Kincses Károly: Időtlen utazás

0
33

Bajom van mindenféle megkülönböztetéssel. Mert aki valakiket valamilyennek állít, az másokat megfoszt ugyanattól. És míg az állítás nem jár közvetlen bajjal, a kirekesztés bizony igen. Bajom van továbbá a feminizmussal is természetesen. Ám de mégis, ha egyáltalán létezik olyan fotográfia, amire ránéz az ember és azonnal tudja, ez női alkotó munkája, akkor Vékás Magdinál ez csalhatatlanul, százból százszor, mindig, mindenkor kijelenthető. Miért? Sok összetevős, bonyolult egyenlet következik. Látszik ez témaválasztásában, mely legtöbbször időtlen, mint egy Krúdy novella. Halk, csendes, emberléptékű, de üres tájképeket, elhagyott kertek virágait, leveleit, kihalt lépcsőházakat egy szál villanykörtével megvilágítva, halálra ítélt moziépületeket és más hasonló dolgokat örökít meg. Továbbá. Több olyan eljárást is használ, melyek fityiszt mutatnak a mai trendeknek, nem restell patikamérlegen ferriammoniumcitrátot és vörösvérlúgsót méregetni, hogy egy több mint másfélszáz éves, de ma is újra használatos eljárással, a cianotípiával képeket csináljon. Aztán még, úgyszintén észrevehető ez aprólékos, pepecselő, háziasszonyos kidolgozásán. Mindent maga csinál a kitalálástól a keretezésig. Ki nem gondol némely képe láttán, mondjuk, Julia Margaret Cameronra? Aki nagymamakorában is képes volt családja tagjait tíz percen keresztül mozdulatlanságra ítélve állítani a tyúkól bejáratánál, hogy egy általa jónak gondolt képet elkészíthessen. S lám, az idő őt igazolta. Vékás is valami hasonlóra gyúr szerintem, mert meglehetősen furcsa viszonyba került az idővel. Magdi a matematika mai állása szerint most 57 éves. Az általa gyakran használt eljárás viszont éppen 174. A témái ezzel szemben majdhogynem örök időktől létezők. Nem sorolom őket még egyszer. És ha már időjáték, kíváncsi vagyok, beválik-e jóslatom: A 88 éves Vékás nagymama a 199 éves eljárással képezi majd le balatoni kertjének bokrait, fáit, amiből a Galériában nyílik majd egy újabb kiállítása 2044-ben. De mi hol leszünk addigra?

Egy kortalan fényképész időtlen képeiről szól most a mese. Az 1998 decemberében az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban rendezett kiállítás megnyitóján Gera Mihály a következő szavakkal vezette be a tárlatot: „A Vékás-birodalom a valóság elemeiből épített, varázslatos hangulatot árasztó, öntörvényű világ, ahol csend van, nyugalom, derű, jó kedély, kiegyensúlyozottság, amit úgy alkotott lényéből fakadó természetes egyszerűséggel, miként a régi mesterek, pontos, alapos és céltudatos munkával, gondosan ügyelve arányokra, részletekre.” Sokféle kitérő után állt rá a kijelölt geostacionárius pályára, amin már egy jó ideje halad. 1977-től 10 éven át dolgozott a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum fotósaként, ő hozta létre és szerelte fel a múzeum fotólaborját. Aztán a szabadúszó fotográfusok többségének kijutó szűkös ellátmányból részesült majd másfél évtizeden keresztül, mígnem rálelt a neki legjobban fekvő elfoglaltságra, fotós művésztanár lett, ahol a vele született kedvességét, nagymamás törődését (mennyi pogácsát sütött a kedvemért az évtizedek alatt, hány pohár igazán jó teát tett elém a Dunára néző lakásuk kisasztalára…) és alapos szakmai tudását oszthatja meg az arra rászoruló fiatalkorúakkal. Isten is erre teremtette. S miközben tanított az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban, a Szabadiskolában, az ASA Stúdióban, a Digivision Műhelyben, a Mai Manó workshopjain, a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, s 1997-től a THÉBA Művészeti Szakközépiskolában, azonközben volt és van ideje, energiája, nyugalma a laborjában órák hosszat pepecselni. Meg kell mondjam őszintén, hogy a volt tanítvány messze túlszárnyalta mestereit, hiszen amikor Flesch Bálinttal a már-már legendás gödöllői fotótechnikatörténeti táborokban elkezdtük tanítani talán 1983-tól az akkor már senki által nem használt archaikus fotográfiai technikákat, Vékás volt az első, aki a cianotípiát, az albumint, a sópapírt nemcsak megtanulta, hanem segítségükkel érvényes fotográfiai alkotásokat készített, s ezekből koherens életművet volt képes létrehozni. Olyat, ami összetéveszthetetlenül az övé, senki másé.

