Francisco Aszmann (Debrecen, 1907. szeptember 23. -Rio de Janeiro /Brazília, 1988. január 15.) fényképész, festőművész, szakíró. Nagyapja Krisztiáni Alajos ceglédi festőművész, akinek emléktáblát is avattak a városban. 1925-ben érettségizett a debreceni reáliskolában. 1925-1927 között Bécsben plakátfestő, munkás, kirakatrendező, itt ismerkedett meg a fényképezéssel, majd hazajött és 1927-től divatáru-kereskedő lett családi üzletükben. Mellette művészi fényképezéssel foglalkozott, valamint Debrecen és a megye fotóéletének szervezője lett. Magyaros stílusban készült ellenfényes, nemzeti romantikájú képei, lágyított, ellenfényes képei a Hortobágyról, szürrealista montázsai tették ismertté. 1931-es megalakulásától a Debreceni Fotóklub elnöke, A MAOSZ debreceni csoportjának elnöke, a Focus Foto Salon (Amsterdam) és a Cercle Royal et Etudes Photo et Scientifique di Anwers tagja. Összesen 400 nemzetközi kiállításon vett részt, 150 érmet és oklevelet nyert képeivel. 1933-1935 között a Fotó-Amatőr című lap felelős szerkesztője. 1941-ben tett szakfényképész mestervizsgát. Ezt követően hivatásos fényképész és fotókereskedő lett Debrecenben. 1944-ben bombatalálat éri otthonát, műtermét, mindene megsemmisült. 1945-ben családjával emigrált előbb Bécsbe, majd onnan Dél-Amerikába. 1948-tól Brazíliában élt, a niteroi Sociedade Fluminense de Fotografia technikai igazgatója és tanára. 1958-1971 között a Fotoarte c. lap szerkesztője, valamint a FIAP dél-amerikai szervezetének alapító tagja. 1985-ben a Brazíliai Magyar Művészek Missziójának szervezője. Mind fotói, mind a képek alapján készült festmények döntő többségükben nem az 1948-ban választott új hazájáról, hanem a magyar élményeiről beszélnek. Montázsait, fotóit az erős pátosz, érzelmi megközelítés jellemzi. Fiai, Aszmann Egon, Aszmann Ákos és ifj. Aszmann Ferenc és leánya Aszmann Edit is fényképészettel foglalkoznak.”1949-ben a brazil államelnök, amikor a képeket végignézte, megállt az én szürrealista fotómontázsaimnál és kérdezni kezdett. Kb. 10 percig beszélt velem ezeknek a képeknek a jelentőségéről, utána kezet nyújtott - ami Magyarországon soha nem történt volna meg velem- és azt mondta: ’Köszönjük Magyarországnak, hogy egy ilyen művészt adott nekünk.’ Ez volt a legnagyobb díj, amit az életemben nyertem.” Fotói elsősorban at Alpen-Journal, Cigara, Illustrierte Wochenschau, Das Notiv, Österreiches Magazin, Presenca Fotoarte, Sombra, Woge lapokban jelentek meg. Élete vége felé a festés és az írás vonzotta inkább.