A hazai fotográfia gazdag korszakát éljük. Tékozlóan sok tehetség, kitűnő fotográfus, kis- és nagymester él és alkot – az Universum végtelenségéhez képest kicsinynek mondható, tenyérnyi területen – Magyarországon. Az alkotói stílusok, művészi elképzelések sokszínűségét illetően is rekordok dőlnek talán, a dokumentarizmustól az experimentálisig szinte minden terület erőteljesen képviselteti magát.
A Fotóhónap 2012 programjában gazdag választékot találunk az említett stílusok, alkotói szándékok képviseletében, de egy közülük – Juhász László – beskatulyázhatatlan. Ha kell, stílust vált. Szívét-lelkét teszi a képhez, egyszer riporterként, másszor kísérletező, kreatív fotográfusként. Nemcsak megörökíteni, hanem értelmezni akarja a valóságot, kiszűrni a lényeget és megragadni a szépségét mindannak, amit elfed előttünk első látásra az információs ingerek gazdagsága. Dokumentarista és egzisztencialista is egyben: képeinek filozófiája a fények és árnyékok, mozdulatok és mozgások világából jól kiolvasható. A kompozíció tökéletességére törekszik, letisztult formákra és vonalakra bontja, egyszerűsíti a körülöttünk lévő világot. Távol áll a merev, akadémikus formáktól: lüktető, élettel teli játékai mégis komoly mondanivalót hordoznak.
Az itt bemutatott Tükröződések c. kiállításának anyaga vizuális megjelenítésében – technikai és esztétikai eszköztárát illetően – a reflexió különleges látványára építkezik, jelképrendszerével azonban korábbi kultúrákat idéz. A tükör és a tükröződés ugyanis ősidők óta használatos szimbólumok. A tükörnek, mint szimbólumnak az értelme és használatának célja koronként, kultúránként és misztikus iskolánként változott. Az egyik legfontosabb szerepe azonban a harmadik szem fejlesztésében (intuíció), egy különleges érzékelési mód kialakításában nyújtott szerepe volt. „Ha képes vagy úgy tekinteni a környezetedre, emberi kapcsolataidra, mint egy tükörre, akkor az felbecsülhetetlen segítséget nyújthat az önismereted fejlesztésében”. Mondhatjuk, hogy Juhász László képei nem a tükröztetett valóságot, hanem annak szubjektív újraértelmezését, pontosabban saját belső világának érzelmi és gondolati reakcióit hangsúlyozzák. A tükör szerepét – a képeken – a vízfelület tölti be, ami a csiszolt üvegfelülettel ellentétben állandó nyugtalanságával, hullámzásával tovább töri a valóság képét, vagyis absztrahál.
Nem célom erőltetett párhuzamokat keresni Juhász László művészi hitvallása, gondolkodásmódja és vallási, világnézeti filozófiák között, de a műveiben megjelenő jelképek, szimbólumok mégis erre késztetnek. Az emberi agy a felépítéséből adódóan, csak „torzítva” képes tükrözni és érzékelni a Valóságot (leegyszerűsítve: a szemünkkel nézünk, az agyunkkal látunk). Érdekes módon erre a Bibliában is van utalás, gondoljunk csak az ismert szakaszra: „Tükör által homályosan látunk.”. A gondolatok, az érzelmek, és a testi ösztönök mintegy homokként rakódnak a tiszta tükör felületére. A buddhizmus szerint az ember létét a tükör által visszavert fényhez lehet hasonlítani, s talán ez a megközelítés, amely legjobban felhasználható a valóság szerkezetének, működésének érzékeltetésére. Az iszlám misztika – a szufizmus – a tükröt, mint szimbólumot a legfontosabb kifejezőeszközeként használta a Valóság és az Ember viszonyának leírására. A szufi rendszerben nagyon mély, ősi tudásra alapozott kozmológia írta le az Univerzum létrejöttét, működését és célját, s nagyon gyakorlatias és használható pszichológia foglalkozott az emberi lénynek az Univerzumban betöltött helyével, szerepével, s „fejlesztésével”.
Nem kívánom befolyásolni Önöket Juhász László képeinek értelmezését illetően, hiszen „beszélnek ők maguk”. És amikor a képek „megszólalnak”, szinte árad belőlük a zene is. Itt és most, élőben Vázsonyi János szaxofonjával idéz fel korokat, városokat, például Velencét, leginkább azonban Juhász László képeinek zeneiségét…
A kiállítást megnyitom.
Eifert János
PEPPER ART PROJECT (1061 Budapest, Andrássy út 45. II. em.), 2012. november 6 – 15.
***
Juhász László (57), gépészmérnök és középiskolai tanár, a volt Jugoszláv Köztársaság jóléti rendszerében, az 1970 -es évek végén kezdett el komolyan foglalkozni a fényképezéssel.
Szabadka virágzó kulturális forgatagában elmerülve, festőkkel, szobrászokkal, színházi emberekkel körülvéve szívta magába az inspiráló szellemi légkört.
Számos rangos nemzetközi (FIAP) kiállításon díjazták képeit (Spanyolország, Bulgária, Jugoszlávia, Lengyelország, Korea, Luxemburg, Franciaország, Szerbia, stb.). Ösztöndíjasként Salzburgban és Plovdivban járt.
