30.1 C
Budapest
Sunday, July 21, 2024

Kincses Károly: Muybridge és Marey lovai

Mérhetetlen elbizakodottságunkban nemcsak azt hisszük magunkról, hogy mi vagyunk a legkülönbek, de néha még azt is magunknak vindikáljuk, hogy mi vagyunk a legbutábbak, legtájékozatlanabbak. Mindegy, csak leg legyen.

Ti, a huszonegyedik század túlcivilizált városlakói nem ismeritek az állatokat, nagyobbik részetek még sohasem látott közelről tehenet, lovat. Ezért természetes, hogy ismereteitek is igencsak gyérek, felszínesek fent nevezettekről, még azt sem tudjátok, hány lábunk ér le egyszerre a földre lépésben, poroszkálva, ügetve, vágtatva, de ezen fenti okok miatt nem is nagyon gyötrődtök, elintézitek magatokkal, hogy ez a nemzedék ebben butább elődeinél. Hagyjátok magatokra, nem oszt, nem szoroz. De elgondolkodtatok-e már azon, hogy másfélszáz évvel ezelőtti, jobbára lovon járó elődeitek sem tudták még ezt, holott domesztikálásunk már kicsit korábban befejeződött, s lett volna elég idő, alkalom ezeket megfigyelni.
Szükség volt ehhez Muybridge-re és Marey-re. Csöppet sem volt könnyű dolguk.
„Munkánkkal túl gyorsan haladtunk, hiszen, bár az új képek kétségkívül igaziak voltak, nem volt könnyű elfogadtatni őket a szemmel, amely még sosem látott ehhez hasonlót. Új szokásokat kellett felvenni, leküzdeni az összes akadályt, gyakorlatilag alkalmassá kellett tenni a látást az új dokumentumok befogadására. Hogy megmutassam, milyen nehézségekkel kellett szembenéznünk, elmesélek egy nem minden pikantériát nélkülöző anekdotát. Meissonnier, a nagy festő néha-néha felbukkant a laboratóriumunkban, a ló mozgása érdekelte, mert a lehető legpontosabban akarta ábrázolni. Az első fényképes elemzések láttán meglepetten kiáltott fel, és gépünket azzal vádolta, hogy rosszul lát. Amikor egy olyan képet mutatnak, amelyiken a ló így fut – tette hozzá, miközben fölvázolt egy skiccet -, meg leszek elégedve a találmányukkal.” Ezeket a sorokat Georges Demény vetette papírra franciául az 1890-es évek legvégén. Demény amúgy sokadik leszármazottja volt gróf Bercsényi Miklós generális egyik huszártisztjének, akiről talán még tudott, hogy 1733-tól szolgált a Bercsényi-ezredben. Ez a regiment akkoriban a Rajna-vidéken harcolt a Habsburgok ellen folytatott lengyel örökösödési háborúban. Deményt később zászlósként átvezényelték Bercsényi fogadott fiának, Esterházy Bálintnak az ezredébe. Még részt vett néhány csatában a Németalföldön, s aztán már nem is jött többé K.Európába. Georges bátyja pedig az a Paul Demény, aki Rimbaud barátjaként őrizte meg több versét az utókornak. A költő neki címezte a Látnok levelét. Már ennyiből is jó családnak tűnik, pedig Georges-t csak később fogom igazán dicsérni. Lépjünk vissza Jean Louis Ernest Meissonnier-hez, aki zsánerképeiben, csatajeleneteiben meglehetősen részletező, realisztikus módon ábrázolta témáit. Képes volt viaszból megmintázni a lovak különböző mozdulatait, hogy azokat beépíthesse csataképeibe. Érthetően, kulcskérdés volt számára a mozgó állatok helyes ábrázolása, s némileg sértve, bántva érezte magát, amikor a valóság kicsit átértékelte addigi tudását. 65 évesen, elismert, sőt istenített festőként találkozott Muybridge mozgó lovakat ábrázoló fényképekeivel, aki ekkorra már vetíteni is tudta a mozgó állatokról készített felvételei üvegpozitívjait. A vetített kép a közönségben azt az illúziót keltette, „mintha maga az eleven állat mozogna”.