„Már egy éve dolgozom a Műfény című, színes nyersanyagra készül munkámon. Olyan kopott lépcsőházakat fényképezek Budapesten, amelyekben egy szál csupasz körte adja a fényt. Minden fotón szerepel a villanykörte valahol.” (Min dolgozik? Vékás Magdolna fotográfus. Fotó, 1994. dec.) Képein nyoma sincs bombasztikus hatásokra vadászó elemeknek, bonyolult trükköknek, miközben sokaknak, főleg a fotótechnikával köszönő viszonyban sem álló fotósoknak, nézőknek gyakran okoz meglepetést egy-egy régi-új anyag felhasználásával, egykoron mindenki által használt mára (majdnem) mindenki által elfelejtett eljárás alkalmazásával. Hihetetlenül pontos arányérzéke van, semmit nem forszíroz túl, semmit nem alkalmaz nyakló nélkül, ha valamivel meglepetést tudott okozni, sikert ért el vele, azt nem használja élete végéig, mint oly sok pályatársa. Megvan benne az a régi mesterekre jellemző biztonságtudat, mely szerint minden megtanulható, minden elsajátítható, s ha igen, akkor arra ő is képes. És valóban. Megtanulja, begyakorolja, használja, ha kell. Úgy uralja az anyagokat, technikákat, hogy mindig azt tudja elővenni a tarsolyból – amin szerencsére nincs szkíta eredetű tarsolylemez dísz, ezzel szemben viszont tele van használható dolgokkal –, hogy mindig megtalálja az éppen aktuális mondanivalójához leginkább adekvát eljárást. Példa erre utolsó kiállítása a Kolta Galériában, ahol NY címen rendezett kiállítást. A megnyitót helyettesítő nyilvános beszélgetésen elmondta az egyik kérdésemre, hogyan is születtek az ott látható, nagyon egyéni, kifejező fotográfiák. Miután már nagyon sok New Yorkról szóló képet, könyvet, albumot látott korábban, ezért szándékosan készületlenül utazott a metropoliszba. Valószínűleg nem a várost akarta dokumentálni, hanem saját magát szerette volna ott megtalálni, ehhez pedig nem volt szüksége bédekkerre, előzetes ismeretekre az Empire State Buildingről és a WTC-ről, amely már éppen nem volt meg 2001. szeptember 13-ára volt eredetileg repülőjegyük, de érthető okok miatt csak a rákövetkező májusban mentek ki. „Éppen paszpartuztam a képeket 2 nappal az indulás előtt, amikor bemondták a rádióban, hogy nekiment egy gép az egyik toronynak…” (emailja 2013. március 11-n) A városról készített mindösszesen talán száz kockányi filmet, ami leica méretben számolva nem több három tekercsnél. Hazatérve, előhívta a negatívokat, készített róluk néhány nagyítást, másolatot, de az eredménnyel egyáltalán nem volt megelégedve. Félretette. Érlelte, altatta a képeket, mígnem egyszer csak szert tett pár tucat nyomdai ofszetlemezre. Más valaki ezzel a víkendháza oldalát foltozza meg, vagy kutyaóltetőt fabrikál belőle Bodrinak, vagy még azt sem, hagyja a csudába, mint számára hasznavehetetlen dolgot. Nem így Vékás. Ezeket a lemezeket fényérzékeny emulzióval kente be, és a majd tíz éve fektetett New York-i negatívjairól nagyításokat készített rájuk. És az eredmény végre elégedettséggel töltötte el, ki mert velük lépni a nyilvánosság elé, s ezt állította ki a Kolta Galériában. Hát így dolgozik Vékás Magdi.

