Kincses Károly: Cyberalkimista

0
38

Legszívesebben ennyit mondanék csak: minek erről a Kerekesről annyit beszélni, mindenki tud róla mindent – néhányan még annál is sokkal többet – nézzék meg inkább a képeit, beszélgessenek vele és egymással, használják ki, hogy Magyarország egyik legjobb fotográfusa társaságában lehetnek. S bizonyára lenne is bennem elegendő kurázsi, hogy ezt megtegyem, de ha mégsem, csak azért nem, mert mesélni jó.
Egy olyan fotográfusról szólok most, aki sok tekintetben egyedülálló színt képvisel a magyar fotós palettán. Életútja, személyes történetei sem érdektelenek, de erről majd később. Most előlegképpen, csak hogy legyen kedvük végigolvasni az itt következőket, fogadják el rövid summázatomat, ami természetesen kellően szubjektív: Ő az, aki személyében, alkotásaiban összeköti a legmodernebb huszonegyedik századi fotográfiai eljárásokat a középkor híres, hírhedt alkimistáinak tevékenységével. Benne valósul meg a mai magyar fotográfusok közül talán egyetlenként az a nem is oly régen – mondjuk, a huszadik század elejéig – még minden mesterfotográfustól elvárt igény, hogy eszköztárában tucatnyi eljárás ismeretével mindig azt válassza, ami mondanivalójának, a megoldandó feladatnak legjobban megfelel. Aki magától értetődő természetességgel használ a camera obscurától a polaroidon át az utolsó generációs digitális képrögzítő eszközökig mindent, ami képrögzítésre alkalmas, aki nagy műgonddal és kreatív módon alkalmaz minden fotográfiai eljárást és technikát, legyen az bármiféle is, amit alkalmasnak vél a régmúlt korokat idéző de nagyon mai természetismeretének, érdeklődésének misztikus-mágikus megjelenítésére. Ennek megfelelően Kerekes – szemben a mai kor technikarabbá lett fotósaival – meglehetős magas szabadságfokon alkot. És ez igen jót tesz képeinek. Még két dolog. Az egyik a hihetetlen perfekcionizmusa, az a szinte kényszeres tulajdonsága, hogy mindig, minden körülmények között csak a tőle telhető legjobbat adja ki a kezéből. Nincs mese, nincs önfelmentés, nincs duma, hogy oda ez is jó lesz, vagy tudjátok milyen nehéz körülmények között… Nem. Nála a műtárgy csak hibátlan lehet, mind elgondolásában, mind kivitelezésében. Ha nem az, akkor delete, vagy szemétkosár. És a második. Szinte soha, semmit nem ad ki képcsinálás közben a kezéből, az egész alkotói folyamatot uralni akarja. Az ötlet megszületésétől a kihordásáig, a felvétel elkészítésétől az ahhoz való technikai eljárás kikísérletezéséig, a műtárgy gyakran sok lépcsős megvalósításán át a paszpartuzásig, keretezésig, minden made by Kerekes. És még egy utolsó. Képes váltani. De nem kicsiket, hanem mindent meghatározókat, vérre menőket is. Ismert és híres lett korai, fekete tónusú, súlyos, erősen deprimáló hatású fotóival. Más ezen elüldögélt volna élete végéig. Van rá példa. De azt nem Kerekesnek hívják. Aztán a kor legjobbjának szánt, képes sajtóorgánumában lett vezető fotóriporter. Címlapok tucatjai alá volt nyomtatva, hogy fotó: . Más elriporterkedett volna a nyugdíjig. De nem ő. Otthagyta a jól fizető állásait. Ezt követően hallgatott sokáig. Legújabb fényképei pedig már csak olyan alapvető dolgokat érintenek, mint a születés, létezés, halál, elmúlás. A Kerekes-féle sajátos, művészi-tudományos képeken megjelennek a mikro- és a makrokozmosz elemei ugyanabban a léptékben: égbolt, csillagok, bolygók, saját testnedveinek, verejtékcseppjének, vérének mikroszkopikus nagyításai, halottak testrészei spirituszban, elmúlt tudásokat hordozó régi tárgyak. Különleges dolgot művel a fotográfiában: filozofál, lételméleti vizsgálatokat folytat a képeivel, miközben esztétikailag megformált, szigorú kompozíciós rendet sugárzó, szemet is gyönyörködtető műalkotásokat hoz létre. Amúgy meg az idők során igazi profi vált belőle. Fotóiból él, mind szélesebb körben ismertté és elismertté akar lenni világszerte, s ezért minden szükségeset megtesz. Néha mások helyett is. Öreg fejjel folyamatosan tanul, kísérletezik, kritikus módon figyeli magát, munkáját, kapcsolatokat épít, odafigyel a legkisebb részletekre is… Mi kell még? Ja, tehetség. De az megvan, bizton állíthatom.

