szerda, augusztus 4, 2021
Kezdőlapkk-in-memoriamFriedmann Endre (1934–2018)

Friedmann Endre (1934–2018)

Kincses Károly

Múlandóból maradandót

Friedmann Endrével Kincses Károly beszélget

Találkozhattak volna. Kezet rázhatott volna a két Friedmann Endre 1948-ban, amikor Capa Budapesten járt. Persze mit keresett volna az akkor már világhírű háborús fényképész, Robert Capa a Szikra ifjúsági lapnál, ahol egy Friedmann Endre nevű kiskamasz akkor éppen sajtófelelősködött? A randevú elmaradt, és így Friedmann Endre csak 1963-ban tudta meg, hogy világhírű elődjével azonos nevet visel. A másik Friedmann meg sohasem. Pedig sorsuk még több ponton találkozhatott volna. Mindketten fotóriporterek voltak, mindketten fényképeztek itthon és a nagyvilágban, mindketten megjárták majd húsz év különbséggel Vietnám poklát, de csak az egyikük jött onnan vissza a saját lábán. Vele, a túlélővel beszélgetek most.

Az, hogy azonos nevet viselek világhírű kollégámmal és elődömmel csak 1963-ban tudatosult bennem, amikor megnyertem a Kölni Photokina nagydíját, és az esemény körül nagy felhajtást rendeztek. Azt, hogy mekkorát, személyesen nem tapasztalhattam meg, mivel – ahogyan ez akkoriban szokásos volt – az MTI-s főnököm vette át helyettem a díjat. Az ünneplés idején dolgoztam. A folyosón mentem éppen, amikor Schiffer a volt főszerkesztőm kiszólt nekem, a mindig nyitott ajtaján: Friedmannkám! Itt úgy írnak magáról, mint az új Robert Capáról! Na, mit szól? És akkor esett le a tantusz, mert én addig nem tudtam, hogy a Robert Capa eredeti neve Friedmann Endre. Én addig nem is tudtam, hogy névrokonok vagyunk. Jellemző az akkori időkre, hogy a névváltoztatásom egyetlen formában került szóba: Barcs elvtárs javasolta, ám nem Capa miatt. Úgy ítélte, ezzel a névvel nem fogok nagy karriert csinálni. Volt némi igaza. 

„A magyar fotográfia mérhetetlen gazdagságát mutatja, hogy nekünk még Friedmannból is több van. Az egyik Friedmann Endre (született Budapesten, 1913. október 22-én) 1931-ben elhagyta az országot, és addig fényképezett, amíg a világhírű Robert Capa lett belőle. A másik Friedmann Endrét (született Budapesten, 1934. július 4-én) hiába hívták, őt már nem engedték el, minek neki az a világhír, fényképezzen csak itthon! És addig fényképezett, amíg az igazi Friedmann lett belőle”. (Gera Mihály)

–         Milyen gyermekkorod volt?

–         Szar.

–         Bővebben?

–         Nagyon szar.

Újpesten született, gyermekkorában a Horn Ede utca (most Weiner Leó utca) 12. szám alatt élt. Ott, ahol anyai nagyapja a zsidó hitközség kántora volt. Innen költöztek be később Budapestre. Persze, már nem nagyon emlékeznek, de Újpest 1950-ig külön város volt, és csak akkor csatolták Budapesthez. Apai nagyapja  is – aki Mádon volt zsidó pincemester – velük élt élete utolsó szakaszában.

Bort azt soha nem ivott. Odaadta a sósborszeszes üveget, meg mit tudom én, hány krajcárt, ő krajcárnak mondta, nem az volt, mert már fillér volt, de ő krajcárnak mondta, volt a sarkon egy kocsma, ahol a későbbiek során egy rendőrőrs volt, és akkor mondta, hozzál ebben nekem benyovkát. A benyovka az ánizspálinka volt. Az volt a kedvence.

Friedmann apja textilkereskedő-segéd volt mindaddig, amíg a zsidótörvények ezt megengedték, tehát nem sokáig. Aztán már nem kapott munkát, alkalmi megbízásokért juttattak neki néha valamennyi pénzt vagy ennivalót. Házépítéseken dolgozott, nagy gerendákat cipelt feketén. Nehezen éltek. Friedmannéknál, a kántor nagypapa dacára, nem volt nagy és bigott vallásosság. A böjtöket tartották leginkább, azokat is azért, mert nem telt mindig ennivalóra. A kis Friedmann Bandi egy-egy pohár ajándék tejért szállította házhoz az élelmet a közeli fűszerestől. Igazán jó napnak számított, ha a házmestertől kisdarab avas szalonna-katonákat kapott vöröshagymával. Friedmann Endre gyerekkorának meghatározó élménye az, hogy szinte mindig éhes volt.

