“A kerítés a világon mindenhol kerítés. Ez alapján akár azt is mondhatnánk, hogy a kerítés összeköt bennünket, ha nem épp az lenne a lényege, hogy elválasszon. Lehet persze kovácsoltvas, beton, sövény, deszka vagy szögesdrót, de bárhol és bármilyen formában is állja utunk, mindenhol tudjuk, azért van, hogy megakadályozza az áthaladást. Vagy legalábbis figyelmeztessen arra, hogy nem kéne megpróbálni. A mindennapjaink része több ezer éve, természetes, hogy állandó szereplője a fényképeknek is, akár egy puszta közepén álló tanyáról, akár egy nagyvárosi utcarészletről van szó.
Tulajdonképpen bárminek a történetét el lehetne kezdeni Ádámtól és Évától, és a kerítés esetében ez nem is lenne alaptalan. Egyrészt mert sokan az ősbűnnel azonosítják az elkerítés megjelenését, hiszen ez volt a magántulajdon első megnyilvánulása. Nem véletlenül lett a közelmúltban egy európai határkerítéseket bemutató fotókiállítás mottója Jean-Jacques Rousseau idézete:
Az első ember, akinek eszébe jutott, hogy egy darabka földet elkerítvén így szóljon: ez az enyém, s aki elég együgyű embereket talált, hogy ezt elhiggyék, ő volt a polgári társadalom megalapítója. Mennyi bűntől, háborútól és gyilkosságtól, mennyi nyomorúságtól mentette volna meg az emberi nemet, aki ekkor kihúzza a karókat, betemeti az árkot, s azt kiáltja felebarátainak: őrizkedjetek attól, hogy erre a csalóra hallgassatok! Elvesztek, ha elfelejtitek, hogy a föld gyümölcse mindenkié, a föld viszont senkié.
Koncerthallgatók a Károlyi-kert kerítésénél 1958-ban.
A Tóth Lőrinc utca és Goldmark Károly (Daruváry) utca sarkán álló ház kerítése 1935 körül.
Lőkösházán 1965 körül.
1943.
Farsang Ipolydamásdon 1973-ban.
A Magyar Nemzeti Múzeum a Kálvin tér felől nézve 1879 körül.
1915. és 1902.
1939. és 1958.
A mátyásföldi villanegyedben például előírás volt a 19. század végén, hogy aki telket vásárol, annak három hónapon belül gondoskodnia kell a kerítésről is. Aki ezt elmulasztotta, annak „szabványszerű, legolcsóbb” kerítést épített a közösség, és a költséget ráterhelték a tulajdonosra. Talán ezért is volt olyan sok léckerítés arrafelé még a huszadik század második felében is. Olykor a legpompásabb villák előtt, díszes kovácsoltvas kapukhoz csatlakozva is. Hogy mégsem ez lett a legelterjedtebb kerítéstípus Mátyásföldön, annak az az oka, hogy itt volt nyaralója Haidekker Sándornak, a leghíresebb magyar kerítésgyárosnak.
GÖCSEJI MÚZEUM / FORTEPAN
Az Orom utca 8. kerítése a Gellérthegy oldalában 1916 körül.
UMANN KORNÉL / FORTEPAN
1972.
PREISICH CSALÁD / FORTEPAN
A Stoczek József utca a Budapesti Műszaki Egyetem kerítésén keresztül 1960 körül.
Haidekker a századfordulón szabadalmaztatta a Hungária sodronyfonatot. Ez a drótkerítés hullámos drótokból álló háló volt, amit nem oszlopokra kellett kifeszíteni, hanem merev táblákból állt. Így az megtartotta saját magát. Bár ipari és mezőgazdasági célokra is használták, hamarosan a magánkertek megfizethető, de elegáns kerítéseként vált ismertté az egész országban. A Haidekker valódi brand lett. Díszesebb változatai villák elé kerültek cifra kapukkal, az egyszerűbbek családi vagy társas házakat kerítettek. A második világháború előtt már olyan jól ment a családi vállalatnak, hogy egyre több országba exportálhattak. A céget 1948-ban aztán államosították, a sikertörténetnek pedig vége szakadt.
DOBÓCZI ZSOLT / FORTEPAN
A budapesti Kelenhegyi út 23/b Heidekker gyártmányú kerítése 1941-ben.
ERKY-NAGY TIBOR / FORTEPAN
Glücks Bertalan kereskedése a dombóvári Baross utca 6. szám alatt 1930-ban.
Népszerű volt ugyan a Haidekker, de ha a legjellegzetesebb, egész országot „behálózó” kerítéstípust keressük, akkor azt alighanem a MÁV-nál találjuk meg. A betonból öntött szabványelemek felbukkannak minden vasútállomáson, pályaudvaron, műhelynél, sőt még a MÁV-kolóniák körül is. Egyértelmű jeleként annak, hogy az elkerített terület így vagy úgy, de a vasúthoz tartozik. A huszadik század folyamán olykor változott ugyan kicsit a forma, de épp csak annyit, hogy még felismerhető maradjon.
KŐSZEGI ANNA / FORTEPAN
A balatongyöröki vasútállomás 1938-ban.
A beton amúgy is a huszadik század egyik legkedveltebb anyaga volt, kerítést is nagy előszeretettel készítettek belőle. Az oszlopok közé csúsztatott betonlapokból emelt fal tulajdonképpen ugyanazt a technikát követte, mint egykor a falusi porták fektetett deszkakerítése. Épp csak az anyag változott. A különbség mégis óriási. Kevés az olyan építmény, amely lelketlenebb és lehangolóbb lenne, s amely jobban elcsúfítaná a tájat, mint az előregyártott elemekből készült betonkerítés.
FORTEPAN
A Ganz Hajógyár kerítése a budapesti Váci úton 1950 körül.
KEREKI SÁNDOR / FORTEPAN
A fővárosi Mihálkovics utca 10. kerítésfala 1977-ben.
URBÁN TAMÁS / FORTEPAN
A Művelődésügyi Minisztérium 2. sz. Fiúnevelő Intézetének kerítése Aszódon 1975-ben.
URBÁN TAMÁS / FORTEPAN
Őrség és biztonsági kerítés a fogvatartottak nagymarosi külső munkahelyénél 1987-ben.
A betonkerítés a huszadik század második felének – és a korábban emlegetett, határfalakkal szétszabdalt Európának – egyik szimbóluma lett, akárcsak a nagy karriert befutott szögesdrót. Nem véletlen, hogy a berlini fal lerombolása és a vasfüggöny átvágása a szabadság jelképévé vált.
És az is maradt mind a mai napig.
URBÁN TAMÁS / FORTEPAN
A vasfüggöny bontása a magyar–osztrák határon 1989-ben.
HORVÁTH PÉTER / FORTEPAN
A Nyugat-Berlin és Kelet-Berlin közötti ideiglenes átjáró megnyitására várakozók a berlini falnál 1989 novemberében.
Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/ikrek
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre! “