A németországi Oberhartban született 1945. augusztus 2-án, nyugat felé hurcolt, menekült magyar szülők gyermekeként. A család megúszta a háborút, s még ugyanebben az évben visszaköltözött Magyarországra. A Kölcsey Gimnáziumban kezdte képekben látni a világot, rajzolt, festett, de fényképezőgépet ekkor még nem vett a kezébe. Sikertelenül felvételizett a Képzőművészeti Főiskolára, ezért 1964 és 1973 között előbb vendéglátóipari tanuló, ennek nyomán pincér volt. Itt szerzett tapasztalatai, emberismerete máig ható nyomokat hagytak benne. Megszámlálhatatlan korsó sör, kevert és hosszúlépés felszolgálása után beiratkozott a Dési Huber István Fényképész Szakmunkásképző Iskolába, elvégezte. Itt hivatalosan fényképésszé nyilvánították, erről pecsétes papírt is kapott. Ennek birtokában a Budapesti Fényképész Szövetkezet segédriportere lett, majd a Vasipari Kutató Intézet fényképésze öt teljes éven keresztül. Azt hinnénk, halleluja, itt van, amire vágytál, fényképész akartál lenni, az vagy… De nem, ő Kerekes. 1979-ben megelégelte ezt a tevékenységet és visszament pénzt keresni, ismét pincér, akkori hivatalos nevén felszolgáló lett az 1011 sz. Újhegy Önkiszolgáló Étteremben. Ha jól emlékszem, ez Kőbányán van, amikor a nagymamámhoz mentem, mindig figyelmeztetett, hogy ha odaérek, menjek át a másik oldalra. Szófogadó gyerek voltam. Történt a pincér Kerekessel az, ami, ezt kutassa ki egy kolléga a Vendéglátóipari Múzeumból, nem lesz tanulság nélküli, annyit látatlanban ígérhetek, Aztán, mint oly sokan mások a magyar kulturális élet prominensei közül, ő sem kerülte el a rendszerváltozás előtti szocialista érában mindent behálózni akaró titkosszolgálati szervek figyelmét. 1981 óta volt a kommunista párt tagja, az étterem szakszervezeti bizalmija. Ekkortájt szervezte be a 3/3-as ügyosztály ügynöknek. Tette azt, amire kötelezték, aztán elfelejtették, ő is igyekezett nem emlékezni semmire. Csak 2005-ben derült ki, s azon nyomban – megítélésem szerint a kelleténél nagyobb hangsúlyokkal, és mindig konkrét politikai célok által vezérelten, a jogos vagy jogtalan sértettség, megbántottság, irigység által felerősített, kiszínezett formákban – erős nyilvánosságot kapott a sajtóban, internetes fórumokon is. Kerekes a dolog konzekvenciáit levonva, egy lépéssel hátrébb lépett a közéleti szereplésektől, de alkotókedve, kreativitása az itt keletkezett sértettségei, frusztrációi nyomán csak nőtt.

