Kincses Károly: Érdekérvényesítés helyett értékérvényesítés

1
114

(Amatőr vagy profi, amatőr és profi történelmi távlatokól)

Messziről kell indulni, ha ezen a sok szempontból sértődések aknamezein vezető úton valahová el szeretnénk jutni. Mert ha kizárólag a fényképezés területét vizsgáljuk, ami az amatőr-profi avagy művész-dilettáns kérdéskörnek – valljuk meg – csak egy nem túl jelentős szegmense, akkor – ahogy eddig mindig – ismét sértődések, vádaskodások és végeláthatatlan panaszok árja előtt nyitjuk fel a gátakat.

Be kell látnunk, a sok évtizedes frontok megmerevedtek, állóháború alakult ki, aminek egészen biztos, hogy egyik fél sem lehet a nyertese, de pontosan tudható, hogy az egész magyar fotográfia a vesztese, amire számtalan konkrét jel utal. Párbeszéd helyett acsarkodás, konszenzus helyett konfliktus, alkotás, jó képek készítése helyett pozíciók számán való acsarkodás, s minden mögött a pénz, a befolyás mindennél jobban akarása. Ki beszél itt ma képekről, alkotókról, koncepcióról, és főleg értékről?

Kinek-kinek van véleménye, ki is fejti, ahányszor csak lehet. A sok monológból egészséges párbeszédek soha nem alakulnak ki, enélkül pedig esély sincs a megegyezésre. Így folytatni totálisan reménytelen, kezdjük elölről, hiszen már a fogalmakat sem értjük pontosan. Ugyanazt a szóalakot mondjuk, és egészen mást gondolunk róla, ahányan annyi félét. Pedig minden konszenzusra törekvő folyamat első lépcsője, hogy tisztázzuk az alapfogalmak jelentését. Enélkül süketek párbeszéde zajlik csak. Megpróbálok kérdéseket megfogalmazni, hátha ezek végiggondolása segít.
Mindjárt az első. Amatőr vagy profi? Kik állnak a képzeletbeli egyenes két oldalán? Amatőrök itt és profik ott? Ha igen, akkor megállapíthatók az alapvető különbségek: az egyik pénzt fizet azért, amiért a másik pénzt kap. Az egyik része egy hierarchiának, amely a képeket a megrendelőkhöz, a közönséghez eljuttatja – a másik nem. Az egyik tanulta, amit csinál, papírja van róla – a másik jobbára autodidakta módon próbálkozik ezt-azt megtanulni. Ebben az értelemben nagy a különbség profi és amatőr között, sőt a viszonyrendszer is jól megrajzolható. De ha az az elsődleges, lényegi különbség, hogy ki él meg belőle és kinek csak szabadidős tevékenysége, az még egyáltalán nem értékmérő. Szó nincs ugyanis ebben a felosztásban arról, hogy a munkaidőben fényképezőnek törvényszerűen jobbat kell alkotnia, értékesebb művet kell létrehoznia, mint a banktisztviselőnek, vagy elektroműszerésznek, aki hobbiból fényképez csak. Arról sem, hogy a mindenkori megrendelő elvárásait teljesítő professzionális fotográfusnak törvényszerűen jobbat kell alkotnia, mint a kizárólag a maga gyönyörűségére fényképezőnek. Azaz éppen a lényeget nem érinti ez a felosztás. Ki alkot maradandót, értékest, ki hoz létre műtárgyat és ki csak fényképez? Ez már fontosabb megkülönböztető elem lenne. Az idő rostáján általában csak a jó képek akadnak fenn, függetlenül attól, ki csinálta, s éppen akkor milyen státusban volt. Hogy valaki professzionális fényképészi vagy amatőr fotósi státusban dolgozik, egyáltalán nem szükségszerű, hogy esztétikailag, művészettörténetileg értékelhető műtárgyat hozzon létre. Fordítva persze ugyanez érvényes, ha valaki kötöttségek nélkül, pusztán a maga gyönyörűségére alkot, az korántsem biztos, hogy értéket hoz létre. Éppen egyforma az esélye erre mindkettőnek, tehát összefoglalóan megállapíthatjuk, az igazi választóvonal nem ott húzódik, hogy valaki pénzért, megélhetésből, vagy szabadidős tevékenységből fotografál.
Megítélésünk szerint profi vagy hivatásos fotósnak leginkább azt a személyt nevezhetjük, aki életének minden, vagy legalábbis fontosabb mozzanatait alárendeli szakmájának, hivatásának, fotográfusi alkotó munkájának, aki élete fő tevékenységének megítélését elsősorban e téren várja. Azok, akik életművüket tudatosan építik, vagy fotográfusi tevékenységükkel folyamatosan ismereteket, információkat közvetítenek, szintén ide sorolandók. Ezzel szemben az amatőr fotós a képcsináló, azaz alkotó tevékenységét szembeállítja mindennapi élete egyéb szegmenseivel, azok ellenében, azok kompenzálására, azokat kiegészítendő végez esztétikai irányultságú munkát. Ez a lényeges különbségek egyike, bár önmagában még ez sem tartalmaz mindent.

