18.8 C
Budapest
Friday, March 29, 2024

Kincses Károly: A Féner

174 cm magas, kicsit korpulens, ősz hajú, jóságosan pislogó ember. szeme szürke, beszéde hadaró, motyogó. Gyakran ironikus. Ha valaki először találkozik vele, azt látja, hogy kicsit meg van illetődve, szeretne már az egészen túlesni, nem ott lenni, hagyják már őt békén, de egyébként különösebben más nem látszik rajta. Pedig nagyon oda kell rá figyelni, csalóka a látvány. Mert Féner elszánt, kitartó, kemény, veszélyes ember. Olyan, akivel számolni kell mindig, minden pillanatban. Mert – higgyék el nekem – Féner Tamásnak éppen 21268 ellensége és mellette 21267 barátja van. Ez az őt ismerő emberek 100 %-a. Vagy-vagy, közömbös nem akad. Valószínűleg ha nem őriznék a fotómúzeumban – eddig megszámolva – 72431 darab negatívját, azt mondanám, egész életében csak ellenségeket és barátokat gyártott magának. De nem így van, fényképezett is eközben. Gondolják el, minimum 72431-szer emelte egyik szeméhez a gépét, hunyorított a másikkal, csavargatta az élességállító gyűrűt, mérte a fényt, sasszézott kicsit jobbra, kicsit balra, leguggolt, ágaskodott, hanyattfeküdt, mikor honnan látszott amúgy féneresen a kép a keresőben, majd legkevesebb 72431-szer görbítette be az ujját és nyomta meg az exponálógombot. Más is kell persze még a jó fénykép készítéséhez, de nem lopom a drága idejüket ilyen lényegtelenségek taglalásával.

A FÉNER hiteles fényképész-ember. Igazából nem a barátok és ellenségek száma, a dicsérő vagy korholó szavak, az ilyen-olyan történetek minősítik őt, hanem a képei. Azok, amiket eddig megcsinált, s azok is, amiket még ezután fog. Itt most csak a gigászi Féner-torta egy szeletébe kóstolhatnak bele. Mi gourmand-ok, akik végigettük eddigelé a torta sok-sok szeletét, állítjuk, hogy egyformán ízletes, bár nagyon eltérő ízű valamennyi.

