyi magán viseli Szilágyi Lenke ujjlenyomatait. Képletesen, meg valóságosan is.

Mondják meg, van-e olyan téma a fényképezésben, amire ha Szilágyi Lenkét fölkérik, akkor azt másként fotózná, mint szilágyilenkésen? Mert nem csak magának és nekünk csinál fényképeket, de ebből is szeretne megélni, ezért időnként megbízásokat kap és teljesít. Akt, riport, portré, családi fotó, színház, kortárs tánc, filmes standfotó, secko jedno, mind egyremegy, mindegy neki, mit kérnek tőle, azt adja, amit tud, és főleg, amit ő akar. Ritka jelensége ezzel nemcsak a magyar fotográfiai életnek, de a mai magyar életnek is, hiszen már elmúlt ötven, és még nem adta el és fel magát egyszer sem. Jól megvan ő magával. Aki akarja őt, ilyennek akarja, aki meg nem, az nincs, nem fontos, nem létezik. És én ezt is nagyon bírom benne, nemcsak a fotóit. Ja, mert még azt is akartam mondani, hogy amikor arról írtam, hogy mindegy neki, mit fotózik, és azt mindig egyféleképpen teszi, akkor én azt korántsem hibájául rovom fel, sőt! Elmesélek egy történetet. Hiteles, garantáltan valódi. Harminc esztendővel ezelőtt kezdtem dolgozni fotómuzeológusként a Magyar Színházi Intézetben. Papír szerint az lett volna a feladatom, hogy Fedák Sári, Tőkés Anna, Gobbi Hilda képeit összegyűjtsem, kiderítsem róluk, hogy 1903-ban a Sasfiókban vagy 1905-ben a Dolovai nábob lányában szerepeltek-e, amikor az a fénykép készült, és ki állt tőlük száz évvel ezelőtt a színpadon balra, és hasonló ilyen fontosságok. Aztán, ha ez kész, kezdjem újra, de most Márkus Emiliával, Hegyi Arankával és Bajor Gizivel. Tettem a dolgom, tettem, még érdekelt is valamennyire, de valami hiányzott. Gondolkoztam. Törtem, törtem a fejem, hosszasan, persze csak munkaidőben, és egyszer csak rájöttem, igazából a jó, az önmagukban érdekes, izgalmas fotók hiányoznak annyira. Nem előírás az ugyanis egy színházi fotónál, hogy dögunalmas legyen. Innentől már egyenes út vezetett addig, míg szereztem némi pénzt, amiből megbízhattam akkor még fiatal, pályakezdő fotográfusokat, hogy bizonyos előadásokról készítsenek fotósorozatokat. Így került be a Színházi Intézet fotótárába , , , , Törőcsik Juli, és Szilágyi Lenke kép is szépszámmal, ők meg elmondhatták, hogy azért kaptak valamicske pénzt, amit szívesen csináltak. És ezeket a harminc éves fotókat, negatívokat néha előveszik, kinagyítják, kiállítássá szervezik… Némi elégtétel ez a sorok írójának. Legnagyobb megdöbbenésemre, Szilágyi Lenke – velem ellentétben – nem hagyta abba a színházi fényképezést. Újra és újra megvalósítja képeivel azt az alaptézist, mely szerint csak azok a színházi fotók élik túl az egyszeri előadást, a benne játszó színészt, a színházat, melyek fényképként is helyet követelnek maguknak a művészet szférájában. Amelyek nem dokumentálják a dokumentálhatatlant, hanem a látottakat a fotográfia speciális kódrendszerével újraértelmezik. Mint Lenke jobb színházi felvételei.