Menjünk tovább, mert ezzel korántsem jutottunk még közel a problémához, csak kizártunk egy halmazt. Döntenünk kell egy fontos nyelvtani kérdésben is. Az amatőr szót főnévként használjuk-e, tehát megnevezzük vele a műkedvelőt, aki tevékenységét általában ellenszolgáltatás nélkül űzi, vagy jelzőként, az amatőr szót a gyenge, alacsony színvonalú dolgok létrehozójával azonosítva. Mindkettő elfogadott a magyar nyelvben, de nem ugyanazt jelöli. Amatőr fényképész alkothat remek, magas színvonalú, azaz nem dilettáns műveket, s egy professzionális fényképész is csinálhat pancser dolgokat. Aki tehát ezek után az amatőr vagy profi szót használja, mindig pontosan válassza meg annak szófaját, s ezt hozza is beszélgetőtársa tudomására, különben elbeszélnek egymás mellett. Javaslom még, hogy az amatőr és a dilettáns szót elkülönítetten használjuk, egyiket a fotópiacon elfoglalt hely, a másikat a létrehozó minősítésére. Mindjárt árnyaltabb lesz a megkülönböztetés.

Az amatőrség – akár érdekel ez bennünket, akár nem – történeti kategória. Miután a fényképezést feltalálták, kezdetben mindenki amatőrként kezdte tanulni, s csak az elsajátított ismeretek birtokában juthatott el odáig, hogy addigi amatőr tevékenységéért pénzt kérjen és kapjon, ami által azután automatikusan átlépett a hivatásosok táborába. Az amatőr szót kezdetben nem is használták, az első fényképezők, tudósok, művészek, új foglalatosságokra vágyó úriemberek és háziasszonyok műkedvelők voltak. Nem lenne célszerű ismét visszahozni ezt a szép kifejezést? Mindjárt egyértelmű lenne, hogy a műkedvelő személy nem automatikusan amatőr, azaz dilettáns. Csak a létrehozott képeket minősítenénk, azt viszont egységes mércével, bárki is alkotta. Azaz egy kép lehet jó vagy közepes, esetleg pocsék, függetlenül attól, hogy ki csinálta. Akkor viszont első kérdésünk – hogy az illető kapott-e érte pénzt, s vett-e belőle kenyeret a közértben, vagy nem pénzért fényképezett – lehetne az, ami: az illető legszentebb magánügye. Mert ugye nem igazán úriemberhez méltó dolog egymás keresetét, pénzforrásait vizsgálgatni, s főleg nem elegáns, ha ebből esztétikai típusú következtetéseket vonunk le.
Maradjunk a műkedvelőnél, annál is inkább, mert a szókapcsolat előtagja a mű- eleve feltételezi, hogy egy alkotó folyamat végeredményét kedvelő ember nem amatőr, azaz színvonaltalan dilettáns, hanem épp ellenkezőleg: képzett, esztétikailag iskolázott, jó ízlésű személy, aki kedveli más műveit. Innen csak egy lépés, hogy közben esetleg maga is megpróbál művet alkotni, s az alkotás során pont ugyanazt az érték-szemléletet működteti, mint más műveinek kedvelése során.
Fényképezni vagy alkotni? Fényképeket csinálni vagy fotográfiai úton készült műtárgyakat? Ez a kérdés, válasszatok!