A Madách Gimnáziumban érettségizett (1957). Első fényképezőgépe egy Voigtländer Brillant, melyet apja ajándékozott neki. Kamaszként egy másik fotósnak készülő barátjával rótták az utcákat, s fényképeztek a Rádiónál, a Kossuth téren, a Köztársaság téren, a Kilián laktanyánál. Képeit nézve ez nem vasárnapi úri gyerekek sétája volt. Majd elfelejtettem, ekkor éppen 1956 ősze volt. Elmondása szerint úgy élte meg az eseményeket, mint a gettóban töltött heteket: egy hosszúra nyúlt cserkésztábor hangulatára emlékszik, kalandként fogta fel azokat a napokat. Csoda-e, ha ezek hallatán az ember fia már nem akar annyira kalandvágyó lenni. De ő mindezt megélte, befogadta, eltárolta, s most, ahogyan öregszik, szépen, lassan, apránként fényképi formában feldolgozza az egészet. Volt főúttörő, hivatalosan a kerületi ifivezetők vezetője, 1957-ben a KISZ egyik alapítója. 1963-tól munkásőr. 1967-ben már az MSZMP tagja, ugyanakkor pedig a Szentjóbi-féle happeningek, akciók, az Iparterv-bulik látogatója, az éppen csak tűrt, és nem a támogatott művészek műtermeinek gyakori vendége. Kérdeztem, miként fért meg benne mindez egyszerre? Mire ő – 1998-ban – csak annyit mondott: erős volt bennem az „ottlenni” igénye, a személyes jelenlét vágya, a „történjen valami és ne nélkülem” akarása. S az biztos, hogy az életmű egésze, életének további történései aligha érthetők meg úgy, hogy ezt nem fogadjuk el készpénznek tőle. Később elvégezte a MÚOSZ Újságíró Iskoláját, ahol aztán 1979-től fotóriporteri gyakorlatot vezetett, Tanított és közben folyamatosan tanult. A képes sajtó műfajelmélete című tantárgyat 1992-től az ELTE Kulturális antropológia, valamint Média szakán, alakította ki, írta meg jegyzetnek. Állt még a katedra túlsó oldalán többek között a Kaposvári Főiskolán, a Moholy-Nagy Egyetem Továbbképző Intézetében, meg még egyebütt is. A Magyar Fotóművészek Szövetségének tagja (1966-tól), az elnökség tagja, több cikluson át (1978 áprilisától 1986-ig) főtitkára. Alapítója, egyik kijárója a Fiatal Fotóművészek Stúdiójának, a Fotóművészeti Galériának, a felsőfokú fotósképzésnek. A Stúdió Nadarnak is tagja. Sorolom ezeket látszólagos szenvtelenséggel, miközben minden intézménynév, dolog mögött regénynyi történet, ismeret, tudnivaló, tény és hallomásból eredő, a valóságtól messzire került sztori áll. Remélhetőleg valaki összegereblyézi mindezt, s megírja belőle a huszadik század második felének magyar fotó- és társadalomtörténetét. Folytatom. Előadásokat tartott Arles-ban a Rencontres-n a magyar fotográfia történetéről, vendége volt a párizsi fotóhónapnak 1984-ben, tíz éven keresztül képviselte a MFSZ-t a FIAP kongresszusain. A Fotóművészet című lap szerkesztőbizottságának vezetője (1970-től), majd felelős szerkesztője (1990-ig). Most újra fellapozva az akkori számokat látom, hogy bizony a strukturalizmusnak, a konstruktivizmusnak, a szemiotikának, a modern kommunikációelméletnek, a fotóelméleti problémáknak, vitáknak olyan tárháza, hogy az ember csak töri a fejét, miként is jelenhettek meg ezek a szocreál olyannyira virulens időszakában? Ez irányú tevékenysége a következő levéllel fejeződött be: „Kedves Barátunk! Az Elnökség ez év augusztus 2-i ülésén véglegesítette korábbi döntését, amellyel Tímár Pétert, a Szövetség főtitkárát nevezte ki a Fotóművészet című lap főszerkesztőjévé. Ezért most vált időszerűvé, hogy válaszoljak a lemondásodat bejelentő 1990. április 6-i leveledre. Megjegyzem, a szerkesztőség minden munkatársának Általad bejelentett felmentését nem vehettük figyelembe, mert közvetlenül az Elnökségtől csak Te kaptál megbízatást. Az Elnökség őszinte sajnálatát fejezi ki a dolgok alakulása miatt, s ezúton köszöni a lap élén több mint két évtizeden át végzett munkádat és a további fotóművészeti tevékenységedhez, alkotó munkádhoz minden jót kíván. Reméli, hogy a lap éléről történt váratlan távozásod nem jelenti a közösségi élettől való visszavonulásodat is és ebben a különösen nehéz helyzetben, a közgyűlésen elfogadott közös célok megvalósításában a te segítő közreműködésedre is számíthat. Budapest, 1990. augusztus 30. Baráti üdvözlettel Katona István elnök.” Nem öröm ilyen levelet kapni. Sem akkor, sem ma.

Szenvedélyes vadász. Lakásának falán agancsok, trófeák. Pontosan százhárom. De lehet, hogy már több, évekkel ezelőtt számoltam meg, Láng Zsuzsa szerint, aki sokáig kollégája is volt a Népszabadságnál: tűzbe hozza a kereső, tán mindegy is, puskát vagy objektívet fog a célpontra. Mire ő: „Vadászom, de nem az elvtársakkal. Az első vadásztársaság, amelynek tagja voltam, kizárólag tinnyei, perbáli, piliscsabai bányászokból állt, később egy vezsenyi vadásztársaságba jártam, ott csak helyi parasztemberek voltak, most pedig Suron vagyok egy vadásztársaság tagja, ahová mindössze három pesti jár: egy nyugdíjas Közért-üzletvezető, egy egykor a kiegészítő parancsnokságon dolgozó nyugdíjas ezredes és én.” (Trencsényi Zoltán: A műtárgy nem spekulációra, hanem érzéki élvezetre való. Fotóművészet, 1997. 5-6. szám 8- 11. o.) Ma már évente csak néhányszor cseréli fel a fényképezőgép keresőjét a fegyver céltávcsövére. Ezért aztán sok vadkan, szarvas és őz mondat hálaimát Diána napján érette. Nem elég, hogy öli az állatokat, de mindezeken túl még fegyvergyűjtő is. Ahogy más lovakat, kutyákat tart maga körül a tanyáján, ő nyaralója udvarán egy komplett MIG 15-ös vadászrepülőt, egy sportrepülőt, egy helikoptert, egy légvédelmi ágyút és még ki tudja, mi mindent tárol, elfelejtettem már, hisz viszonylag régen jártam nála. Szalonjában egy Gorjunov géppuska a szófa mögött, megszámlálhatatlan mennyiségű fegyver a falakon, szekrényekben, Polcain ugyanakkora helyet foglalnak el a harci eszközökről szóló könyvek, mint a fényképezésről írottak. Pedig ez utóbbiból igen sok van, tanúsítom. Amikor ezt a szöveget elküldtem Féner e szöveg első olvasása után, egyebek mellett ezt válaszolta vissza: „Örülnék, ha amikor fegyvermániámról írsz, megemlítenéd, hogy ezek kivétel nélkül hatástalanított fegyverek. Nem szeretném, ha melléd csuknának. Pákozdon, hogy pipifakszoskodjak egy kicsit, nem légvédelmi ágyú áll, hanem egy 122-es 38/68 M tarack. Az is szép.” (emailja 2013. február)

