Kádár József (1936-2019)

0
0

Foto a la Kadarű avagy fénykép Kádár módra.

 

Már a második Kádár kiállítást nyitom meg egy év leforgása alatt. Bár még sok Kádár kiállítást nyithatnék meg ebben az évben. Mert a képeivel valami itthon nagyon hiányzót pótol, mívesen elszöszmötöl egyűegy képével, makacsul vissza-visszatér egy képi ötletéhez, s én ezt nagyon kedvelem. Laikusok – ha fotóról beszélünk nagynéha –szinte mindig felteszik a kérdést: mi lesz a fényképezéssel, ha olyan olcsóvá válik a videó, a digitális kamera, a fotocd,

hogy bárki meg tudja vásárolni, s ezekkel a tökéletesebb képrögzítő eljárásokkal fogja majd

megörökíteni családját, nyaralási élményeit? Általában azt válaszolom erre: Mi lenne? Semmi más, mint ami 1839űben a festészettel és a többi grafikai műfajjal történt. Egy naaagy, megkönnyebbült sóhaj keretében lepasszolták azokat a funkcióikat, melyeket addig csak

kényszerből vállaltak fel, melyeket a közönségigény aggatott rájuk, s élték tovább önálló, szuverén m–vészi létüket.

Senki nem várta a festőtől a fénykép megjelenése után, hogy tömegméretekben készítsen találó portrékat, naturalista tájképeket, vagy ha igen, az az ő baja. A fotó sem lesz másként. Nem telik bele egy évtized, s már csak az fog hagyományos fényképezőgéppel, filmmel, laborral, nagyításokkal bajlódni, aki fejébe vette, hogy ezzel a bonyolult eljárással akar képet létrehozni, miként a szobrász a vésővel, a festő a szórópisztollyal. A többiek pedig veszik a digitális kamerát, megörökítik, amit akarnak, hazamennek, a fényképezőgép memóriáját rádugják a pc-jük winchesterére, s máris ott van a képernyőn a kép. Ezt tetszés szerint manipulálhatják különböző szoftverekkel, majd ha kell, kinyomtatják. Ennél többre nem lesz szükségük. (De nem is mondják majd, hogy művészi alkotást hoztak létre.) Az amatőrök mellett a fényképezés megannyi alkalmazott ága is elhagyja a hagyományos fotót.

De akkor mégis: mi marad?

A kreatív, alkotó fotográfia, amelyben minden eddiginél fontosabb lesz az egyén, aki a képet jegyzi. Nem véletlen, hogy mindezek elmondására Kadar győri kiállításán találtam apropót, bár nincs könnyű dolgom vele. Nem sok hajlandóságot mutat ugyanis Josef Kadar, hogy

segítsen a művészettörténészeknek, múzeumi kurátoroknak. Életéről, önmagáról szinte semmit nem publikál. Úgy tartja, a képei beszéljenek helyette. Igaz. Meg nem is az. Mert elfogadom, mondjuk József Attila verseit olvasva, hogy azok önmagukban álló szuverén alkot sok, melyek önmagukban is hatnak. Mégsem baj, ha ismerjük a Gát utca környékét, ha tudjuk mi volt Öcsödön és ki volt az a Szántó Judit.

Kadar életében, munkáiban sem elfelejthet“ az a tény, hogy éppen 60 éve Debrecenben született, hogy 1956-61 között elvégezte Budapesten a Képzőművészeti Főiskolát, s hogy 1969 óta Párizsban él. Ott lett, ott lehetett az addigi figurális festőből egy kísérletező, elméleti teóriáit különböző technikákkal készült képekben megvalósító, igazából sehová sem skatulyázható művésszé. Eddigi munkásságát figyelemmel kisérve, ismertem elektrografikáit, fotogramjait, de hagyományos értelemben vett fotójával még nem volt szerencsém találkozni, bár hallottam, hogy 1985-ben írt előszót torzított fotóit bemutató katalógusába.

Torzított fotók? Minek az? Hát én igazán nem tudom, bár az emberekben mindig élt a vágy, hogy a megszokottat, általánost elváltoztassák valami szépségeszmény nevében. Gondoljanak csak az óegyiptomi asszonyok legszebbjének Nofretetének tojásalakúra torzított fejére, a nuba asszonyok vaskarikákkal zsiráfhosszúságúra nyújtott nyakára, vagy a kínai nők erőszakkal kicsire nyomorított lábára. Mennyivel jobb, ha valaki csak a leképezett világot torzítja, úgy mint Kadar a nagyítógépe mellett!

S itt kapcsolok vissza a megnyitó elején mondottakhoz. A fotón már ma sem,a jövőben pedig még kevésbé lehet majd számon kérni a valóságot, értékét nem pusztán dokumentum

értéke fogja meghatározni. Josef Kadar képei sem arról szólnak, amit egyszer valamikor lefényképezett, hanem leginkább magáról a szerzőről. Manipulált, torzított, tónusredukált képei segítenek a ma még meglévő, mesterségesen emelt korlátokat szétrombolni, amelyeket egyes műítészek a fotográfia és a képzőművészet más ágai közé húztak. Remélem, mielőbb tanúi leszünk egy újabb berlini fal leomlásának, melynek következtében a fotó az lehet végre

ami: egy eszköz és kifejezésrendszer, melynek segítségével a művész közvetítheti a benne lakó transzcendenst a közönségnek. Miként minden egyéb normális műalkotás is teszi.

Ha Kadar a képeit hazahozza, akár végleg, akár csak néhány kiállítás erejéig, ezzel nem pusztán néhány kvalitásos műalkotással lesz több e 93 ezer négyzetkilométeren. Talán azoknak a száma is nő eggyel, akik a művészetet a maga teljességében, nem formai szempontok szerint részeire trancsírozva szemlélik. S erre bizony éget“ szükségünk van.

 

Ha pedig voltak olyan udvariasak, hogy végigvárták e megnyitó szöveget, bizony megérdemlik, hogy végig nézhessék a képeket. Tessék.