Pedig nem indult rosszul a dolog nálunk sem. Az ugye tudott, hogy az első fotót készítők mindegyike műkedvelő volt, egyikük festő, a másik földesúr, a harmadik tudós. 1840. augusztus 20-án délután a Tudós Társaság tagjai előtt Vállas Antal fizikus, matematikus három dagerrotíp felvételt készített a Lloyd-palotában, ahol akkoriban az akadémikusok üléseztek. A képekből nem maradt meg egy sem, a történet viszont minden magyar fotótörténetben olvasható, nem ismétlem meg. Vállas tudós volt. Ekkoriban egy másik tanárember, bizonyos Zimmermann Jakab már túl volt Daguerre könyvének magyar fordításán. Ha nagyon akarjuk, két amatőrrel kezdődhet a magyar fotográfia története. Persze ekkor még nem említettem Jedlik Ányost, Petzval Józsefet, Bólyai Farkast, id. Zeyk Miklóst, Mikó Imre grófot, a gyógyszerész Kramolin Alajost és még sokakat. A magyar nyelvű fényképészeti szakirodalom szerzői között alig-alig ismerünk a mai szóhasználat értelmében profinak nevezhető, hivatásos fényképészt. Zimmermann, mint mondtam, tanárember volt. 1865-ben Bardócz Lajos jogakadémiai tanár nyerte meg a Tudós Társaság pályázatát a különféle felfedezések, közte a fényképezés történetét bemutató könyvével. Következő fontosabb szakkönyvünk Tömösváry László gyógyszerész munkája, mellesleg ő volt a Gyógyszerész Hetilap szerkesztője is, hivatásos fényképésznek a legnagyobb jóindulattal sem volt nevezhető, mégis korszakos dolgot cselekedett, miként társai is. Műve, a Magyar fényképész. Kézikönyv fényképészek és műkedvelők számára 1863-ban jelent meg Pesten. Tizenkét esztendővel később Tóth Mike jegyzi a következő fotós szakkönyvet, ő szatmári gimnáziumi tanárként kereste kenyerét. Néhány szerzőt már csak megemlítek, hiszen talán ennyiből is jól látható, hogy a magyar fényképezés az ún. amatőrök és az ún. profik folyamatos együttmunkálkodása során fejlődött. Nincs szívem kihagyni Ring Ármin műegyetemi tanárt, Bessenyei József simontornyai jegyzőt, Moller Miklós balatonfüredi orvost, Szeghalmi Gyula tanítót, takarékpénztári tisztviselőt, Konkoly Thege Miklós csillagászt és meteorológust, Gothard Jenőt és másokat.
Eltelt közben néhány esztendő. Felsorolom az Első Amateur-fotográfiai Kiállítás (Budapest, 1890. április 30.) körül bábáskodó személyeket, akik később a Magyar Turista Egyesület Műkedvelő Fényképészek Osztályát alapították. „A kiállítást rendező nagybizottság elnöke lett dr. Wartha Vincze, alelnöke világosvári báró Bohus László, titkára Kalecsinszky Sándor, tagjai báró Andreánszky Géza, báró Eötvös Loránd, Gothard Jenő, Halaváts Gyula, lovag Kneusel-Herdliczka Arnold, , Krenner József Sándor, Lóczy Lajos, Oláh Gusztáv, dr. Schafarzik Ferenc, dr. Téry Ödön és dr. Thirring Gusztáv.” A Műegyetem professzora, a híres eozinmáz feltalálója, a Műegyetem rektora, a világhírű fizikus, a csillagász, a földrajztudós, a Földtani Intézet kutatója, az Operaház rendezője, a magyar statisztika-tudomány egyik atyja szerepel többek közt a listán. Amatőrök (főnév) voltak? Igen. Amatőrök (jelző)? Nem. Értékes, fontos emberek, kialakult tudással, világképpel, esztétikai értékrenddel, akik az élet minden területén értéket hoztak létre, s ezt folytatták amatőr fényképészeti tevékenységük során is. Ez igen fontos szempont, kérdés, miként alakul mostanában?

