péntek, július 30, 2021
Kezdőlapkk-in-memoriamBilkei-Gorzó Magdolna (1928-2014)

Bilkei-Gorzó Magdolna (1928-2014)

Kincses Károly

Bilkei-Gorzó Magdolna sírbeszéde

Mai világunkban csak azok az emberek viszik „sokra”, akik a dolgok jó színvonalú megcsinálása helyett vagy mellett, legalább annyit foglalkoznak azzal is, hogy erről beszélnek. Ország-világ tudomására hozzák, mit csinálnak, fognak csinálni, terveznek csinálni…. majd aztán szerényen bezsebelik az érkező elismeréseket. Valljuk be, időről-időre mi is beleesünk ebbe a helyzetbe. És sokra visszük?

Most, amikor itt állok Magdi néni földi maradványai előtt, azt gondolom, se sokra nem viszi valaki, se kevésre, mindenki több-kevesebb tehetséggel igyekszik a végállomás felé, ami közös, mindannyiunké ugyanitt van.

Magdi néni szinte egyetlen kivételként, nem beszélt a dolgokról, hanem megcsinálta. 1957 végén (én akkor éppen 3 éves voltam) került az MTI-ből az akkor alakult Fotóművészek Szövetségébe, s nagyon hamar az lett a feladata, ami még 2013-ban is, hogy a magyar fényképészek enyhén szólva is nagyvonalúan kezelt életművét megőrizze, rendszerezze, feldolgozza, az utókor számára is fogyaszthatóvá tegye. Személyes ismerőse volt Angelo, Vadas Ernő, Pécsi József és még százak, akik nélkül ma nem lenne története a magyar fotográfiának.

Nem volt könnyű helyzete. Akikkel kapcsolatban volt, akik lelkesen magyaráztak egy-egy képükről neki, előbb-utóbb mind hagyatékká lettek és Magdi néni napi munkájává. Képzeljék csak el, majd hatvan éven keresztül kiemelkedő mesterművek ezreit csomagolta be egy –egy elhunyt fotóművész lakásán, vitte a szövetség raktárába, előbb a Fészekbe, aztán a Báthori utcába, később velem a fotómúzeumba. Nem volt olyan csoportkép, megnyitóról készült sajtófotó, MADOME-s klubest, ahol tévedhetetlen biztonsággal ne ismerte volna fel az ott lévő személyeket, pótolhatatlan, személyes információkkal kommentálva a képeket nekem, a hozzá képest tacskónak.

16 éven keresztül minden héten három reggel beültünk a múzeum autójába hárman, Magdi néni, Kolta Magdi és én, lementünk Kecskemétre, az út másfél órájában szeminárium értékű történeteket mesélt fényképészetünk nagyjairól. Elképesztően sokat tudott. Itt, ebben az autóban szereztem a harmadik diplomámat, és ő volt az oktatóm. Az autó utasai közül már csak én vagyok életben.

Magdi néni vitalitása elképesztő volt. Amikor lementem a fotómúzeum raktárába, hogy a hűvösen tartott, plafonig bepolcozott helységben valamit megcsináljak, többnyire ott láttam Magdi nénit a 12 fokú létra utolsó harmadán egyensúlyozva, 3-4 méter magasan a dobozokba pakolva. Megkérdeztem: Nem fél? (mert én igen, féltettem őt) Ő pedig könnyedén mondta, nem vagyok szédülős. Ja igen, ekkor már erősen közelítette a 80-at. Ilyen volt ő.

Legkedvesebb foglalkozásunk a temetőkbe járás volt. Fél tucat budapesti temetőt kerestünk fel az évek során, hogy az ő személyes emlékeire hagyatkozva, megkeressük azokat a fényképész sírokat, melyekre már rajta kívül talán senki sem emlékezett. Lefényképeztem a sírhelyeket, felírtam a koordinátáikat, hogy egyszer majd én is elmondhassam valakinek, akit érdekel. A fotótörténet már csak ilyen.

Most is együtt vagyunk a temetőben. Utoljára.

További friss hírek