A szubjektív pillanatok érvényes látvánnyá szervezését és a képeiből letagadhatatlanul áradó nonkonformizmust ellentétes érzelmekkel reagálta le mind a szakma, mind a kiállítását látogató közönség, néha még a barátai is. A merev (technikai hiányosságokat, dekomponáltságot, itt-ott életlenséget, laborálási pontatlanságokat felrovó, vagy éppen az azonosulásra alkalmatlan témaválasztást nehezményező) elutasítástól a kritikátlan, lelkes elfogadásig terjedt és terjed a képeivel szemben megnyilvánuló érzelmi viszonyulás skálája. Ez volt. Persze, pályakezdése óta eltelt több mint harminc esztendő. A meglévő sallangok nagyrészt lekoptak róla, és ami maradt, az egy nagyon egységes szemléletű, következetesen a saját útját járó, annak stációit megmutató fotográfusi életmű, mely összetettségében, folyamatában leginkább a Látókép megállóhely címet viselő fotóalbumában érhető tetten. Olyan fotókat készített általában, melyeket nem kell képaláírással, szöveges magyarázattal aládúcolni, megtámogatni, olyanokat, ahol az odaírt dátum vagy helynév inkább csak tájékoztató jellegű, de nem nagyon fontos, hiszen az összes jó képe barátságban van az Idővel, szabadon járnak-kelnek benne előre is meg hátra is. „Azért nem szeretem a színes képeket, mert nem a valóságot akarom lemásolni, hanem képeket akarok csinálni… Nagyon remélem, hogy a képeim nem pillanatképek. Csak a módszer. Arra törekszem, hogy időtlenek legyenek a képeim…” (Szavak és színek helyett. Szilágyi Lenkével Scherter Judit beszélgetett. Sine morbo 2001. 4. 21-24. o.) És ha ezt mondtam az időről, amit Lenke csak megerősített ezzel a mondatával, akkor Sisso hasonlót mond a Helyről is, s én csak halkan bólintok rá, egyetértésem jeléül. „Teljesen mindegy, hogy hol a hely és kik a szereplők, a lényeg az intimitás ismerősségében van. Képeit nézegetve, magunk is emlékezni kezdünk.” (Sisso: Túlvilág déjavu. Octogon, 2000. 1. sz.) Egyszer lefényképezett egy öregasszonyt a sötét éjszakában, aki a hosszú expozíciós idő alatt egyszer csak felállt és elment, amitől a kép olyan lett, mintha valaki csak álmodta volna az egészet, s reggel felébredve, kinyitva a szemét, megpróbált visszanézni oda, ahonnan visszajött. És ez nem lehet másként, mint hogy Lenke a csak neki megmutatkozót alakítja fényképpé, s mi ezt az ő kódolási folyamatát járjuk be visszafelé, de immáron nem az ő, hanem a mi saját belső világunkban. Mindebből persze következik az is, hogy aki nem így nézi, az nem nagyon tud mit kezdeni a képeivel. Meg kell jegyeznem, és ezt már eddig is illett volna írnom, hogy Szilágyi Lenke sem egy zseni. Sok tízezer felvételt tud az elmúlt évtizedek során a magáénak, s ezek között vannak említésre sem méltók, sikertelenek, ezek mellett vannak korrekt képek, melyek annak a célnak, amiért készültek, tökéletesen megfelelnek, s szép számmal akadnak jók. Nagyon jók. És amikor dicsérem, amikor azt mondom, hogy itthon párját ritkítóan egyedülálló életművet tudhat magáénak, akkor ezekre az utóbbiakra gondolok kizárólag. mondta róla: Ő az, aki sohasem fog besorolódni, komoly felnőtté válni. Erényét megőrzött gyerekességéből, annak tisztaságából meríti. Formai értelemben néhol rendkívül egyszerű, máshol bonyolult képi összefüggésekkel teremti meg képi világait. Yes. Egyetértek. Egyik legjobb ismerője Miltényi Tibor, a Kisképzőben osztálytársa, első kiállításain társszerző, amikor megpróbálta szakmaibbá tenni a hivatalos viszonyulást Lenke munkásságához, kategóriákat kreált, melyek többé-kevésbé, így-úgy leírják ezt. Minden fogalmat idézőjelbe téve, a korlátozott érvényességükét éreztetve, ezeket sorolja: „lírai riport”, „szubjektív fotó”, „melankolikus rea¬lizmus”, „metaforikus narráció”, „spon¬tán eklektika”, illetve „autonóm riport”. Hát igen, jobb híján… Én nem szaporítom tovább a meghatározások számát, hiszen Szilágyi Lenke Érdemes és Kiváló művész leglényegéhez tartozik, hogy prüszkölve leráz magáról minden skatulyát, meghatározást, definíciót, s ragaszkodik a jól bevált szilágyilenkéshez. Egyéni, senki mással össze nem téveszthető stílust alakított ki magának, ami elég jó arányban tartalmazza az állandót, a felismerhetőt, a jellemzőt, s mindig húz valami meglepőt, újat, váratlant is, nehogy azt higgyük, hogy Szilágyi mindenhol ugyanazt csinálja, mindenhol ugyanúgy néz….
A Lenkevízió mindig ugyanazt a műsort adja, de sohasem ismétel. Hogy van ez? Magyarázatként elfogadható esetleg, hogy nyughatatlan lélek, nincs állandó stílusa, ennek okán persze epigonja sem nagyon, hála Istennek, helyette folyamatosan figyel, hagyja hatni a hangulatait, szorongásait, sejtéseit, s ezeket alakítja át képpé. És ha ez így van, miért is ne lenne így, akkor azt is levonhatjuk fotói nagy többségének láttán, hogy Szilágyi Lenke nem a boldog, elégedett, önmaga sikereivel eltelt, a világot mindig csak rózsaszín szemüvegen néző alkotók seregét erősíti. Aki ismeri őt, ezt tudja. Akinek nem volt még hozzá szerencséje, az meg majd innen tudhatja, amikor a tulajdonképpeni pályakezdésétől, 1983-tól mindmáig változatlan világlátását elemzi: „Formailag is ott van már a lecsupaszítás, a redukált tónus, a kontrasztos, sziluettes vagy szórt fény. És az elveszett, szerencsétlen alakok, mint téma….’83-tól kezdve ezek a fények, ezek az emberek, ez a látásmód érdekelt, de nem szándékosan, előre megfontoltan. Mintha a képek csinálták volna magukat. …én nem is vagyok az a fajta művész, aki konkrét eseményekre, hírekre közvetlenül reagál… A világ szerintem csak még olyanabb lett, mint amilyennek én először megláttam a képeimen keresztül. Több a szegény, anyátlan, szerencsétlen, esendő. … A valóságnak egy olyan szeletét, csücskét látom és láttatom, ami fölött mások általában elsiklanak. Nemcsak a szegények, a mások érdekelnek szoció értelemben, hanem azok a pillanatok, ahol az idő megpihen és kitágul, más dimenziót ölt, megül. …hogy a pályám kezdetén jobban becsúszott egy-egy szépelgő, idealizáló beállítás, mára már biztos vagyok abban, hogy a világ abszurd és szürreális, és ezt a véleményt szerintem közvetítem is.” (Forrai Éva: Jutalomjáték Magyar Narancs, 2004. május 27. ) Őt ez a fajta ábrázolás érdekli. Minket meg, nem is kicsi számú hívét, beleértve engem is, ő és az általa időről időre kiállításokon, albumokban, interneten és facebookon megjelenő képei érdekelnek. Akkor ez így mintha rendben is lenne.

***

Az írás megjelent az alábbi kötetben:

· · : Analóg ​/ Analogue

21 magyar fotográfus a 20. századból / 21 Hungarian Photographers from the 20th Century