Folytatódik a történet. „Tisztelt tagtárs Úr! Öt esztendei kényszer szünet után Szövetségünk ismét megkezdi működését és új műtermi helyiségeinket (VI. Nagymező utcza 36. szám V. em. lift) e hó 25-én, kedden d.u. 5 órakor fogja elnökünk gróf Csáky Armand megnyitni. Az a régi lelkes gárda, mely a múltban oly szép nevet szerzett a magyar fotóművészetnek külföldön, ismét a szövetség kebelében fogja működését kifejteni. A mai viszonyaink közepette fokozottabb mértékben szükségünk van tagjaink támogatására, viszont Szövetségünk vezetősége mindenről gondoskodik, hogy tagjaink igényeit kielégíthesse. Helyiségeinkben asszisztens áll a tagok rendelkezésére, ki mindennemű munkát jutányos áron készít a tagoknak. Műterem, nagyító, laboratórium, száraz eljárásra szükséges helyiség egyaránt a tagok rendelkezésére áll, úgyszintén szakkönyvtár és társalgó. Rendszeres heti összejöveteleinken – kedden és pénteken – szemléltető és oktató előadások lesznek, azonkívül a közeljövőben fotótanfolyamot nyitunk, melyet tagjaink szintén hallgathatnak. Még a tél folyamán házi kiállítást rendezünk, tavasszal pedig országos amatőr kiállításunkat fogjuk megtartani. Kérjük t. tagtársainkat, hogy új helyiségeink megnyitásán okvetlen megjelenni szíveskedjék. A megnyitáson buffet lesz. Kérjük végül tagjainkat, hogy ismerőseik körében új tagokat szerezzenek Szövetségünk számára. Telefonszámunk 124-96. Budapest, 1919. évi november hó. A Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetsége.” (Kézirat, a szerző archívuma)
Ebből a szövegből, ha figyelmesen olvassuk, számtalan ma is aktuális következtetés adódik. Ne feledjük a dátumot: 1919. november. Az első világháború elvesztése, a Tanácsköztársaság leverése után, Trianon előszobájában vagyunk. Mindezzel együtt, a műkedvelés nem ráérő időben végzett, tessék-lássék szabadidős tevékenység volt, hanem megfelelően strukturált, szervezett önképzési folyamat, ahol a műkedvelők csoportja részére – nevezzük őket ez esetben szövetségnek – biztosítják a zavartalan alkotómunka feltételeit, eszközeit, szakértő segítséget, oktatást, továbbképzést adnak. Kiállításokkal, pályázatokkal biztosítják a folyamatos megmérettetés lehetőségét és nem utolsó sorban kulturált időtöltést kínálnak hasonérdeklődésű emberek társaságában. Ezek kérem amúgy mind a mai napig a klasszikus műkedvelő-lét ismérvei. Itt szó sincs amatőrökről (jelzőként használva), rivalizálásról az akkori szakfényképészekkel, nevezzük őket, ha kell profiknak. Itt mindenki tudta a dolgát, helyét, senkinek nem jutott eszébe, hogy a másik rétje zöldebb. Ezeket a műkedvelőket ezek a profik nem szólták le, nem csepülték, nem legyintettek, ha szó került róluk, mert legalább olyan képzettek, legalább olyan műveltek, legalább olyan gazdagok voltak, mint ők, fotózni sem tudtak rosszabbul, sőt a kiállítások egy részén közösen indultak, részt vettek egymás társadalmi és kulturális megmozdulásaiban. Mindenkinek megvolt a maga dolga, szerepe a társadalom egészében is, a fotóstruktúrában is, így sem személyükkel, sem alkotásaikkal nem keresztezték egymás útjait.
És mi volt később és mi van ma?