Ptolemaiosz és az elv

Az emberi szem a recehártyáján megőrzi a látványt annak tovatűnte után is, s a mozgás szakaszait egységes folyamatként észleli. A szem a másodperc töredéke alatt észleli és rögzíti a képet összes paraméterével egyetemben. A kép már vált, érkezik az új, pedig az előző benyomás még élénken él az agyban. Szemünk képes arra, hogy kompenzálja a váltást, kisimítsa, miáltal a mozgást nem szaggatottan, hanem folyamatában érzékeljük. Ptolemaiosznak, az ókori matematikusnak elsőként sikerült ezt bizonyítania, mégpedig egy tárcsa segítségével, amelyre piros foltokat festett. Amikor a kereket megforgatta, a vörös foltok úgy összefolytak, mintha egyetlen vörös vonalat alkotnának. Amikor pedig a kerék lassult, majd megállt, meg lehetett állapítani, hogy a foltok nem változtatták meg helyüket, maradtak, ahol voltak. Voltaképpen ez a megfigyelés szolgált kiindulópontul az összes olyasfajta szerkezet megalkotásához, amelynek az a feladata, hogy a nézőben a mozgókép illúzióját keltse, holott csak a mozgás fázisokra bontott állóképeivel kápráztatja a szemet.

A Vénusz a Nap előtt

Ptolemaiosz felismerése – az angol Peter Mark Roget-nek köszönhetően – 1824 óta szélesebb körben is ismert volt, s erre a fiziológiai sajátosságra alapozta kutatásait a későbbiekben valamennyi kísérletező. A most tárgyalt kronofotográfia, majd ezen keresztül a mozi felfedezéséhez vezető folyamat fontos állomása volt a korong alakú forgózár alkalmazása, amelyet a francia Pierre-Jules-César Janssen csillagász, a Mont Blanc obszervatóriumának alapítója alkalmazott először 1874. december 9-én, amikor egy korong alakú üveglemezre rögzítette a Nap előtt áthaladó Vénusz folyamatos mozgásának különböző szakaszait. Ehhez megépítette az első, viszonylag modern mozikamerát, azaz egy formátlan nagy ágyúcsövet. A csőbe tette az objektívet, mögötte egy forgó zár nyitotta meg, illetve zárta el szakaszosan az objektíven áthaladó fény előtt az utat. Sikerült egy másodperces közökkel 48 felvételt készítenie egy kerek lemezre.

