szombat, szeptember 25, 2021

Normantas Paulius (1948-2017)

Kincses Károly:

Szabad-e a szél Keleten? Vagy bárhol?

Akinek jutott már osztályrészéül az a kiváltságos helyzet, hogy nyithatott meg kiállítást, az tudja. Aki hallott már kiállítás megnyitókat, az sejti, hogy vannak könnyebben teljesíthetők és nehezebben abszolválhatóak e műfajban. Nehéz ugyanis olyanról érvényest mondani, akinek érvényessége már rég lejárt, vagy sose volt, nehéz olyanról érdekeset szólni, aki érdektelen és így tovább. a megnyitó díszpintyek álma. Érdekes, egzotikus, mesélhetős, hiteles, sok minden történt vele, olyan fotókat csinál, amelyekből süvölt a Szabad szél Keletről, etcetera.

És én mégse. Nem szeretnék egyetlen szót sem szólni, hogy egy litvánnak miért kell először nyugat felé indulnia Kelet-Magyarországra, hogy aztán innen eljuthasson a Távol-Keletre. Nem hallanak tőlem egy mondatot sem arról, hogy miként fedezte fel helyettünk finnugor őseinket. Nem téma számomra ma az sem, hogy hány országban járt a volt Szovjetunió országaitól Nepálon át Tibetig és vissza. Ha kérnek rá, akkor sem térek ki arra, hogy milyen kihívásoknak kellett és kell eleget tennie, hogy egyetlen hátizsákkal végigjárja a Himalája országait, hegyeit. Egyetlen történetét sem idézem ide, pedig azzal letudhatnám az egész megnyitót. Nem érdekel engem most, hogy hány kitüntetést kapott itthon és külföldön… szóval mindezekről nem beszélek, mert már a könyökünkön jön ki, ugye Paulius?

Helyette egy tíz évvel ezelőtti kiállításán elmondott gondolatomat csomagolom ki szépen, mert azóta én is ugyanannyival, ha nem többel vagyok több-kevesebb, s egyre inkább érzem, hogy a lényeg errefelé keresendő.

Akkor azt mondtam, hogy nem keverem a fogalmakat, tudom, a pszichológia a felettes én-ről beszél, és én azóta is ragaszkodom akkor újsütetű szócsinálmányomhoz, és a helyettes én-ről, azaz Normantas Pauliusról szólnék. Arról a – nemrég még fiatal- emberről, aki:
helyettünk is éli A VÁNDOR életét,
helyettünk megy el szibériai rokonainkhoz,
helyettünk óvakodik be nagy hátizsákjával a történeti Tibet országaiba,
helyettünk bukkan fel – és kockáztatja életét- 8000 méteres hegyek és ugyanannyi -vagy sokkal több- orosz, kínai és egyéb nemzetiségű  határőrző katona fegyverének célkeresztjében.
Önök helyett és én helyettem is ment el, s nézte meg a legveszélyesebb időszakban a Kurill-szigeteket, hogy nekem ne legyen más dolgom, mint hátradőlni a fotómúzeum igen kényelmes székeinek egyikében, s végiglapozni az általa készített fényképeket.
Helyettem fáradt el, lett beteg,
helyettem fázott,
helyettem látott és fényképezett, s ha mindez igaz, akkor megáll a cím, ő a helyettes én. (Én meg most helyette beszélek, s így teljes a kör).

Magunkkal már rendben vagyunk, mi vagyunk a helyettesíthető ének. Szót sem érdemlünk többet. De ővele hogy áll a dolog?

Annyit még zárójelben közölnék, ha esetleg nem derült volna ki, hogy Normantas Paulius a barátom, viszonylag régen, s ezért ingyen beszélek róla. Ha viszont így van, akkor senki meg nem tilthatja, hogy piszokul elfogult legyek vele, mert tudják meg, nem vagyok egy hálátlan fajta, s az évek alatt annyit és olyan fontosakat tanultam tőle, hogy ez a minimum, hogy most jól megdicsérem. Ehhez kölcsönveszem Hamvas Béla egy mondatát a Karneválból. Ő kérdezte meg egy nem paulusi szituációban, hogy vajon nem addig kell-e az embernek mennie, amíg csak meg nem találja önmagát? Igen, itt van a kutya elhantolva legalább is számomra.

Mert sokféle utazás van. Luxus és fapados, csoportos és egyéni, szolgálati vagy turista, nászút és gyászút… itakdajse. Ezek bennünket láthatólag nem érdekelnek, végül is nem az Utazás 2007 kiállítás megnyitóján toporgunk itten. Engem az utazás kizárólag az irányulása szerint foglalkoztat, de természetesen ez sem az égtájak szerint osztályozva, nevezetesen, hogy Keletre, Nyugatra, Délre vagy Északra. Hanem, hogy elfelé vagy befelé? Hogy azért utazik-e valaki, hogy iszkoljon magától, a mindennapjait eluraló problémáktól, melyek megoldása helyett inkább menekülésre fogja időről-időre, és törvényszerűen bárhonnan visszatér ugyanoda. Vagy ellenkezőleg, azért utazik, hogy közelebb kerülve önmagához, kellő rálátást szerezzen mindennapjai bajaihoz, s azokat ezáltal megoldja. Nem nagy meglepetés ezek után, hogy engem már csak az utóbbiak érdekelnek. Akik minél messzebb mennek, annál közelebb kerülnek önmagukhoz. És akiknek van esélyük arra, hogy egyszer, valahol, valamikor, a vándorlás vége felé rátalálnak arra az emberre, akivel egész életükben együtt éltek, s akiről semmit sem tudtak az idők nagy részében.

 

Na megérkeztünk. Itt vagyunk. Ezért a barátom Paulius.

Hát csak ezt akartam mondani.

 

NoGun
A szerző 2003, a FotoKlikk.hu megalakítása óta ötletgazdája, megvalósítója és főszerkesztője e portálnak. A 2006-ban alapított FotoKlikk a Fotográfiáért Alapítvány kuratóriumi elnöke. Építészmérnök, grafikus, typográfus, 3 évtizede az IT szektorban keres és fejleszt különleges technikai megoldásokat, most épp az élő közvetítés területén. Bővebben>>

További friss hírek