Kincses Károly: Halk jajj
Kresz Berci sincs többé. Elment, itt hagyott minket, De üres kézzel ment, mindenét itt hagyta nekünk, emlékét, barátságát, képeit. Azokat a képeket, melyeket, ha kezembe fogok, most már mindig látom figyelő szemét, ahogy kérdezett és várta a választ, gesztusait, amelyek fura kevercsét adták a tanáros komolyságnak, a művészi fennhéjnak és a nagyon kommunikatív kíváncsiságnak. Mindig sokat beszélt, de közben figyelte az őt hallgatót, s annak reakciójához, válaszához igazította további mondandóját.
Gödöllőn ismertem meg az 1980-as évek legelején. Tagja volt a körülöttünk szerveződő Gödöllői Stúdiónak, fényképezett, kiállított, tanított és tanult, tette a dolgát éveken keresztül. Fényképein megmaradtak a Galga-mente azóta köddé lett alakjai, Mozis Bözsi néni, Juló néni, a Kádárral, Brezsnyevvel a verandáján parolázó naiv festő-, írónő, Marton Erzsébet, a versegi krónikás, a megváltozott viseletek, szokások, faluképek. Berci a megszállottak makacsságával fényképezett mindent, amiről lehetett sejteni, hogy akár csak egy évtized múlva is már csak az ezüstszemcsék őrzik majd őket. De ennek ellenére nem volt néprajzi, vagy helytörténeti fotós, nem. Remek riporter, jószemű sajtófotós, nagyon mély és nagyon lélekbelátó portréista volt. Élete százfelől elágazódva fonódott végül egy szállá, s lett a Galga-menti kistérség legavatottabb fotográfusává. És akit kicsit is érdekel Gödöllő, Aszód, Tura, Bag, Hévízgyörk és a többi alsópalóc település múlt évszázad utolsó negyedének fényképi lenyomata, bizony mondom, nem tudja megkerülni Kresz Albert életművét, se ma, se holnap, se utána.