A St 32. számot viselő, sárga, töredezett stencilpapírra sokszorosított levélben olvasom a következőket: „Budapesti Fotóklub, Bp. V. Belgrád rkp 17. Kedves Tagtárs! Egyesületünk elnöksége és Művészeti Bizottsága megtárgyalta és kiértékelte az 1960. évi működésünk eredményeit és hiányosságait. Munkánk megjavítása és a hibák felszámolása érdekében több fontos határozatot hozott. E határozatok célja a tagsággal való kapcsolat elmélyítése, a kulturális nevelés fokozása, a fotóművészet eredményeinek alaposabb ismertetése, valamint az adminisztrációs munkánk megjavítása. Fentiek értelmében a következőkre kérjük tagjainkat: 1. Minden tag adjon be 1961. március 31-ig 10 db 9×12 cm nagyságú – eddigi fotótevékenységét dokumentáló fényképet. (Kivételt képeznek a és a MUOSZ tagjai) 2. Kérjük a mellékelt kérdőívet kitöltve 1961. január 31-ig visszaküldeni. 3. 1961. már.1-ápr.1-ig kicseréljük eddigi igazolványainkat, 4. Kibővítjük és színesebbé óhajtjuk tenni klubnapjainkat. A keddi napokon neves fotóművészek előadásait hallhatjuk. A pénteki napokra is iktatunk programot (pl. januárban retus tanfolyam) Minden hónap utolsó péntekje családi klubnap, melyen kedves tagtársaink családtagjait is szívesen látjuk. Ekkor színes diapozitíveket vetítünk.” (Sokszorosított program, a szerző archívuma)
Kommentár sem szükséges. A műveket kedvelő tudósok, orvosok, bárók és utazók helyét átvették a szervezett formában alkotó amatőrök. Az önkéntes társulást felváltotta a kulturális nevelésre hangsúlyt fektető szervezet, s bár születtek színvonalas, jó alkotások, a tendenciák mégis jól láthatóak: íz amatőrség mozgalom lett. Szó sincs már műkedvelésről, magas színvonalú tudásról, az egyénben rejlő alkotóerő segítéséről. Kérdőív, nyilvántartás, igazolványcsere. A forma mindenek előtt..
Idézet a Magyar Amatőr Fotóklubok és Fotószakkörök Szövetségének alapszabályából. „A Szövetség céljai és feladatai: 1. A Szövetség tevékenységét az MSZMP Művelődés- és Művészetpolitikai határozatai és a hatályos jogszabályi rendelkezések célkitűzései alapján állami és társadalmi szervekkel együttműködve végzi. 2. Az érintett állami, társadalmi és egyéb szervezetekkel (elsősorban a Népművelési Intézettel és a Magyar Fotóművészek Szövetségével, SZOT-tal, KISZ-szel) együttműködve a hazánkban működő fotóklubok, szakkörök, stúdiók és egyéb alkotóműhelyek munkájának elősegítése, közreműködés azok tevékenységének koordinálásában… Ezen alapszabályt a Szövetség 1983. július 23-i alakuló közgyűlése megtárgyalta és 33 szavazattal (1 tartózkodás) elfogadta. Az alapszabály a Művelődési Minisztérium jóváhagyásával válik érvényessé.” (Stencilezett sokszorosítvány, a szerző archívuma)
Ami most van, azt meg már nélkülem is ismerik. Biztos minden megváltozott.

