Helyszín:
Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház
1065 Budapest-Terézváros, Nagymező utca 20.

A kiállítást megnyitja: Kocsis Zoltán zongoraművész

Elő-szavak

Fejér Gábor képeit tekinthetik az érdeklődök most meg a Mai Manó nevét viselő fotópalota összes termeiben.

Fejér Gábor több mint harminc éve van a pályán.

Dolgozott az MTI-nél, a Határőr, a Népszava és a Népszabadság című lapoknál, hogy a rövidebb, kisebb állomásokat most ne említsük.

Helyszín:
Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház
1065 Budapest-Terézváros, Nagymező utca 20.

A kiállítást megnyitja: Kocsis Zoltán zongoraművész

Elő-szavak

Fejér Gábor képeit tekinthetik az érdeklődök most meg a Mai Manó nevét viselő fotópalota összes termeiben.

Fejér Gábor több mint harminc éve van a pályán.

Dolgozott az MTI-nél, a Határőr, a Népszava és a Népszabadság című lapoknál, hogy a rövidebb, kisebb állomásokat most ne említsük.

Első, feltűnést keltő sorozata, vagy inkább tömbje az Éjszakai műszak című itt is látható. Az éjszakai bártáncosok és a szövőnők napi munkáját bemutató és párhuzamba állító fotográfiák pontosan, de végtelen emberséggel mutatják meg azt, amit semmiféle szociográfiai okoskodás ilyen pontosan fölmutatni nem bírhat: hogy mindkettő egyaránt kemény, embert próbáló és embert pusztító munka. Itt emberi munkaerőnek áruba bocsátása történik, és bizony – lehet szörnyülködni a kifejezés miatt – embernek ember által való kizsákmányolása.

Fejér Gábor képeit a munka és a munkás ember becsülete köti egybe. Minden képéről ez süt.

Itt van például két csodálatos sorozata: a Fischer Annie-ról és Ferencsik Jánosról készült – ez utóbbi szerencsére önálló albumban is megjelent.

Ha úgy tetszik, munkások voltak ők is. Művészmunkások. Soha nem sztárvendégek, hanem mindig “csak” igaz muzsikus mesterek, akik – mint azt nemrégiben Mura Péter, Fischer Annie állandó kísérője pontosan kifejtette – nem karrier-építgetéssel foglalatoskodtak, nem önmaguk szobrát építgették, hanem egyszerűen “csak” zenéltek. Mellesleg csodálatosan.

Szövőlány és világváros, muzsikus és eldugott falu – mind a munkás arcát mutatja nekünk Fejér Gábor képein. Nem az ünnepi arcát, hanem a hétköznapit. Nem reklám képek ezek, nem prospektusokba való képek, nem is turisták vásárolta albumba szántak. Puritán, keresetlen, eszköztelen embereket vesz le Fejér. Tehát igaz embereket. És megfáradtakat. A munka vagy a mámor utáni fáradtság sugárzik a hajnali Budapest, vagy a hajnali feleségről készült képeken.

De még a politikai tárgyú képekről is ez érződik: az ő politikus portréi soha sem büszkék, diadalmasak: nem: ő a megfáradt, elköszönő, immáron csak volt nagyságokról készített képeket.

Nem véletlen ez: Fejér Gábor mindig is munkásember volt, talán nem sértődik meg, ha azt mondom, proli volt, még ha mester is, és az ma is, képszerkesztőként. Csapatban dolgozik, nagyüzemben, szigorú munkabeosztás szerint, naponta mindenféle-fajta korlátok, kompromisszumok között küzdve a legjobb képért.

Fejér Gábor éveken át más képeit gondozta főleg, ő maga alig-alig fotózott. Kollégáinak nyári tábora hozta meg újra kedvét, no meg a Népszabadság lehetőségeiből fakadó utazgatási lehetőségek. A magyar falvakban és a világ városaiban készített fotográfiái régi szellemben készülnek ma is. Úgy dolgozik ő, mint azok, akiket legszívesebben fotografál: mindig pontosan, szépen és mindkét értelemben – keresetlenül. Munkáján más keres, de minékünk okoz örömet vele.

Ugyanez érvényes a hidakról készült színes sorozatásra is.

Csodálatos dolog a híd; a legtermészetesebb és legszimbolikusabb ember alkotta műtárgyak egyike. Létével összeköt, hiányával elválaszt. Nem véletlen, hogy a híd, a híd eszméje, a híd építése illetve lerombolása minden hatalom, kurzus elsőrendű dolga.

Ismerek egy hölgyet, aki lányát mikor az húsz éves lett, csak azzal a feltétellel engedte külön költözni, hogy nem lehet közöttük híd. Hiába, ha valaki megtapasztalta, hogy milyen Budapest hidak nélkül, az többé aligha felejti el.

Csudálatos dolog a híd és csudálatosan a Pest-budai hidak.

Erre érzett rá fejér Gábor és ez sugárzik az ő híd-fotográfiáiból. Hogy ezek a hidak igazi mesterművek. Csodálatosak, méltóságteljesek, szépek, titokzatosak, ezerarcúak, kiszolgáltatottak, szomorúak és magányosak is.

Kicsit úgy érzem, hogy ahogy Fejér rokonaira lelt a szövő, vagy bártáncosnőkben, Ferencsikben, vagy a kötcsei polgárokban, úgy lelt rokonokra a budapesti hidakban is. Mintha testvéreit fotózta volna végtelen odafigyeléssel, megértéssel és szeretettel. Eljárt hozzájuk, bejelentkezett, vizitált. Máskor betoppant váratlanul, meglepte őket. Látogatta őket rendszeresen, télen és nyáron, dologidőben és ünnepi napokon, kora reggel és késő éjszakán. Elbeszélgetett az ő hidaival, kikérdezte őket, talán ő is mesélt nekik; de mindenekelőtt: jó nagyokat hallgattak együtt, ő és a hidak. Megértették egymást – tessék csak megtekinteni mennyire.

Bächer Iván