Muybridge

1872-ben Leland Stanford – a Central Pacific vasútvonal egyik építtetője s egykori kaliforniai kormányzó – érdeklődni kezdett a lótenyésztés iránt és megvásárolta a nagykiterjedésű Palo Alto méntelepet. Itt van ma a Stanford Egyetem központja. A legenda szerint a farmon álldogáló csoport előtt egy ló ügetett el s ennek kapcsán kezdtek vitába a ló lábairól. Stanford állította: időnként a ló egyik lába sem éri a földet. Fogadtak 25000 dollárba. Stanford életrajzírója szerint a történetet apokrif legendának kell tekintenünk. Stanfordnak egyrészt nem volt szokása a fogadás, másrészt, akivel állítólag a baráti fogadást kötötte – Frederick MacCrellish -, esküdt ellensége volt. Mindegy, minden feltalált dolog érdekesebb, ha kerekítünk mellé egy történetet, s ha sokan és sokat mesélik, már majd úgy is tűnik, mintha valóban megtörtént volna. Két 1878-as újsághír az életrajzíró álláspontját erősíti inkább: Stanfordot ezek szerint a versenylótenyésztés tudományos módszere érdekelte s azért alkalmazta Muybridge-et, hogy az fényképezze le neki a ló járásának különböző fázisait. Bizonyítsa be, ha tudja, hogy van olyan pillanat, amikor a vágtató ló mind a négy patája a levegőben van, amit addig sem nem hittek, sem nem láttak. Kezdetben a fényképész csak 12 fényképezőgépet használt egyszerre. Ám a kollódiumos nedves lemez alacsony érzékenysége miatt Muybridge 1872-es felvételei még nem voltak kielégítőek. Hat év szünet következett, addig mást csinált a fényképész is, a szenátor is. A bizonyság meg egyre késett. 1877-ben aztán Muybridge egy tengeri hajón végzett kísérlet után végre úgy érezte, mind az anyagok, mind a módszer elég javuláson ment át ahhoz, hogy a dologgal újból jelentkezzen Stanfordnál. Innen aztán már nem volt megállás. Halhatatlanná és örökéletűvé tette a volt szenátor Occident nevű lovát, meg persze magát is. Az 1877 nyarán készült fotók ugyanis már jól sikerültek, s a következő évben további kísérletekhez foghatott. Muybridge módszere – amely mögött a fényképész kreativitása, no meg Stanford tekintélyes bankszámlája állt – röviden leírható: ragyogó kaliforniai napsütés, 24 darab – a ló mozgásirányára derékszögben beállított -, egymástól 1-2 méterre elhelyezett fényképezőgép. Valamennyi kamera külön objektívvel, fényérzékeny kollódiumos üvegnegatívot magába fogadó lemezkazettával és önálló zárral. A ló futása közben sorra átszakította a gépek redőnyzárát felhúzva tartó fonalakat, miáltal valamennyi gép rögzítette azt a fázist, amikor éppen elhaladt előtte az állat. A fehér háttér előtt mozgó fekete lótest sziluettje valóban lenyűgöző látványt nyújt még ma, a film és a legkülönbözőbb technikai trükkök korában is. Ha ma valaki hozzákezdene egy hasonló film elkészítéséhez, amelynek vetítése mindössze egy percig tartana, akkor másodpercenként 12 expozíciót véve alapul – ami minimálisan szükséges a folytatólagosság illúziójának megteremtéséhez – Muybridge módszerével körülbelül 720 fényképezőgép beállítására lenne szüksége. Tessék uraim, szabad a pálya! Ló is akad.
Muybridge a mozgó ló fényképeinek a szerzői jogát már 1877-ben bejegyeztette. Lófényképeinek legkorábbi reprodukciója a Scientific American 1878. október 19-i számában található. Ekkoriban a fényképezést még csak 39 éve ismerték. Ezek az árnyképek tették első ízben láthatóvá, részeire bontva analizálhatóvá a vágtató ló mozgását, melynek konvencionális ábrázolásmódja (a „hintaló-vágta”) meglehetősen átalakult Muybridge fotói nyomán. Még Meissonnier is nyelt egy nagyot, gondolom.
A fényképész a következő öt évet kaliforniai, angliai, francia- és németországi előadások tartásával és a babérok learatásával töltötte. 1879-re egész művelt világ ismerte már ezeket a mozgó állatokról készült felvételeket. 1881-ben a fotók Attitudes of animals in motion, a series of photographs illustrating the consecutive positions assummed by animals in performing various movements címmel jelentek meg egybefűzve. 1882-ben Stanford is vaskos könyvet jelentetett meg, a The Horse in Motion Muybridge fotóinak elemzésén alapult. Hét fejezete az állati mozgások elméletét tárgyalja; 107 képtáblájának nagy része Muybridge fotója nyomán készült.
