Helyszín: Gerenday Közösségi Ház (Lábatlan, Rákóczi át 170.)

Megnyitja: Márta Irén

Köszöntőt mond: Szabó Ildikó (a közösségi ház vezetője)

A megnyitó után következik:

Steve Taylor-Szabó pánsípművész koncertje

***

Zsila Sándor gondolatai:

Helyszín: Gerenday Közösségi Ház
(Lábatlan, Rákóczi át 170.)

Megnyitja: Márta Irén

Köszöntőt mond: Szabó Ildikó (a közösségi ház vezetője)

A megnyitó után következik:

Steve Taylor-Szabó pánsípművész koncertje

***

Zsila Sándor gondolatai:

Az utóbbi években egyre inkább úgy érzem, hogy a ma „valóságában” élők, dolgozók, életben maradni akarók gondjaik közepette elmorzsolódnak. Érzéseik, jó érzéseik elhomályosodnak, háttérbe szorulnak, figyelmük a racionális dolgokra fókuszálódik. Ösztöneik elcsökevényesednek, rosszul válaszolnak a megválaszolhatatlan kérdésekre, mert hatodik érzékük nem működik, nem segít. Akin pedig észre veszi a „tömeg” a szív hangjait, akinek a reakcióiban netán felcseng e régi dallam, azt akár lassan ki is közösíthetik, háttérbe szoríthatják, és teszik ezt tudatlan őszinteséggel, könyörtelenül. Ilyen világot élnénk ma? NEM! Nagyon remélem, hogy nem, ennek ellenére gondolataimat Váci Mihály: Azóta című vers részletével folytatom, ami bár jó ideje íródott, intelme sajnos még mindig, sőt, egyre inkább időszerű:

Halad a dologi világ,
és megtorpan az ember, kényelmesebb az élet,
de szomorúbb. Sokkal többet tudunk a létről,
mint amennyivel még el lehet viselni, felfedezünk
mindent az anyagról, s elveszti önbizalmát
az emberi szellem. Szabályozzuk a természetet
s felfal szabályozhatatlan természetünk,
ennyi tökéletes tárgy között
tökéletességéből mind többet veszít az ember.

És azóta újra és újra nekilátunk, jóra összeesküvők,
megcáfolni e történelmet,
s felhozni valamit az emberiség mentségére.

***

Elfeledett érzések
Zsila Sándor kiállítása az Újpesti Gyermek- és Ifjúsági Házban

Félve kezdem a mondókámat, mert amiről szólni akarok, azzal felbőszítettem már korábban jó néhány fotográfust, aki a természetet tartja fő vagy egyetlen témájának. Mégis újra csak előhozakodom vele, mert Zsila Sándor barátom mostani tárlata felbátorít, s az igazamban tán akarata ellenére is megerősít.
Azt találtam írni régebben egy nagy művészettörténész szaktekintély, Fülep Lajos mögé bújva, hogy a természetben egyedül az ember az érdekes. A nagyszerű magyar műértő arról értekezett, hogy a múzeumok és galériák telis-tele vannak szebbnél szebb, roppant mívesen és élethíven kidolgozott természetábrázolással, s a látogató mégis udvariasan morzsolgatja el ásításait a szája sarkában, mert önmagában véve a természet képe a képen nem bírja megütni a szívünket. Csakis akkor, ha a természet ábrázolását szemlélve, egyszeriben egy hozzánk hasonló, esendő, szenvedő, küszködő ember természetet szemlélő tekintetébe akad a szemünk. Csakis a művész, a „közvetítő” lelkének zavarbaejtően lemeztelenített látványa kavar fel, zavar össze és símít ki akár egyidejűleg is. Csakis a természet ürügyén megmutatkozó embertárs teheti izgalmassá, egyénivé a látványt, csak ez adhat súlyt és tétet a nagy játszmának, amelyikben a siker és bukás, az igazság megtalálásának és a végzetes eltévedésnek lehetünk megrendült vagy hűvös tanúi, mi a nézők. Műélvezők.
Hiszen magunkat keressük minden fűszálban és minden emberi tekintetben is folyton, életünk végéig, akkor is, ha nem tudunk róla, s akkor is, ha megadatik nekünk, hogy a saját lelkünkkel beszélő viszonyba keveredhessünk. Ha tudatában vagyunk, ha nem, elsősorban is magunkhoz van közünk, és csakis magunkon keresztül a másik emberhez. Csakis ezen a szűrőn, emberi és egyedi mivoltunk teljességén át vagyunk képesek minden jelet, ingert, látványt értélmezni – ha akarjuk, ha megdolgozunk érte. Amikor azt érezzük, hogy elmerülünk a természet szépségében, akkor a saját lelkünk gazdagsága rezonál a hatmatcsepp csillogásában, vagy egy pompás szürke paripa izmos testének képében. Micsoda jutalom az, ha képesek vagyunk átérezni a pillanat fontosságát. Ha értjük és érezzük Goethe szavait: „Végtelenül értékes minden lelkiállapot, sőt, minden egyes pillanat, mivel az egész örökkévalóságot képviseli.”
Van, aki sokat tanul és dolgozik ezért a tudásért, és jól is teszi. De van, aki csak úgy rátalált az igazságra. Ilyen a mi barátunk, Zsila Sanyi, aki ugyanúgy pertuban van a világgal, ahogyan itt az egyik költemény is szól róla. Jár-kel a világban, folyton szemlélődik és megörökít, folyton felfedez és megfejt, s nem győz örülni a pillanatnak. Lehasal az apró virághoz, felnéz a magas égboltra, átfogja a horizontot, és nagyítót helyez a mikrovilágra. Látszólag folyton mást csinál, de mindig ugyanazt. Folyton csak magáról beszél: fűben, fában, virágban önmagát keresi és találja meg.
Mi pedig először tán azt hihetjük, hogy a természet izgalmas világában kalandozunk, ha a fotóit nézegetjük, de aztán rájövünk – ki előbb, ki utóbb –, hogy mitől izgalmas mindez, mitől sajdul meg a szívünk. Hát, attól, hogy ez nem „a” természet, hanem Zsila természete. Zsila Sanyi jó természete.
S a képek nézőiként mint megrendült szemtanúk hirtelenjében rájövünk, hogy nem árvalányhajat és naplementét látunk csupán, hanem egy esendő ember titkait fürkésszük. Vágyait, szorongásait, örömeit és bánatait finoman képekbe csomagolva. El is pirulhatnánk zavarukban, mint rajtakapott kiváncsi leselkedők, ha a körülmények nem segítenének, ha nem tehetnénk úgy, mintha egy fotótárlaton volnánk, ahol szép képeket nézegetünk, s még szép verseket is olvasunk melléjük. Elbújhatunk a szerepünkbe, álldogálhatunk, mint jól nevelt közönség, türelmesen végighallgatjuk, ahogyan valaki mondja a megnyitóbeszédet, okoskodik és elemez, még muzsikát is kapunk. Meggratuláljuk a mosolygós művészt, diskurálunk az ismerősökkel, s tán csak hazafelé menet, egy hirtelen beállt csöndes pillanatban tolulnak fel bennünk az Elfeledett érzések.

Szarka Klára