Munkahelyeit még egyszer nem sorolom fel, az életrajz pontosan ismerteti, megemlítem csupán, hogy alig serdült ifjúként lépett be a sajtófotó ajtaján, s csak mostanában csukta be maga mögött ugyanazt. Film Színház Muzsika, A Képes 7, Népszava, Griff, Vasárnap, Népszabadság Magazin aztán az MTI elnöki tanácsadója, könyveinek szerkesztője. Volt. Jelenleg nyugdíjas. Arról is szóltam már, hogy egy évtizednél tovább volt a Magyar Fotóművészek Szövetségének vezető tisztségviselője. Mindezek mellett sokat fényképezett, sok kiállítása volt, sok könyve jelent meg. Egyenesen következik ezekből, hogy érdekli az embereket, érdekli a sajtómunkásokat, s hogy ezeknek okán sokan, sokfélét leírtak már róla. Jót, rosszat, okosat, butát, ki-ki tehetsége szerint. A fotómuzeológus hivatalból nem szelektál. Mindent elolvas, de persze csak kevés tetszik belőle. Ezeket és a saját véleményét igyekszik most megosztani. De külön kérésre bárkinek megadom a Fénerről írtak csaknem teljes listáját, ha valaki mást választ belőle, más érdekli, ám tegye, lelke rajta. Munkájáról, pénzkereső foglalkozásáról, a helyekről, ahol ez zajlott, azért nem írok már többet, mert szerintem teljes mértékben elválik a fotóriporter Féner Tamás és a Féner fotós produkciója. „Amit nem én találok ki, az nem érdekel. Most arról beszélek, amikor magamnak fényképezek. Ha újságnak készül a kép, az munka. Harminc éve nem fényképezek magamnak olyat, ami nem érdekel.” (Szarka Klára: Az a dolgom, hogy az ellenállást áttörjem. Féner Tamás a portréművészetről, és sok minden másról Fotóművészet, 2002. 1-2. sz. 3-17. o.)

Aligha van még egy olyan magyar fotós, akinek művészi pályája ennyire megfoghatóan, szemmel láthatóan korszakolható, szakaszokra osztható lenne, amelyik ilyen következetesen és tudatosan épülne. Ennek okát nyilván személyiségében is kell keresni, hiszen elképesztő szívóssággal, monomániásan bírt és bír csak egy dolgot fényképezni – mindaddig, míg érdekli. Aztán, amikor úgy érzi, kész, mindent elmondott róla, amit akart, hirtelen hátat fordít az egésznek, mintha már nem is létezne. De lehetetlen nem felfigyelni a látszólag nemtörődöm, cinikus, néha érthetetlenül hadaró Féner tudatos életműépítő intellektusára, amelyről ezt mondja: „Mióta tudatosan fényképezek, legalábbis a magam számára könnyen áttekinthető és logikus sorozatnak látszik, amit eddig csináltam.” (Interjú Féner Tamással 2005. Az 1956-os Intézet Oral History Archívumának készítette: Szilágyi Sándor)

