Mandur László (1958-2020)

0
0

A szólamvezető lelkéről, meg egyebekről…

 

Akár hiszik, akár nem, heveny dezsavü érzésem van.

Mintha már jártam volna itt. Mintha már ismerném ezeket az embereket itt körülöttem. Mintha már láttam volna ezeket a képeket… és így tovább.

Abban a szerencsében lesz részük, hogy ezt most itt el is mondom, visszaélve azzal az alkalommal, hogy nekem beszélnem, maguknak meg hallgatni kell a szabályok szerint.

 

Több mint harminc éve ezekbe a helységekbe osont be négy ember egy korábban megadott időpontra érkezvén. Óvatosan körülkémleltek, hogy nem látja-e őket valaki, nem botlanak-e véletlenül valami kósza ismerősbe, majd beóvakodtak a mostani vendéglátó egység helyén lévő, szocreál díszítésű előtérbe, azon keresztül a mostani galéria belső termébe, és ott ketten igent mondtak közülük, ketten meg tanúsították ezt. Egyben voltak csak közös nevezőn, mind a négyen szerettek volna már kívül lenni és elrohanni innen jó messzire. Ja, ez akkor házasságkötő terem volt, és az egyik igent én mondtam…

Nem ússzák meg, folytatom.

Honnan ismerem az itt kiállítókat?  első kiállítását vagy tizenöt-tizennyolc éve, első könyvét, katalógusát legalább tíz éve készítettem. Korábban is ismertem őt természetesen, tudtam, hogy nagyon jó fotográfus, hogy úgy áramlik benne folyamatosan a művészet, mint másban az anyagcsere anyagai, és tudtam róla azt is, hogy – számomra nagyon vonzó módon – szenvedélyesen igazságkereső ember, aki nem törődve beszédhibájával, egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy kiálljon az igazáért. És amióta ők rákosszentmihályiak, én meg zuglói lettem, gyakran ülök fel a biciklimre és tekerek el hozzájuk. Hogy lássam a képeit, hogy halljam, érezzem, tapasztaljam azt a bölcsességet, ami árad belőle, s ami számomra az egyetlen vigasz, hogy isten vagy más azért csak kompenzál bennünket valamilyen formában, ha már megöregedvén, szép lassan mindent fel kell adjunk, amit valaha is birtokoltunk, amik mi voltunk. Demeter, így a nyolcvan körül, hallatlan mélységekből képes felhozni egy-egy igazgyöngyöt, s én nem mulasztanék el egyetlen alkalmat sem, hogy ezekből részesülhessek. És a hálámat nagyon sokféle módon igyekszem leróni felé.

 

Mandurral kicsit/nagyon más a helyzet. Elmondtam már egyszer, hogy borzasztó hendikeppel indult nálam, hiszen politikus volt, és én engesztelhetetlen utálatot és haragot érzek minden politikussal szemben, álljon bármely oldalon is. De Demeter nyomatékos kérésére az első közös kiállításuk előtt elkezdtem vele is dolgozni.

Ennek kapcsán sok képét megnéztem azóta, s ez jót tett a kapcsolatunknak. Mert a fénykép nem nagyon tűri az ilyesfajta billogokat, hogy ezt politikus fotózta, azt meg szabósegéd, emezt meg mozdonyvezető. A fénykép ebből a szempontból (de csak ebből) roppant egyszerű dolog. Vagy jó és figyelemre méltó, vagy rossz és akkor fujj!

képei között sok jó van, és innentől kezdve – főleg, miután az is kiderült, hogy felhagyott az aktív politikusi léttel – már nem volt gond. Gyors egymásutánban immár a harmadik kiállításán dolgozunk együtt, és egy rossz szavam nem lehet. Nincs is. Ismeri a szabályokat, és tartja magát hozzá. A fotós fényképez, a kurátor meg kurál. Nincs köztük vita, mindkettőnek totál ugyanaz az érdeke, az elkészül fényképeket úgy válogatni, csoportosítani és a kiállításban helyzetbe hozni, hogy tudjanak hatni. Ezek tudnak válámit…

 

És az utolsó dezsavüm. Az itt látható képeknek egy része már átment rajtam, gondolkoztam rajtuk, dolgoztam velük, megmutattam őket, beszéltem róluk egy másik helyen. Egy templomban. Egy szakrális térben. Egy olyan helyen, amit az ottani lelkipásztor, Donáth László jóvoltából ennek a mai fujjmagyarországnak egy kivételes helyeként tartok és tartunk számon. Ahol szabadon áradhatnak a gondolatok, érzések, ahol nincs gondolatrendőrség, ahol nem kell félni, nem kell megfelelni, csak úgy lehet lenni, ami olyannyira hiányzik a békésmegyeri (nem véletlen elszólás) templomot kerítő falon kívüli világból manapság.

Az a kiállítás ott egészen más kontextusban engedte megszólalni a képeket, azokat, melyek részben itt is láthatók. Kiegészítettük kétharmadannyival, hogy lássuk, érezzük, miként működnek ezek a képek a templomon kívül, a műtárgyak felszentelt helyén, a galériában. Ezt viszont döntsék el Önök, hisz ezért jöttek.

 

Én csak annyit mondhatok, hogy számomra kivételes élményt jelentett két nagyon eltérő habitusú ember, más szemmel, más indíttatásból készült, gyakran nagyon más fényképeinek összefésülése, a kakofónia helyett valamiféle összhangzatot kreálni fényképeikből. Olyan feladatot adtak, amelyben nem csak tehettem a dolgom, de tanulhattam is, és ezért hálás vagyok mindkettőjüknek.

A szószaporításnak vége, a kiállítás nyitva.