Célszerűnek látszik ezen nekünk sem rugózni tovább, lépjünk vissza a fotográfiához, ami 1970-ben találkozott először Kerekessel. Vagy fordítva. Jól számolom, már huszonöt éves volt? Minden bizonnyal. Fényképeivel először 1973-ban szerepelt egy szentendrei csoportos kiállításon. Korábbi képzőművészeti tanulmányai, a sok-sok átlapozott fotóalbum, az ízekre szedett képek nyomán egyszer csak megtalálta egyéni kifejezésmódját, és kitalálta az ehhez illő technikákat. „Pincér voltam akkoriban, meséli Kerekes Gábor a fotóival telehintett szobában, és egy nagyon jó törzsvendégemtől kaptam nászajándékba egy fényképezőgépet, teleobjektívvel. Négy éve volt ez, 27 éves voltam. A balatoni pincérkedés mellett, a délutáni szabadidőmben elindultam sétálni a géppel, így kezdődött…. Ott hagytam a pénzes szakmámat, elmentem egy fényképész szövetkezetbe samesznak ezernégyszázért, aztán tovább betanított laboránsnak. Már az első tekercseimen sem családi amatőrképek voltak, már az első lépésekben is esztétikai igényekkel indultam, mégis azokat a képeket, amelyeket a kezdeti időkben jónak tartottam, ma már félresöpröm: közhelyek. Nagy élmény volt: megtanultam a technikát! Aztán még nagyobb lépés: megtanultam élni a technikával. Ami nekem körülbelül annyit jelent: nem mindenáron kihasználni a technikát. Visszalépni az elért végső határoktól, nem hagyni, hogy az elsajátított technika határozza meg a képeimet, hanem a céljaimat szolgálni a technikával. Ha kell, úgy is, hogy a technika ellen fordítom a technikát: ha már elértem, hogy a negatív tű éles és tónusokban a végsőkig gazdag, bonyolult technikai beavatkozásokkal „elrontom” a nagyítást – csak azt használom az eredményekből, amire nekem van szükségem.” (Csalog Zsolt: Bemutatás: Kerekes Gábor Mozgó Világ, 1977. 2. sz. 11–12. o.) A Fotóművészet negyedéves pályázatain több nívódíjat kapott, majd 1977-ben felvették az akkor alakuló Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójába. Ez volt a korszak legfigyelemreméltóbb csoportosulása, az egyetlen igazi műhely a hazai fényképészet állóvizébe követ hajigálni akaró fiatal fotográfusok számára. Három évig vezetőségi tagja, majd 1986-tól négy évig művészeti vezetője is volt ennek a Stúdiónak. Itt csinálta meg szinopszismunkákként addigi élete legfontosabb fotóit. Biztos eltelt már másfél évtized is azóta, mikor még én is részt vettem a Kerekes személye körüli mítoszgyártásban, s egy róla szól cikkben ezeket írtam: „Tudod, fiacskám, valamikor régen, van az már vagy harminc esztendeje is, hogy egy mokány, fekete pincérfiú sértődötten rácsapta az ajtót tíz másik fiatal fényképészre, csak úgy porzott. Mélységesen meg volt bántva. Nem fogadták el ugyanis azokat a képeit, melyeket a szinopszis-támogatás fejében kellett leadnia az akkori Fiatal Fotóművészek Stúdiójában. Megsértődni már akkoriban sem volt nehéz, emberpróbáló feladat. Igen ám, de ez az akkori ifjú sértettségében nem rúgott be, nem ment el búsongani Toldival a nádasba, hanem dolgozni kezdett. Elölről kezdte az egészet. Napok alatt újracsinálta több hónapos feladatát, és megcsinálta hosszú távra önmagát is. Egy hét sem telt el, kinyitotta a csak imént bevágott ajtót, letette hasonlóan fiatal és hasonlóan tehetséges társai elé az új anyagot. Többek szája tátva maradt… Miért, mit mutatott nekik