Érdeklődésének középpontjában kezdetben a művészvilág, azon belül is főleg a balett állt. Már a Madách Gimnáziumban elkezdte fényképezni, s csak folytatta két évtizeden át a Film Színház Muzsikánál. E témakörben készült legjobb fotói, melyeket nem a kiküldött fotóriporter, hanem Féner exponált, nem sztárképek, nem a sikeres emberek kameranyilvánosság számára kreált pózai, arcai, hanem a töprengő, erőt gyűjtő vagy éppen kimerült alkotók néha drámai erejű portréi. Tulajdonképpen szociografikus munkafotók, amelyeknek ekkor még nem kétkezi munkások az alanyai. Többet fényképezett próbatermekben, öltözőkben, mint a színpadokon. E folyamat betetőzését jelentette 1972-es, közönségsikert arató műcsarnokbéli kiállítása, melynek egyik fotóján Handel Edit ült egy széken a próba után, tekintetéből, lényéből látszott, hogy teljesen végére jutott fizikai és szellemi teljesítőképességének. „Úgy érzem ennél drámaibb, bensőségesebb, szebb pillanatot a színház nem tud nyújtani. Ez a kép határkő volt számomra.” (Féner Tamás: Fénnyel írt vallomások. Lobogó, 1979. máj. 3. 18-19. o.) Ezt nyilatkozta majd három évtizeddel ezelőtt, de én még emlékszem, nem volt ez ilyen sima ügy akkoriban. S nemcsak én emlékszem, de Molnár Gál Péter is, azidőtájt, 1972-ben: „Néhány éve még levélben, telefonon tiltakoztak Féner komor és kínzott arcú, kemény fényárnyékokkal szabdalt képei ellen olvasók, modellek. Mára elfogadott ábrázolásának esztétikája.” (MGP: Féner Tamás fotókiállítása. Színház, 1972. jún. 47-48.o.) Mások meg mást mondtak, írtak. Ha megengedhető a fotómuzeológus véleménye e helyt, ő azt hiszi, hogy ennyire szélsőségesen talán egyetlen kortárs magyar fotográfus sem polarizálta a közönségét, a szaktársait, a kritikusokat, mint a Féner. „Egyik műcsarnoki fotóját évek óta őrzöm magamban: egy angyalt ábrázolt a kép, félrehajítva – földre döntve, angyalhoz méltatlan állapotban. A szépség, a művészet megalázottságát sugallta. A sutba hajított értelmet, a kárba veszett igyekezetet. Reménytelen és szomorú állapot volt ez: akkoriban így adhattuk tudtul egymásnak, hogy a tisztán megfogalmazott gondolatokra nincs szüksége a társadalomnak.” (Fekete Judit: Féner Tamás angyalai. Magyar Nemzet, 1992. júl. 28.)

