szerda, augusztus 4, 2021
Kezdőlapkk-in-memoriamGyulavári József (1948 - 2014)

Gyulavári József (1948 – 2014)

Kincses Károly

Baja nem panaszkodhat

Fotósokkal, jó fotósokkal bőségesen el volt látva. Valahogy ide koncentráltan születtek a tehetséges emberek. Persze nem ilyen egyszerű a dolog. Jó, jó, elfogadjuk: itt és a környéken a bokorban is tehetséges fotós terem. De ezekkel kéne, kellett volna, kell majd valamit kezdeni. Ebben a sorrendben. Mert ha figyelmesen nézzük a névsort, mondogatjuk a neveket, tudjuk: egy részük elmenekült a városból, sokan még az országból is, egy részük meghalt idő előtt, anélkül, hogy pályáját igazán megfutotta volna, és aki maradt, az sem felhőtlenül boldog és elégedett.

Közülük az egyik zenélt és zenét hallgatott, fényképezett és gyűjtött, horgászott, halászlét főzött, írt és ivott, barátkozott, kapcsolatokat épített, szervezett, és mindezt szenvedélyesen, átélten, komolyan és teljesen, vérre menően tette. Mágnes volt. A vele egyező polaritású embereket vonzotta, és erőterében megtartotta, a többieket viszont intenzíven taszította magától. Ha nem fotótörténészként, hanem emberként, barátként kéne megjelölnöm Gyulus legvonzóbb tulajdonságát, biztosan ezt tartanám mind közül a legfontosabbnak. Megismertem talán az egyik Nagybaracskai szociófotós táborban, és aztán főleg Walter Péter jóvoltából, újra és újra találkoztunk, hol Baján, hol Szeremlén, hol Kecskeméten, hol a Mai Manó Házban, ahol 1999-ben kiállítást rendeztem a képeiből. Ebből az alkalomból egy kis mesét kreáltam a meghívóra, aki még nem hallotta, azoknak elmondom, de engem is meglepett, hiszen csaknem húsz esztendő telt el azóta. Ez volt a címe:

Az igazmondó szociofotós esete a magyar fotográfiával

Egy megtörtént mesét mondok el nektek, gyerekek! Él messze-messze, de még innen a világ végétől, Baja városában egy nagyon becsületes, nagyon következetes fényképész ember, aki kora ifjúságában – még az 1960-as évek végén – elhitte, hogy a fényképésznek az is dolga lehet, hogy objektívjén keresztül felfigyeljen a társadalom visszás jelenségeire, az elesett, szegény, rászoruló emberekre. Úgy sejtette, az a feladata, hogy mutatóujját lassan begörbítve minden ilyen pillanatban exponáljon, majd az ily módon megszületett képeivel segítsen, előmozdítson – a maga módján – valamit a világ kátyúba suppant szekerén.

Ne szóljatok bele gyerekek, hogy ez már akkor sem így volt egészen! Ez mese, s abban bizony minden megtörténhet. Nos, ez a derék fényképész tette a dolgát rendesen, készítette a fotóit, s mikor elég sok lett már neki otthon az asztalfiókban, elhatározta, hogy megmutatja az embereknek.

S hogy a továbbiakban mi történt vele? Aki kíváncsi rá gyerekek, az jöjjön el Gyulavári József manóbéli kiállítására!

És eljöttek akkor és megnézték, és aztán még megírta kérésemre a bajai Team történetét, ami sűrítve mindent magában hordoz, ami egy Gyulavári József nevű egyedből, fényképészből, humanista, lokálpatrióta emberből, életének 66 évéből fontos volt. És aztán eltemettük Gera Mihályt, Kovács Lacit, négy éve Gyulus haló porait is elmosta a Duna. Mi még maradtunk, hogy emlékezzünk rá, rájuk, hogy elmondjuk, nemcsak a képek, nemcsak a tárgyak, nemcsak a szövegek kell őrizzék emléküket, de az élő emlékezet is.

Baja lakossága a wikipédia szerint 36 267 fő. Én szerintem viszont meg százezres nagyváros, feltéve, ha mindazokat beleszámoljuk, akik itt éltek, innen mentek el, itt tettek valamit, valaha a városért, vagy itt hunyták le a szemüket. Minden valóságos ember mögött áll tíz vagy száz egykor volt bajai. És ha ezt tudjuk, ha a halottainkat nem elmenteknek, hanem valamilyen formában köztünk levőknek gondoljuk, akkor nemcsak nekik, de nekünk is teljesebb lehet az életünk.

Hát ezt szerettem volna elmondani neked Gyulus úgy, hogy a többiek is hallják.

További friss hírek