Munkácsy Gyula (1956-2020)

0
6

Nem egyszerű feladat búcsúztatót írni.
Nem egyszerű, mert ilyenkor az ember szeretne mindent elmondani a másiknak (másiknak?), amit addig nem mondott el.
Nem egyszerű, mert egy közeli másik elvesztésében mindenki a maga baját, az őt ért veszteséget éli meg, ha tudatában van ennek, ha nem.

 

Nem volt váratlan Gyula halála, tudható volt. De más a tudhatóság és más a valóság. A valódi halál mindig váratlan, a legfelkészültebb embert is készületlenül éri a másik utolsó pillanata, amikor a vanból átlép a voltba.

 

Gyulát huszonhat éves kora óta ismerem.

Csaknem negyven évvel ezelőtt egy fiatal, szemüveges, kicsit riadt fiú szállt le a gödöllői HÉV-ről, hogy részt vegyen a Flesch Bálinttal tartott fotótechnikatörténeti táboraink egyikén. Munkácsy Gyulaként mutatkozott be, és a Pedagógiai Könyvtár és Múzeum munkatársaként jött régi fotóeljárásokat tanulni. Kapcsolatunk itt kezdődött, és nyolc évvel később, a Magyar Fotográfiai Múzeumban folytatódott. Itt már nem tanult tőlünk, hanem tanított minket, vagy együtt tanultunk.

Igazi munkakapcsolatba kerültünk ekkortól. Néhány munkatársunkkal és sok barátunkkal mindenféle állami és egyéb forrás nélkül kezdtük el építeni, működtetni a Magyar Fotográfiai Múzeumot, mely megkísérelte a fotográfia akkor még jó sok fehér foltját halványan besatírozni. Nagyon sokan segítettek, ki mivel tudott. Volt, aki szabad idejében katalogizálta a könyvtárunkat, volt, aki a könyvcsinálásban, kiállításépítésben segített. Gyula is önkéntes segítőként vett részt vett a múzeum digitális programjának kitalálásában, elkezdésében, megvalósításában akkor még, amikor csak egy 15 Mbytos számítógépünk és a nullánál alig több tudásunk volt. Sok időt töltöttünk együtt, elkezdtük a múzeumi anyag digitalizálását, megírtuk a digitális múzeum vízióját… Mondom a dátumot, éppen harminc éve, alig túl a Commodore 64-n.

 

Gyula társszerzőként dolgozott a Hogyan (ne) bánjunk (el) régi fényképeinkkel projektünkben, a műtárgyak digitalizálásáról, állományvédelméről írt. És a legfontosabb, Kolta Magdival megálmodták és létrehozták a Képmutogatók kiállítást, amely döntően átalakította a képekkel való foglalkozás addigi formáit, kitágítva a fényképezés határait a Camera Lucidáig és messzebb, megmutatva a kép megmozdítását a Zootropban és még számos, addig feledésre ítélt eljárást emelve vissza a köztudatba.
Magdi 2005-ben, Gyula 2020-ban halt meg. Ki áll a helyükre?

 

És ki fogja annyira személyes ügyeként kezelve őrizni, pátyolgatni, netalán tán tovább fejleszteni első és egyetlen munkahelyét, a Pedagógiai Múzeumot, annak gyűjteményeit, az általa is kigondolt és megvalósított iskolai szemléltetés projektet? És ha akad ilyen, engedik-e?

 

Ki tudja akkora szenvedéllyel kutatni az iskolai tablóképek látszólag amúgy meglehetősen egy kaptafára készült, s nem túl érdekfeszítő történetét? És az Urániát, amit Bogdán Melindával hoztak vissza a feledés homályából? És ki akarja a még működő történeti eszközöket a mai gyerekeknek használat közben bemutatni?

 

Régimódi ember volt abban az értelemben, hogy elvei voltak, biztos erkölcsi alapokon állt a mindennapi életben is. Következetesen működött múzeum-informatikai szakfelügyelőként, képviselte a lehetséges fórumokon a múzeumi digitalizáció ma már evidenciaszámba menő, de évekkel, évtizedekkel ezelőtt itthon a legtöbb őskövület múzeumban még vörös posztóként lebegtetett ügyét. Sokat köszönhet(ne) neki a magyarországi múzeumügy, ha tudna bárkinek is bármit megköszönni.
És most én sem nyugdíjas múzeumigazgatóként, hanem mondhatom, közeli harcostársként köszönöm meg neked mindezt, Gyula.