Két év alatt váltott, eljutott a színházi fotóktól látszólag egészen máshová, szociografikus, társadalmi problémákat megfogalmazni igyekvő képsorozataihoz, amelyek igazából ismertté tették. Mert lett légyenek bármilyen jók művészportréi, színházi és táncfotói, csak ezzel még nem lett volna a Féner. Az 1970-es évek elejétől tehát elsősorban szociografikus, feltáró, analizáló sorozatokban gondolkozott, s jelölt ki egy sajátos irányt a magyar fotóművészetben, amin azóta már sokan végigmentek. Határozott – és kinyilatkoztatott – társadalomjobbító szándék dolgozott benne. Persze nem volt ezzel teljesen egyedül. Ez időszakban divatos irányzatot jelentett a valóságfeltáró tényirodalom. Sorra-rendre jelentek meg a Magyarország felfedezése kötetei, a Tények és tanúk könyvei, mára hihetetlennek tűnő példányszámban. Talán felülről irányított társadalmi szelepként is működtek, ki tudja ennyi idő után a tutit? Féner ilyen irányú képei mindenesetre meghozták számára az igazi ismertséget, elismertséget. Első nyilvánosságot kapott képsora egy cigánytelep életét dolgozta fel, akkor, amikor úgymond „elvtársak! Magyarországon nincs cigánykérdés”. Mint ahogy a szegénységről és néhány más dologról sem lehetett szólni, de kiállításokat rendezni meg végleg nem. A Fénernek lehetett. Milyen áron? Azt valószínűleg csak ő és néhány bennfentes tudja, nekem senki nem árulta el. Viszont elolvashattam – s ezt mindenkinek ajánlom – a Fotó című szaklap ez időből származó szerkesztőségi megjegyzését, melyet Alföldi Jenő tulajdonképpen dicsérő cikkéhez (Alföldi Jenő: Bányászsisak a Várpalotában. Fotó 1976. 4. 146-155. o.) biggyesztettek. „Féner ezeken a képeken is a szurokfekete árnyalatokat hangsúlyozza. Ezekkel – lehetséges – gondolatokat közvetít, de furcsa gondolatokat is ébreszt. A sötét múltat, a ma már nem mindig tipikust jeleníti meg ezzel, és ez az, ami kiváltotta a közönség ellenkezését, egyet nem értését. Szerintünk nem a közönségnek kell Féner sokszor tévesen ábrázoló művészetéhez felemelkedni – ahogyan a Magyar Hírlapban tett nyilatkozatából kiérződik –, hanem a művésznek kell több alázattal és bizalommal közelítenie a mai valósághoz, mindahhoz, ami jellemző dolgozóink mai élet- és munkakörülményeire, szociális, kulturális és egyéb ellátottságára. (A szerk.)” Másnak ez a néhány sor a karrierjébe került volna, A Féner viszont csinálta tovább. Nem felejtette el azt a leckét, amit barátjától Schiffer Pál filmrendezőtől, Kemény István szociológustól és Solt Ottilia szegénységkutatótól kapott. „Pali nekem nagyon jó barátom volt, ez idő tájt sülve-főve együtt voltunk. A hetvenes években kezdte a cigány-történeteit filmezni. Egyszer elvitt magával, hogy csináljak pár képet. Az előkészítés során pár napig együtt voltunk Keménnyel és Solttal. Ott tudtam meg, hogy nem jópofa koszos cigánygyerekek rohangálnak, hanem tárgyak másodlagos felhasználása, és étkezési kultúra, és… És akkor tessék szisztematikusan végiggondolni a dolgot. Pista a maga hihetetlen gorombaságával, Ottília a maga bájos módján, de nagyon elhitető módon érzékeltették, hogy én mindent félreértek, az egész világban. És akkor elkezdtem hozzáolvasni a szociológia klasszikusait, és utána már csak olyan anyagokat csináltam, amiket kvázi én találtam ki, szerveztem meg.” (Szilágyi Sándor interjú 2005. i.m.)
Ezt követően egy bányászbrigád életét örökítette meg kamerájával, az ő kiállítása nyomán elhíresült Cserhalmi-brigádét. Munkamódszerét a szituációba való teljes belehelyezkedés, a kapcsolatok, viszonylatok kialakítása jellemezte. Gyakran éveket töltött a helyszínen. „Csak ott tudok jól dolgozni, ahol az emberek személyes ismerőseim, s a jelenlétemben akkor is természetesen viselkednek, teszik a dolgukat, ha fényképezőgéppel mászkálok körülöttük.” (Katona M. István: A katonaélet fotókrónikása. Néphadsereg, 1984. szept. 8.) A két sorozat újat hozott témaválasztásán, megközelítésén kívül szerkesztésmódjával is. Soha addig ilyen intenzíven nem foglalkozott hazánkban a fotográfia elmélete a képsorok tartalmi és formai kérdéseivel, dramaturgiájával. Már Balázs Béla díjas fotóriporter volt 1976-ban, amikor a volt Munkásmozgalmi Múzeumban falra került az a kiállítása, amelyik négy sorozatot: a Cserhalmi-brigádot, az Olajbányászokat, a Csepelt, és az Oravecz István nyugdíjba megy címűt mutatta be. Megítélésem szerint egyike volt ez a magyar fotótörténet viszonylag kevés számú klasszikussá vált kortárs kiállításának. Torda István írta róla: „Ritkán látni ilyen feszesen megszerkesztett képsorokat. Minden képnek feladata van, minden felvétel közelebb visz bennünket az ábrázolt világhoz, amelyről így minden fontosat megtudunk.” (Torda István: „Én őt dicsérem csak, az élet anyját.” Magyar Hírek, 1976. jan. 31.) Végvári Lajos professzor mást is állított. „Leelkötelezettművészezte” a Fénert, ami akkor persze dicsérő vállveregetéssel ért fel, de – valószínűleg ettől függetlenül – adott összefüggésben igaza lehetett. Mint ahogy azt sincs jogom megkérdőjelezni, hogy szerinte a Féner alapvetően romantikus alkat, gyermekesen kíváncsi, ugyanakkor rendkívüli megfigyelő és elemző. Mindezeket a későbbiekben, változó viszonyok között, többször is bizonyította. Képei sohasem nélkülözték a spekulatív, elméleti elemeket. Munkamódszerét a belehelyezkedés, a kapcsolatok, viszonylatok kialakítása jellemezte.