Nem az a nyakra-főre kiállító típus. Nem is nagyon szeret nyilvánosan szerepelni, a népszerűség mindmegannyi következménye láthatóan még most is zavarja. Csak akkor bújik elő laborjából, lép ki az iskolapadok közül, ha megérett benne valami közölnivaló. Ezért aztán tucatnyi egyéni kiállítását alaposabban górcső alá véve, láthatóan mindig, mindegyik után átfordul benne a homokóra, és a lecsurgó homokszemcsék új mintázatot, új minőséget hoznak létre egy bizonyos idő után. Első egyéni kiállítása egy mára emblematikussá vált kicsi, de jelentőségében annál nagyobb helyen, a Liget Galériában volt 1985-ben Nihil címen. Az ott kiállított színes fotográfiáinak témája minden esetben az üres táj. Nem meghatározható, konkrét helyekről származó városi részletek, ipari tájak, park, töltés, mindezek leggyakrabban ködben vagy hajnali párában, esetleg hóval fedve. „Sehol egy éles körvonal, sehol egy határozott tájékozódási pont arról, hol is járunk. És nem a rejtély bizonytalansága ez, nem is a távoli tájak párába burkolózó vonzása, hanem az unalmas mindennapiság életeket befoglaló formája.” (bán: Művirágok. Kamara-kiállítások Szentendrén és Budapesten. Magyar Nemzet, 1985. július 15. 7. o.) A színes nagyításokból álló semmitáj-képek után következtek két évvel később a fekete-fehér fotókból összerakott életérzés-képek, a Bizonytalan vallomás. Helye a Fotóművészeti Galéria volt a Váci utcában. Bár teljesen más hordozó, más megjelenési forma, de a Guillaume Apollinaire Búcsú című versének soraira komponált kiállítás hasonlóan az előzőhöz ismét csak a magányosság didergető érzését hozta. Eltelt újabb két év. Következtek a már emlegetett, akkoriban megtanult és máris művészi önkifejezésre használt történeti technikával készült csendélet-fotók, Cianotípiák címmel. Ő volt mindannyiunk közül az első, aki a megtalált régi eljárást nem csak technikai érdekességnek, kipróbálandó ódonságnak tekintette. Belekóstolt, megízlelte, pont úgy, mint másfél tucatnyi társa a workshopon, s neki ízlett. Jó háziasszony módjára, mindjárt meg is csinálta a maga szája ízéhez igazítva. „Azt sejtem, épp a legjobb arányban keveredik benne a női érzékenység a lucidus meggondolással. Kiválasztott magának egy utat a fényképezésben, számot vetett azzal, mit tehet az ember a fényképezőgépével a huszadik század végén. Megtanult számos régen elfelejtett fényképkészítési módszert, kikísérletezett, átgondolt egy kézműves igényességet kívánó fotográfiai formanyelvet.” Ezt mondta róla kiállításának megnyitóján a Tárházban, 1996. aug. 17-én. Megint eltelt két esztendő, jött a következő kiállítás, az Ablakok, fények. És megint egy újfajta képcsinálási mód a cianotípia mellett. A fények fotói pozitív nyomdai síkfilmekre lettek lenagyítva, mögéjük egy-egy méretre vágott tükröt tett az alkotó, miáltal nagyon érdekes, kvázi térhatású, a fények intenzitását sokszorosára növelő kiállítási installációt hozott létre. És még sorolhatnám, sőt soroltam is, emlékezzenek csak a New York kiállítására. A lényeg röviden is összefoglalható: Vékás nem fecseg feleslegesen, akkor szól, állít ki, ha mondani, mutatnivalója van, és akkor viszont nem ismétel, nem reprizel, hanem kitalálja az oda érvényes formát. Ennél többet már nem dicsérem, mert gyanús lesz, hogy elfogult vagyok vele. Pedig tényleg.

Ebben az ízig-vérig művészgondolkodású, elhivatottságú emberben persze él egyfajta erős fotós múltőrző felelősség is. Amellett, hogy az általa jó színvonalon használt eljárásokkal fakszimile másolatokat készített múzeumok számára, hogy ne a pótolhatatlan eredetik legyenek kitéve az állandó kiállítások pusztító fényözönének, azon túl még fogta a fényképezőgépét és elkezdte módszeresen, évek hosszú során át dokumentálni a mára szinte az utolsó darabig eltűnt mozikat Budapesten. Belegondoltak abba, hogy az Edison-mozgótól a Kőbánya moziig terjedő időszak milyen meghatározó volt vizuális gondolkodásunkra, látásmódunkra? Hogy ezek az épületek, helyek nem csak a mozgóképhez jutás sokáig egyetlen, majd sokáig, még ha nem is kizárólagos, de legfőbb helyszínei voltak generációk életének? Az enyémnek is, de ez itt most nem túl fontos megjegyzés volt, belátom. Magdi és még néhány önkéntes járta éveken át a bezárt vagy bezárás előtt álló mozgóképszínházakat, s korrektül, fekete-fehérben, ahogy kell, megörökítették azt, ami még éppen látható volt. Létrehozták a Budapesti Mozitörténeti Gyűjteményt, s őrzik, gyarapítják ezt a páratlan, mára már történetivé vált anyagot, mindenféle állami, mecénási támogatás nélkül, csak úgy a maguk felelősségérzetétől hajtva. Hát ilyen ember Vékás Magdi.

Kérdezhetik, hogy fér meg ebben a fényképész asszonyban ez a nagyon is kétfajta szemléletmód. A teremtő, létrehozó, alkotó, mely legtöbb kiállítási képét eredményezi, és a dokumentáló alázat, a valóság elemeinek fényképi megőrzésére irányuló tevékenysége. Köszönik, jól. Talán ismeri Vékás is Jacob Bronowski e gondolatát. Ezt mondta a tudós, poéta, feltaláló polihisztor és még sok más egyéb: „A műalkotás megszerkesztett dolog, még akkor is, ha a természetben talált tárgyról van szó, amelynek formájából mi olvasunk ki emberi tartalmakat. Lényegét tekintve az ember műve, ő ruházta fel jelentéssel, az ő látomását fejezi ki ember és természet viszonyáról, és nem a tetszés vagy nem tetszés a célja, hanem az, hogy a vonzáskörébe kerüljünk.” (Jacob Bronowski: A természet logikája Európa, Budapest, 1986) Ha meg így van, akkor minden rendben, nem kell féltenünk Vékást személyisége meghasadásától sem.

***

Az írás megjelent az alábbi kötetben:

· · : Analóg ​/ Analogue

21 magyar fotográfus a 20. századból / 21 Hungarian Photographers from the 20th Century