A keresztségben eredetileg Edward James Muggeridge nevet kapott különc ember felhasználta William George Horner 1833-as felfedezését, a zootrópot. A felül nyitott, alul zárt üreges papírhengert egy függőleges tengely körül forgatták. A hengerfal alsó részén bevágások voltak egymástól azonos távolságra. A palást belső oldalára pedig egy papírcsíkot ragasztottak, amin egy mozgás fázisrajzai láthatóak. Ha a henger gyorsan forgott, a tengellyel párhuzamos réseken betekintve mozgó képet láttak. Korábban ezekben a készülékekben csak rajzos ábrákat lehetett forgatni és bámulni a henger palástjába vágott réseken keresztül. Muybridge a másodperc századrésze alatt készített pillanatfelvételeivel váltotta fel a rajzokat, s a palást közepére egy köralakú tükröt rakott. ĺgy a mozgás tökéletes illúzióját keltő képeket a forgódob közepén elhelyezett tükör felületén lehetett látni. Ennek segítségével járta a világot, s tartotta meg bemutatóit.
1879 és 1884 között – a kaliforniai kísérletek vége és a fotográfiai munka újrakezdése között – a kereskedelemben hozzáférhetővé vált a száraz zselatinos lemez, amely sokkal érzékenyebb volt, mint a Muybridge által addig használt nedves lemezek, amelyeket mindig a felvétel előtt kellet frissen megönteni és érzékenyíteni.
1883-ban a Pennsylvania Egyetem új fotográfiai kutatás beindítását tervezte az állati és az emberi mozgásról. Persze hívták őt is. Muybridge-nak az egyetemen alkalmazott módszere a Palo Alto-i eljárás továbbfinomított változata volt. A mozgó alakok egy négy méter széles kifehérített háttér előtt haladtak el, amelyet függőleges és vízszintes vonalakkal 5 centiméteres négyzetekre osztottak; minden tizedik vonalat vastagabbra húztak. Egyes kísérletekhez mozgatható hátteret használtak, hol fehéret, hol feketét. A rögzített háttérrel szemben, a mozgásiránnyal párhuzamosan 24 fényképezőgépet állítottak fel. A lencsék egymástól mért távolsága nagyjából 15 cm volt, a háttértől pedig közel 15 méter. A 24 rögzített gépen kívül időnként még kétszer 12 hordozható gépet is használtak. Az egyik gépcsoporttal a már elindult személyt fényképezték és „hátulnézeteket” rögzítettek. Néha a 12 gépet egymás fölött helyezték el; ilyenkor a 6. gép lencséje volt egy szinten a rögzített gépek lencséjével. A másik 12 gép a közeledő személyt a rögzített háttérhez 60 fokos szögben fényképezte. Ezeknek az expozícióknak az eredményei a Muybridge „hátsó rövidüléseknek” illetve „szembe-rövidüléseknek” nevezte, a mozgásirányhoz képest derékszögben készült képeket pedig „laterálisoknak”. Egyszerre is lehetett használni a gépek mindhárom csoportját – a szimultán expozíciót egy elektromos rendszerrel oldották meg. Minden csoport 1. számú gépét például egyazon pillanatban lehetett „elsütni”, majd mindhárom 2. számút stb. Ebből következően a legalább tizenkét expozíció három fotósorozatot eredményezett: az egyik mindig derékszögben a mozgás irányára; a második a mozgás vonalában hátulról, végül a harmadik sorozaton a személy 60 fokos szögből látszott, amint a gépek harmadik csoportja felé közeledik. 1884 tavaszán indult meg a fényképezés az egyetemen és a következő év őszéig tartott. Jobb napokon öt-hatszáz negatívot exponáltak – a rekord napi 750 felvétel volt. Ki lehet számolni. Összesen mintegy 100.000 negatív készült a fent leírt módon.
1887-ben az egyetem 781 lapot jelentetett meg, amelyek mindegyikén 12-36 Muybridge-fotó kapott helyet. A képeket különféle formákban jelentették meg: mind a 781 kapható volt bekötetlenül, bőr mappában; vagy 11 kötetbe rendezve, amelyekben a lapok egyesével voltak rögzítve. A hirdetések szerint áruk 500 illetve 550 dollár volt. Kapható volt 100 válogatott, kötetlen tábla is bőr mappában 100 dollárért; s a vevő, ha már vett 100 táblát, megvehette az összes többit is, vagy további lapokat darabonként 1 dollárért. Külön kiadták a táblák teljes katalógusát. Muybridge a későbbiekben megjelentette eredeti munkájának két rövidített változatát. Az Animals in Motion szerzői jogát 1899-ben jegyeztette be, a mű azután többször is kiadásra került. Mintegy 100 autotípia illusztrálta. Ma már jó sok pénzt kérnek egy-egy hibátlan példányáért.