A közönségileg, szakmailag, s talán politikailag is? (fotómuzeológus ehhez, mint tudjuk, nem ért) sikeres összegzést követte két év múlva első színes fotókat felvonultató kiállítása, az 1400 °. Ennek kapcsán sokat foglalkozott a színek elméletével, kereste azt a színvilágot, amely leginkább illik alkatához, mondandójához, az általa használt technikához. Képei, kiállításai a maguk idejében meglehetős indulatokat szabadítottak fel pro és kontra, de egy biztos: a létrehozott és megmutatott képek önértékén túl meglehetősen sok fotográfusnak tárta kicsit szélesebbre a kaput, hogy tovább egyensúlyozhassanak a tűrt és tiltott témák határán. Soron következő, Tükörrepülés című kiállításának szereplői vadászrepülők, Segesdi György szobrász, Bálint Endre és Gyarmathy Tihamér festőművészek, Balogh Tibor sebész, a Fővárosi Nagycirkusz artistái, a Borsodi Feketevölgyi Bányaüzem bányászai, a Salgótarjáni Öblösüveggyár üvegfúvói, a Pécsi Balett tagjai, a Vígszínház Ljubimov rendezte Bűn és bűnhődés előadása, valamint az Operaházban Pártay Lilla és Keveházi Gábor a Csodálatos mandarin próbáján. Párhuzamos portrék, a nagyon távoli foglalkozásokat, a nagyon különböző emberek képeit egy dolog sorakoztatta egymás mellé: a feszült, koncentrált figyelem, s az annak nyomán létrejövő kiemelkedő produkció. Ez a szerkesztési elv mindmáig feltűnik kiállításain, könyveiben, ismert és ismeretlen emberek portréit teszi bármikor egyenrangú helyzetbe.

Sokan megnézték ezt a kiállítását, de igazi indulatokat még nem váltott ki. Annál inkább a magyarországi zsidók életét a születéstől az elmúlásig nyomon követő nagy képsorozata, amelyet 1983-ban roppant óvintézkedések közepette, előbb Aczél által betiltva, aztán ugyanő által megengedve állítottak ki a Néprajzi Múzeumban. Csak mellékesen jegyzem meg, ekkor még zsidókérdés sem volt, sokan első ilyen irányú konkrét ismereteiket Féner zsidó témájú fotóiból merítették. Például a többször emlegetett fotómuzeológus is. „A budapesti zsidókat bemutató sorozatom úgy született, hogy a szocializmus rengeteg álközösséget termelt ki, én egy igazit kerestem, és így találtam rá a nem asszimilálódott zsidókra… Zsidó vagyok. A Dohány utcai zsinagóga környékén éltem le életem huszonöt évét. Eredetileg azért mentem oda, hogy gyermekkorom utcáit lefényképezzem. És nem tudtam. Gyermekkoromban ugyanis alig volt autó, most meg a kocsiktól nem látszott az utca. Lézengtem a környéken és egyszer csak kezdtek feltűnni a régi ismerősök, osztálytársaim szülei, egykori házszomszédok. Beszélgettünk, meghívtak otthonukba, ünnepeikre, szertartásaikra. Hónapokig jártam közéjük, mielőtt a fényképezőgépet elővettem volna. Maga a sorozat két évig készült. Miután a végére jártam, elfelejtettem, más kezdett foglalkoztatni… Amikor a zsidóanyagot befejeztem, úgy éreztem, a hagyományos szociofotóban ennél lényegesen jobbat, mást én már nem tudok csinálni. Elkezdtem kijárni a felszámolásra ítélt óbudai gázgyárba. Végigfényképeztem a leállást, az utolsó tégla lebontását… Ennek a sorozatnak még volt határozott társadalmi mondanivalója. Ez aztán a városfényképezésben oldódott fel. Már nem analizálni, hanem szintetizálni akartam a dolgokat, nem az embert, hanem a dolgokon hagyott lenyomatait vizsgálni.” (Pogány Ira: i.m.) Az óbudai gázgyár bontásának, semmivé levésének dokumentumai tévedhetetlenül jelezték, merre folytatta tovább útját Féner. 1984-től a tájkép, az urbánus emberben élő kép-táj kezdte érdekelni. „Féner egy zajos, ricsajos, örökké nyüzsgő szerkesztőségben ül naphosszat, és szabadidejében hófútta, lépéseit kongón visszhangzó, üres csarnokban, udvarokon fotografál.” (Hajdú Éva: Ez volt a gyár. Magyar Nemzet, 1986. nov. 28.)