ez a fiú, az akkor még Kelet-pesti Vendéglátóipari Vállalat italfelszolgáló szakmunkása? Kőkemény, feketére-fehérre redukált, tónustalan, nagyon rosszkedvű, balladisztikus fotográfiákat. Fittyet hányva megannyi fotós konvenciónak, fényképezésre szinte teljesen alkalmatlan nyomdai anyagra fényképezte a várost.” (: Made in Kerekes. Népszabadság, 2001. január 11.) A történetet nem én találtam ki, csak kikerekítettem egy kicsit a főiskolás koromban Szombathelyen, mentoromtól, barátomtól, szállásadómtól, Dallos Laci fotográfustól hallottakat. Ő sem rugaszkodott el nagyon a valóságtól, mert abban a helységben ült, amelyikben döngött a bevágott ajtó. Tehát, mondjuk, hitelesnek tűnhet a történet, de mégis valahogy túl kerek, túl szép, ezért joggal gyanús. Ezek a képek, amelyekről beszélünk, nem dokumentálnak, „nem örökítenek meg szinte semmit, a mindennapok unalmasak és egyformák, az emberek csak vannak, ha egyáltalán. A Kerekes által megragadott helyzetekben mintha még az idő is megállt volna, de nem úgy, ahogy az elcsépelt metafora nyomán megpróbáljuk elképzelni, megfagy az idő: kimerevedik a mozdulat, hanem úgy. hogy ami eddig is csak állt, most kezd elmosódni, vagyis elindulni az enyészet felé. Kerekest már az 1970-es évek elején a magyar fotográfia úttörőjének kell tekintenünk… Kerekes ekkori legfontosabb fényképén, a camera obscurával fölvett Május 1-jén egyszerűen “átszellemül” és eltűnik a felvonuló tömeg.” (: Kerekes Gábor helyszínei és mindennapjai. A Hetvenes-nyolcvanas című album előszava. , Kecskemét, 2003.)
Kerekes rátalált tehát egy életérzését pontosan kifejező formanyelvre, mellyel az azt megelőzően csaknem egy évtized óta fényképezett budapesti képei elemelkedtek a konkréttól, már nem a kelenföldi lenfonógyárat jelentették, amit én kisgyermekkorom óta mindennap láttam az ablakomból, és nem a Vidámpark óriáskerekét, szellemvasútját, hanem nagyon kontrasztos, tónusszegény és ennek következtében erőteljes, komor és képileg nagyon megformált fényképeket, melyek arról szóltak, hogy eléggé lepukkant díszletek között, nem nagyon boldogan éltünk, akkor a hetvenes-nyolcvanasban. Formát, nyelvet teremtett, amit ma már magától értetődően használnak olyan fiatal és kevésbé fiatal alkotók, akik esetleg soha nem látták ezeket a képeit. Saját maga így beszél fotográfusi pályájának elejéről: „Elég későn, huszonöt évesen kezdtem el fényképezni és tizenkét évig elég szisztematikusan fotóztam Budapestet, napi négy-öt órát csámborogtam, róttam az utcákat, oldalamon a szett-táskával, bekéredzkedtem ide-oda… 1983-ban már csak két vagy három felvételt készítettem, majd tíz évig egyáltalán nem fényképeztem. Ahogyan mondani szokás: alkotói válságba kerültem. Úgy éreztem, kimerültem, csak ismételni tudnám magam, annak meg semmi értelme. Amit akartam, annak a végére jártam. A tizenkét év terméséből egyébként a kecskeméti Fotómúzeumnak ajándékoztam azt a harmincöt képet, amelyeket ma is vállalok.” (: Város az időtlen Térben. Népszabadság, 1994. nov. 29.) Némely szakíró a mindennapjaink klasszikusa jelzővel aposztrofálja. Szerintem addig jó neki, míg ezt nem hiszi el, s marad, ami. Egy hatvan évén túl is kutató, kereső, a világ bizonyos dolgaira nagyon kíváncsi, nagy tudású fotográfus, a magyar fotográfia egyik exportképes figurája, a Mester.