Marey

A szárazlemezek feltalálása után, többen foglalkoztak kronofotográfiai felvételekkel, az osztrák Ottomar Anschütz vagy a francia Étienne Jules Marey is, aki főként fotópuskájáról híresült el. Az eszköz – Janssen ágyúcső-forma szerkezetének tökéletesített változata – alakjára, nagyságára nézvést megfelelt az ölésre használatos közönséges lőfegyvereknek, de csövében ólomholyó helyett objektív volt; a cső mögött pedig egy dobtár alakú szerkezet, amelyben pillanatzárként egy óramű által másodpercenként 13 fordulatot végző fémkorong volt rendszeresítve. Majdnem puska, de mégis, micsoda különbség. Eleinte (1882-ben) csak szerény eredményt ért el, amikor másodpercenként 12 felvételt készített, de a zárszerkezet, az 1888-tól alkalmazott tekercsfilm és a filmet továbbító mechanizmus kifejlesztésével sikerült neki már 1/720-ad másodpeceket exponálnia. Így lett alkalmas a nagyon gyors mozgás, mint például a madarak röptének tanulmányozására. Georges Demény segített Mareynak a fotópuskával készített képekből zootróp-lemezeket készíteni. Ezek már képesek voltak a szárnycsapások szintézisének megteremtésére, és a madár mozgásának tökéletes visszaadására. Marey nem elégedett meg ennyivel, és később modellezéssel reprodukálta a teljes madarat, így háromdimenziós, teljes figurákat ábrázoló zootrópokat készített, igaz, ezeknek már vajmi kevés közük van a lovakhoz. Zurück vissza!
Marey Párizsban egy külön műtermet épített, hogy az ember és a ló járását fényképezhesse, ily módon a mozgás különféle fázisait tanulmányozhatóvá tegye, meghatározhassa a mozgásokat befolyásoló okokat, mérhesse az egyes mozzanatok végrehajtásához felhasznált erőt, így vélve optimalizálhatónak a mozgásfolyamatokat. Kronofotográfiai célokra létrehozott kísérleti pályája 500 m hosszú, pontosan kör alakú volt, melynek belső 4 méter széles útja lónak, külső keskenyebb útja pedig embernek épült. A pálya körül távíróvezeték húzódott, melynek póznáit 50 méterenként állították fel egymástól. Minden oszlop önműködően jelzett a körpályán kívül álló főállomásra, amint előttük a ló vagy ember elhaladt. A pálya középpontjában levő állványon még egy dobot is elhelyeztek, amely egy szintén önműködő gépezettel a mozgás ütemét adta meg. A gyalogút belső szélén a földre másfél méteres, fekete és fehér sávokból összeállított léptéket helyeztek, hogy a mozgás sebességét mutassa. Maga a felvételi kamera egy, a pálya központjából kiinduló sínpáron előre-hátra tolható vasúti kocsi alakú építmény volt, amely egyúttal sötétkamraként is szolgált. A pálya felé néző ablakában volt az objektív, mely előtt egy nagy fekete, 1-3 méter átmérőjű korongot mozgatott egy óraszerkezet. A korongon lévő 1-3 cm széles nyílásokon át exponálódott a lemez. Tartsanak ki, az utolsó matematikai feladat következik az eddig leírtak szemléltetésére. Ha a korong másodpercenként 10-szer fordul, akkor a megvilágítási idő pontosan 1/1000 másodperc és másodpercenként 10 felvétel készülhet.. Az így készült képekkel próbálta igazolni Marey korábban (1873) megjelent tanulmányának a La Machine animal állításait.