Nem szeretnék felesleges hullámokat kavargatni az állóvízben. Mindenféle további magyarázkodást elkerülve, e helyütt is megfogalmazom azt a legfontosabb elvet, amely szerint most már több mint egy évtizede vezetjük a Magyar Fotográfiai Múzeumot, gyarapítjuk munkatársaimmal, barátaimmal annak félmilliót jócskán meghaladó gyűjteményét, szervezzük kiállításait, jelentetjük meg könyveit. A szempontok hierarchiájában az első az érték. Érték a képet létrehozó gondolatban, a téma és a megfelelő pillanat kiválasztásában, a komponálásban, megformálásban, a kivitelezésben, a tálalásban, ahogy a kép megjelenik. Nem a kép hátlapját nézem először, kezdetben nem érdekel, hogy ki csinálta, az meg végképp nem, hogy profi-e vagy amatőr, magyar vagy idegen, az sem, hogy régi-e a kép, vagy kortárs alkotó műve, csak feleljen meg mindazon kritériumoknak, amelyek az értéket az értéktelentől elválasztják. Lehet arról vitatkozni, hogy mi tekinthető értéknek és mi nem, de azért a lényegben nagyjából mindenki egyetért. Azt gondoljuk, hogy millió amatőr festő van, de egyikük sem gondolhatja magát jobbnak, mint Barcsay Jenő, számtalan ember mond iskolai és egyéb ünnepségeken verset, de Latinovits babérjait nem veszélyeztetik, írni is tudunk majd mindannyian, de Esterházynak nem kell aggódnia. Csak a produkció az igazán fontos bármely alkotói tevékenységben.

Nem hiszem, hogy bármely tanulmány, vagy egy könyvtárnyi szakkönyv olvasta után jottányit is változna bármi a magyar fotós közéletben, vagy mondjuk az amatőr-profi szembenállásban. Pesszimizmusom nem eredendő és született, csak nyitott szemmel járkálok, minden információt rögzítek és továbbgondolom őket. Azt látom, hogy ha egy társadalom egészéből hiányzik az elfogadáson, tolerancián, a másik eredményeinek elismerésén alapuló légkör; ha nem az önmagában való érték, hanem a pillanatnyi politikai, financiális és egyéb érdek érvényesítése a döntő; akkor nem lesz – nem lehet – sem az egész, sem annak egy részhalmaza jó. Ez természetesen igaz a fotóra, s annak megoldatlan problémáira is. Mert hiába, hogy a nagy többség jót akar és becsületes, de mindig akadnak (naná, hogy a fotóban is) konjunktúralovagok, akik ezt az alapvetően értékellenes tendenciát meglovagolva érik el álmaik megvalósulását.
Ők igen, de mi van és főleg mi lesz a képekkel? Mert hosszú távon azért nincs probléma. Amióta világ a világ, a színvonalas, jó alkotások megmaradnak, a közepesek és rosszak kihullanak az idő rostáján, függetlenül attól, hogy ki csinálta és közben mit mondott, vagy milyen pozíciót töltött be. Idővel minden az őt valójában megillető helyre kerül.
Időnk meg van.

A tanulmány 2002-ben íródott. Nem avult, úgy látom.

1 hozzászólás

  1. Abban egyetértek, hogy az
    Abban egyetértek, hogy az amatőr-profi szembenállást jó lenne csökkenteni, és abban is, hogy az amatőr csak főnévként használandó, melléknévként senkit ne bántsunk meg vele, illetve, hogy érték alapon csak a jó kép számít, nem az, hogy ki készítette.

    Abban viszont már nem vagyok biztos, hogy Esterházynak nem kell aggódnia. Shakespeare-nek és Mikszáthnak tényleg nem. De Esterházynak még befolyáslhatja az életkörülményeit, hogy hányan veszik meg a könyveit. Vagy hogy van-e még értelme kiadni.
    És bár “írni majdnem mindenki tud”, olvasni egyre kevesebben, ahogy könyvet venni pláne….legfeljebb majd letöltik az Internetről, mint a képeket is.