Ennek folytatásaként került a Váci utcai Fotóművészeti Galériába a Hortobágy című kiállítása. Ezt annak idején én rendeztem és szögeltem a sötétbarna szövettel behúzott paravánokra. Óh, régi szép idők! „1988-ban jött a hortobágyi képsor: a kedélyes Nemzeti Park helyett zord, kegyetlen, csupasz és vad vidék tárult elénk… Aztán még abban az évben következtek a római fényképek: az ősi városból csupán furcsa szobortöredékek, meredek falrészletek, mélybe zuhanó kárpitok maradtak. Itt nem csupán a nézőpont, a látóhatár változott, hanem megdőltek a sírok is, kimozdult helyéből úgyszólván minden. Világossá vált: Féner önálló világot kíván teremteni.” (Gera Mihály: Az igazság tapasztalása. A Pepsziérzés katalógus előszava, Vigadó Galéria, 1992.) Most leírva, valahogy túlontúl szépen hangzik. Mert mit olvashattak a kor mérvadó lapjában, az ÉS-ben ekkortájt? „Aligha gondoltam volna, hogy a magyar puszta és az úgynevezett magyar szürke láttán is képesek az emberek végletes reakciókra. Nem káromkodom, csupán a katalógusból idézek: ‘Förtelmes’, ‘Szar’.” (Vadas József: Sivatagos Hortobágy. Élet és Irodalom, 1988. máj. 13.)
Tanúja voltam egy beszélgetésnek a Nemzeti Galériában rendezett kiállításán. Két ismert fotós, félhangosan, hogy csak az hallja meg, aki rájuk figyel, de az mind, Féner művészi válságáról beszéltek, arról, hogy ez a valaha tehetséges ember már nem tud megújulni, hogy ezek a furcsa, elkomponált, ferde, ember nélküli képek manírok és micsoda zsákutcát jelentenek… Hasonlót hallhatott Gera Mihály is, aki szinte egyedüliként állt ki nyilvánosan akkor mellette, és az S.P.Q.R. címet kapott kiállítását az életmű szerves folytatásának nevezte. Mára látszik, jól ítélt. Féner ezzel a különcségével is iskolát nyitott. „Amikor az első eldöntött képeket csináltam Rómában, az emberek kitekert nyakkal nézték őket. Aztán megmutattam egy festő barátomnak, Gyarmathy Tihamérnak. Nézett szépen, egyenes fejjel. Kérdeztem, miért nem tekereg. Hát mert látja, hogy ez fénykép és nem ház.” (Andrassew Iván: Féner Tamás, a fényűző. Népszabadság, 1994. nov. 30.) Rómát, Berlint és Budapestet úgy fényképezte le, hogy falakat, utcákat, házakat látunk csak, amiket a régmúlt ember keze teremtett, és a ma embere használja, rongálja. Fénert ez esetben csak az a másik, az építő érdekli, s az, amit ránk hagyott, aki lakja, használja, számára érdektelen. Mindegy hol, Rómában, Berlinben vagy Budapesten, vagy a világ más szegletében, a dolog itt is, ott is ugyanúgy működik. Amit az egyik felépít, azt a másik elpusztítja. Hogy szépen, lassan, csak éppen nem törődve vele, vagy egy gombnyomással az egészet, az megint csak nem érdekes. A képek látszólag három városról szólnak – hihetnénk, de szerintem meg csak egy fényképészről. A Fénerről. „Visszavonultam a társasági léttől. A hétvégét nyáron a tanyámon töltöttem a kutyával. Télen nem lehet végig ott maradni, mert nagyon sokba kerül a fűtés. Télen is kell valamit csinálni. Ha az ember kellően utál otthon lenni, akkor a legjobb elfoglaltság a városfényképezés. Reggel, szombaton és vasárnap hétkor fogod a gépet, és irány a város. Garantáltan nem találkozol senkivel, senki nincs az utcán, senkivel nem kell beszélned. Jobban magadban lehetsz, mintha kivonulnál valamilyen néptelen helyre. Aztán ez a városfényképezési történet is eljutott a végpontjáig, a teljes dekonstrukcióig. A dekonstrukciót is alaposan végiggondoltam, olvasmányaim alapján, képzőművészeti hatásra jutottam a látvány destruálásáig.” (Szarka Klára: Fotóművészet, i.m.)

A 2000-es évek közepén a magyar börtönök, büntetés-végrehajtási intézetek időszaki lakója és látogatója lett, fotózta az ottani fogva-tartás embertelen körülményeit, azt a sivár környezetet, amely véleménye szerint nem biztosíthatja az elítéltek visszavezetését a társadalomba. „A magyarországi börtönöket járom végig. Hűvös, távolságtartó, már-már esztétizáló képekben mutatom be az építészeti sajátosságokat, és ugyanakkor a fogva tartás napi gyakorlatához tartozó tárgyi világot. Érzelgősség nélkül szeretném érzékeltetni elemi felháborodásomat azon, hogy elismerve a társadalom önvédelmének jogosságát, a kirótt büntetéshez adott esetben fogalmilag nem tartozó módon milyen körülmények között lehet embereket fogva tartani.” (Szilágyi Sándor: interjú 2005. i.m.)