Marey és Demény

1890-1892 között sikerült Mareynak valódi mozgófénykép-felvételeket előállítania. Mivel az általa korábban használt, a fényérzékeny réteget hordozó üveglemez törékeny és nehezen kezelhető volt, csak meghatározott számú felvételt tett lehetővé. Az akkoriban feltalált tekercsfilmmel elvileg megszűnt ez a hátrány és lehetővé vált, hogy korlátlan számú felvételt készíthessenek, s ezzel egyre hosszabb, egyre bonyolultabb mozgásfolyamatokat örökíthessenek meg. Demény ekkoriban Étienne Jules Marey asszisztenseként dolgozott. A kronofotográfia segítségével az ember mozgási folyamatait akarta tanulmányozni. A párizsi Siketnéma Intézet egyik tanárának kérésére 12 felvételt készített saját magáról, miközben kimondta a „Je vous aime” és a „Vive la France” mondatokat. Az eset nagy port vert fel, a La Nature folyóiratban 1892-ben megjelent cikkhez Edison is gratulált. Ugyanebben az évben egy másik találmányában leírta, hogy a felvett képek összeköthetők egy fonográffal is, ezért joggal szerepel neve a mozi egyik úttörőjeként neve Lumiére mellett. Demény még egyesítette a Phonoscopot a fonográffal, amit 1902-ben forgalmaztak, s ezzel tulajdonképpen készen is volt az első hangosfilmfelvevő berendezés, de megint eltávolodtunk egy kicsit a lótól.

A futurizmus és a húszlábú ló

A futurizmus ideológusai szerint, ahogy jó tanáraink annak idején belénk verték, minden mozog, minden száguld, sebesen forog. Egy alak sohasem mozdulatlan előttünk, hanem szüntelenül megjelenik, majd eltűnik. Mivel a képek megragadnak a recehártyán, a mozgásban lévő dolgok megsokszorozódnak, átalakulnak, s rezgés benyomását keltik a térben. Így természetesen egy futó lónak nem négy lába van, hanem húsz, és mozgásuk háromszögletű. Ezt nem én állítom, hanem Umberto Boccioni egyik kiáltványa, ami nem születhetett volna meg Muybridge és Marey protokinematikus fotográfiai tanulmányai nélkül.

Székely Bertalan

Harminc éven keresztül kutatta, rajzolta a ló mozgásainak fázisait. Akkor kezdte, amikor Muybridge és Marey. Tudtak egymásról, Marey küldött is egy sorozatot neki a fotópuskával felvett madárképeiből. Ha valakit ez is érdekel, márpedig elég érdekes, jól teszi, ha elolvassa Szőke Annamária Lassított lónézés című tanulmányát, amelynél alaposabbat, jobbat még nem írtak erről.
Ennyit Marey-ről, Muybridge-ről és a többiekről. Már csak azt szeretném tudni, mit érzett Occident, miközben fel-alá futtatták a 24 fényképezőgép előtt.

Kincses Károly
Kincses Károly
Kincses Károly 1954-ben született. Még él. Járt iskolákba, főiskolára, egyetemre. Dolgozott, majd barátaival, segítőivel megalapította a Magyar Fotográfiai Múzeumot. 15 éven át vezette, majd ugyanazon barátaival és segítőivel, kik közül elsősorban Kolta Magdolnát és Bánkuti Andrást említi, kivásárolta, átépíttette, működtette a Mai Manó Házat. Közben írt, szerkesztett vagy ötven könyvet, ennél sokkal több tanulmányt, tanított egyetemeken, rendezett ezernyi fotókiállítást itthon és 16 országban. Mostanában legújabb projektje megvalósításán dolgozik. Elhatározta, hogy a továbbiakban minden napját egy-egy munkadarabnak, műalkotásnak tekinti és szándéka szerint mindent elkövet, hogy esténként úgy kerüljön ágyba, hogy azt érezhesse, a lehető legjobbat hozta ki belőle. És nyugodtan alszik, majd másnap újrakezdi.

Related Articles

Egy Klikkhez tartozunk!

5,502RajongókTetszik
197KövetőKövetés
771FeliratkozóFeliratkozás

Latest Articles