1986-tól számítódik fotográfusi pályájának második szakasza, mikor is fotóriporterként dolgozott a Képes 7, a Képes Európa, az Európa, a Kiskegyed, a Népszabadság TV Magazin munkatársaként. Ekkor készült újságfotói részt vettek az évente megrendezett Magyar Sajtófotó című kiállítás-sorozaton, ahol három évben is elnyert több jelentős díjat. 1988-ban MÚOSZ Nívódíjat, 1990-ben Balázs Béla-díjat kapott, később kiérdemelte az Érdemes Művész címet is. Kerekes, bár sokak szerint, akikhez én is tartozom, az egyik legjobb magyar fotóriporter volt, mégis egyik napról a másikra felhagyott a sajtófotóval, amit magasan, sokszor túl magasan az akkori szerkesztői elvárások felett teljesített, és mégsem, vagy tán éppen ezért nem elégítette ki őt. Éveken át aztán egyáltalán semmit sem fényképezett. Helyette rengeteget olvasott művészetről, technikákról, mítoszokról, alkímiáról, asztrológiáról és minden egyébről, ami érdekelte és valahogy összefüggésbe volt hozható a fotográfiával.

Amikor a hosszú pauza után újrakezdte a fényképezést, gyökeresen szakított addigi stílusával, más témák felé fordult, s ezeket egészen másként is oldotta meg. Például készített megának egy méteres hosszúságú camera obscurát, meg egy nagyformátumú, 30×40 cm-es negatívra dolgozó fényképezőgépet, s ezekkel örökítette meg a Holdat, a hullócsillagokat, orvosi célokra preparált emberi testrészeket, régi vegyi, fizikai, orvosi eszközöket, tárgyakat. Dupnegatívokat csinált és kontaktot, a jobb rajz érdekében. A nagyméretű negatívokat a történeti technikák kínálta archaikus eljárásokkal dolgozta ki (cianotípia, sópapír, albumin, arisztópapír, de öntött kollódiumos üvegnegatívot is, ha kellett). Kerekes manapság már egészen különleges dolgokat művel a fotográfiában: agyal, filozofál, ontológiai vizsgálatokat végez képei által. A halhatatlanság, a mágia kéznyújtásnyira kerül azoktól, akik fényképeit legalább annyi odafigyeléssel, megérteni vágyással nézegetik, amennyi elengedhetetlen ahhoz a művelethez, hogy nézőként lebukhassanak a képnézegetés felszínes folyamatából a megértés mélyebb rétegeibe. Ne ijedjenek meg, nem kötelező! Ezek a képek működnek csak úgy magukban, szokatlan tárgyakat ábrázoló szép képekként is. De amiképpen különbözik egy pohár vizezett bor egy hajtásra való kiürítése az értő borkóstálástól, úgy ez a fajta kerekesi kép is igényli az elmélyedést, meglévő ismereteink újra és újra mozgósítását, a képek által közvetített üzenetek egyéni továbbgondolását. „Kerekes attitűdjében egyszerre van jelen a múlt századi komplex módon látó és alkotó fotográfus gesztusa és a legmodernebb mediális művészé, aki egyidejűleg használja a fotóművészeti kifejezési módot, eszközöket, és folyton rá is kérdez azokra. Nála elválaszthatatlanul van együtt a fotográfiának a techné jellegű, a mesterséget érintő tisztelete, a benne rejlő autonóm művészi önkifejezés, és az eszköz adta létkérdéseket érintő gondolati, tudományos megközelítés.” Ezt 2000-ben rendezett kiállítása alkalmából írták le róla. (: Művészi gesztusával a lehetetlent kísérti. Kerekes Gábor fotókiállítása a Budapest Galériában. Magyar Hírlap, 2000. április 18.)