Közeledünk a mához. Felbukkan a mai Féner. Confessio fehéren-feketén című kiállítására, amely a békásmegyeri evangélikus templomban rendezett Jerger Krisztina, tizenhat fotót választott ki az életműből. A fotók és a melléjük tett bibliai szövegek, vers- és prózarészletek azonos minőséget, erőt képviseltek. Sőt. A fotómuzeológus megítélése szerint néha egy-egy kétezer éves veretes szöveg nem volt hajlandó együttműködni a mellé rendelt képpel, de ez legyen zárójeles megjegyzés, mely az egész minőségét, értékét azért nem kérdőjelezi meg. A kiállítás valamennyi képe és szövege utal a romlás, a pusztulás, az elmúlás képzetére, hol melankolikus, hol kicsit ironikus, máskor majdnem abszurd hangvételben. A fényképek egy gondolkodó, egyre inkább befelé forduló ember önreflexióit, szavakkal alig kifejezhető érzéseit ábrázolják – mondta a tárlatot megnyitó Verebély Kincső néprajzkutató. „Ahogy öregszik az ember, el kell gondolkoznia azon, hogy hova jutott, merre tart és mennyi dolga van még ezen a világon. A február végén megnyitott kiállításomon főleg tájképeket láthat a nagyközönség, amiket Pákozdon, a házamban, és környékén készítettem. Ezek a fényképek a jelenlegi hangulatomat tükrözik, amely képeket bibliai textusokkal, világirodalom klasszikusaitól idézett vers- és prózarészletekkel teszek pontosabbá. Öt évvel ezelőtti kiállításomon elsősorban a gyerekkorom helyszíneiről készített fényképeimet mutattam meg a közönségnek, amelyekhez magam írtam szövegeket. Azt próbáltam megfogalmazni, hogy a háborút, az újrakezdést, az államosítást az édesapám boltját és az egész világot gyerekszemmel milyennek láttam.” (Féner Tamás: Őszinte vallomás fehéren-feketén. Az optika a lélek mélyére hatol.

Beszélnek és írnak még sok mindent róla. Alaptalanul vagy joggal, ki meri a döntőbíró szerepét eljátszani? Botorság volna persze a fotók mögé nem odalátni az embert is. De egy el nem tagadható: Féner hiteles fényképész-ember. Elsősorban nem a róla mondott szavak, a vele kapcsolatos történetek, a róla írt cikkek minősítik, hanem a fényképei. Azok, amiket eddig megcsinált, s azok is, amik még benne vannak. „ Mindig a körülöttem lévő világ dolgait, a körülöttem lévő világ problémáit fényképeztem, fényképezem a mai napig. Érdekelnek dolgok, valamilyen módon megérintenek, és reagálok rájuk.” (Féner Tamás fotográfus (www.pepita-magazin.hu/portal) 2008. június 10.)

***

Az írás megjelent az alábbi kötetben:

Kiscsatári Mariann · Colin Ford · Kincses Károly: Analóg ​/ Analogue

21 magyar fotográfus a 20. századból / 21 Hungarian Photographers from the 20th Century
Kincses Károly
Kincses Károly
Kincses Károly 1954-ben született. Még él. Járt iskolákba, főiskolára, egyetemre. Dolgozott, majd barátaival, segítőivel megalapította a Magyar Fotográfiai Múzeumot. 15 éven át vezette, majd ugyanazon barátaival és segítőivel, kik közül elsősorban Kolta Magdolnát és Bánkuti Andrást említi, kivásárolta, átépíttette, működtette a Mai Manó Házat. Közben írt, szerkesztett vagy ötven könyvet, ennél sokkal több tanulmányt, tanított egyetemeken, rendezett ezernyi fotókiállítást itthon és 16 országban. Mostanában legújabb projektje megvalósításán dolgozik. Elhatározta, hogy a továbbiakban minden napját egy-egy munkadarabnak, műalkotásnak tekinti és szándéka szerint mindent elkövet, hogy esténként úgy kerüljön ágyba, hogy azt érezhesse, a lehető legjobbat hozta ki belőle. És nyugodtan alszik, majd másnap újrakezdi.

Related Articles

Egy Klikkhez tartozunk!

5,488RajongókTetszik
197KövetőKövetés
679FeliratkozóFeliratkozás

Latest Articles