„Az utolsó tíz év során készült munkáimmal a “Tudomány és Művészet” vagy másként, , a “Mesterség és Művészet” elfeledett kapcsolatát igyekszem feléleszteni… A tudomány és művészet céljai és módszerei különbözőek; az egyik objektivitásra törekszik, a másiktól elválaszthatatlan a szubjektum. A kezdeti időkben az archaikus tudományok objektivitásával még párhuzamosan haladtak az erősen intuitív vizsgálódási módszerek is. Roswell városa az USA Új-Mexikó államában, a 104,5 hosszúsági és a 33,4 szélességi fokon található. 1947-ben történt, hogy néhány polgár a város határában felfedezett egy lezuhant UFO-t, három élettelen ufonautával. Az FBI és a CIA ezt az eseményt elhallgatta és elhallgattatta. A rejtélyes ügy tisztázatlansága miatt mind a mai napig sok vihart és botrányt kavar. Felfedeztem egy számítógépes programot, a neve: USA Photomap. E program segítségével az általam kiválasztott földrajzi koordináták megadásával Amerika bármely területéről műhold által készített, fotó minőségű tájképet lehet letölteni a netről. A maximális felbontás egy méter/pixel, azaz egy 17 collos képernyőn 1024 pixel felbontásban 1024 métert tudunk megtekinteni. Fantáziám beindult. Magamat a roswelli ufonauták szerepébe képzelve arra voltam kíváncsi: vajon milyennek láthatták ezt a helyszint űrmagasságból? Megadtam a koordinátákat. A képernyőt, négyzethálós rendszerben, lassan kitöltötte a teljes kép. Szerencsém volt! Nem a város közepébe találtam, hanem a lakott településtől úgy 600-800 méterre távolabb. Különös és izgalmas látvány fogadott. Vonalak, körök, négyzetek geometrikus, absztrakt jelrendszere. Gondolhatnánk, hogy ezeket a földfelszíni mértani jeleket valami üzenet vagy információközlés érdekében hozták létre. A látványok rendkívül változatos és szinte kódolhatatlan konfigurációkat kínáltak. Ha én ufonauta lennék, biztosan itt landolnék! A képernyő egy-egy részletét “screenshoot”-tal kimetszettem, a kis felbontás miatt kiegészítettem pixelekkel, majd kinyomtattam. A nyomatokat polaroid P/N eljárással lefényképeztem, végül a negatívokat ezüst bromid papírra kontaktoltam. Így készült e roswelli kollekció. Digitálisból – analóg!” (Kerekes Gábor: Elszállás Pixel-könyvek no.7. Magyar Műhely Könyvek, Budapest, 2008.)

Ez a rövidke történet jól mutatja Kerekes munkamódszerét, melyben a sok összeolvasott információ, az alapvetően érzéki, érzelmi művészi megközelítésmód, s a kifejezéshez használt technikák hibátlan, készségszintű alkalmazása társulnak, s hozzák létre sok szempontból példa nélkül álló alkotásait. Ilyenek voltak a korábbi, természettudományi múzeumok raktáraiban, patológiai intézetekben felvett képei is, melyekben a létezés, a megszületés, elmúlás tágabb értelmezései kaptak képi megjelenítést. Camera obscurás Nap és Hold felvételei, a Perseida-meteoritok hullása a tágabb összefüggések felé nyitnak, míg a nagyméretű Polaroid képekre felvett magashegyi tájképei gyakran falanszter hangulatúak. Fizikai, kémiai, orvosi műszerei, tárgyai, preparátumai, lepke- és kőgyűjteményei archaikus megjelenítésüknél fogva nem egyszerűen tárgyfotók, csendéletek, hanem díszesen faragott kapuk, melyeken a kíváncsi nézők bekukkanthatnak évszázados múltunk homályos kamráiba. Komolyan veszi Susan Sontag mondatát, lefényképezni annyi, mint birtokba venni, megszerezni, magunkévá tenni a képünk tárgyát. Kerekes a fényképeivel nem elsősorban ábrázol, hanem saját belső, szavakkal nehezen, vagy egyáltalán nem megfogalmazható gondolati rendszerét (nem, nem kósza egyes gondolatokat, jellemző rá a strukturális, minden-mindennel összefüggő szerkesztés), tehát ezt a belső rendszert szeretné a maga által készített fényképeken valóságossá tenni. Megfoghatóvá, láthatóvá, birtokolhatóvá. És hogy e szándék megvalósításakor mellesleg esztétikailag megformált, igényes technikával kivitelezett, kiállítóterem fala után kiáltó fotók keletkeznek, csak szerencse. Az ő, de főleg a mi szerencsénk. Még akkor is, ha ezt állítja magáról: „Rendkívül önző módon fényképezek. Egyedül magamnak csinálom a dolgokat. Ha tetszik valakinek, az jó. De csakis saját magamnak fényképezek. Saját kedvtelésemre. Saját önigazolásomra. Magam kifejezésére. Csakis erre.”

„S mindent, mi imbolygó képként lebeg, rögzítsenek megálló gondolatba” (Goethe: Faust)

***

Az írás megjelent az alábbi kötetben:

· · Kincses Károly: Analóg ​/ Analogue

21 magyar fotográfus a 20. századból / 21 Hungarian Photographers from the 20th Century