–         1944-ben, tízéves zsidó kissrác voltál, hogy úsztad meg?

–          Igazság szerint nem úsztam meg, csak életben maradtam. Egy csillagos házban laktam, és nem mesélek róla, mert el se hinnéd. Rablómesének is sok lenne.

Friedmann Endre szüleit 1944-ben deportálták Budapestről, de valahogy mindketten túlélték a koncentrációs tábort és külön-külön, betegen, de hazajöttek a következő évben. Ő 11 évesen maradt magára a vészkorszakban. Nagybátyját, anyja testvéreit, az apját, a mostohaanyját, unokatestvéreit, azok gyerekeit … mindenkit kiirtottak, az egész famíliát. Szülein kívül egyetlen egy rokona maradt életben, anyja sógora, aki a deportálások idején munkaszolgálatos volt, orosz fogságba került, s onnan valahogy később hazavergődött.

Nagybátyám, a Laci, az hihetetlen. Abban az időben a disszertációját írta arabul. Tizenegy nyelven beszélt perfekt. A rabbiképzőben tanult. Aztán valahová lekerült vidékre, nem tudom pontosan, hogy hová. Onnan vitték el 44-ben és kész lett. Talán még megvan valahol a disszertációja arabul, mert anyám félrerakta. Apámat Dachauba vitték, anyámat Lichndörbe (?), én egyedül maradtam itt. Borzalmasan sok mindent végigcsináltam: hétszer szöktem meg a gettóból, bujkáltam, karácsony éjszakán elvittek a nyilasházba. Félelmetes dolgokat csináltam –de  itt vagyok. Voltak nagy élményeim. Egyik alkalommal bevittek, elfogtak, és egy menetben bevittek a gettóba, a Síp utca 12-be. Kurva fáradt voltam, és leültem. Valamilyen csomók voltak letakarva. Ráültem, és olyan puha volt. Fölemeltem a takarót, és agyonlőtt munkaszolgálatosok voltak. Az volt az érzésem, és ez félelmetes, leírhatatlan, hogy az apám holttestén ültem. Ez volt az érzetem gyerekfejjel. Eszméletlen dolgok történtek velem. Az Aulich utca 4. szám alatt volt egy vöröskeresztes ház, ahova a gyerekeket bevitték. Én is odakerültem. Voltunk haverok, pár gyerek, akik egymással jóban voltunk. Elfogtak, bevittek oda. Vöröskereszt, gondoltam jó lesz.  Két nyilasforma őrzött bennünket. Rengetegen voltunk, slichtolva. Enni nem adtak, de egyszer bejött egy tűzoltó egy ételhordóval, és káposztás tésztát hozott be. Mindenki odatartotta a száját, és akkor adott nekik egy- egy kanállal. Valaki beengedte. Ilyen rendes emberek is voltak. Valahonnan megtudták és ezt csinálták. Talán mentek máshová is. Ez történetesen az én környezetemben volt. De lehet, hogy mentek egy teremmel arrébb is. És akkor hallottam, hogy „holnap likvidáljuk őket”. Pontosan tudtam, hogy mit jelent ez a szó. A haverokkal megbeszéltem, hogy meglépünk. Ketten álltak az ajtónál, fegyveresek. Kitaláltam valamit. Egy ruhaakasztónak a fémrészét meghajlítottam úgy, hogy a fát fogtam, bedugtam a konnektorba, hogy kicsapjam a biztosítékot. És megbeszéltem a többi kölyökkel, hogy ha sötét lesz, akkor ordítsanak, ahogy csak tudnak. Elkezdtek ordítani, ezek beszaladtak, nem volt lámpa, spricc, ki a szél minden irányában. Négyen futottunk.
Na figyelj! Meggondoltam. Töröljük ezeket. Nem akarom én ezeket viszonthallani, se látni. Volt élményekben gazdag ifjúságom, úgyhogy ahhoz képest jól vagyok. Az ember kétfelé mehet el ezek után: vagy elkezd gyűlölködni, vagy kialakul az emberszeretet benne. Bennem emberszeretet lett. És megtanultam azt is, hogy szeressem az életet. Semmi egyébről nincsen szó. Tehát azt szeressem, ami megadatott, próbáljak tisztességesen élni, nem megjátszani magam, mert teljesen fölösleges, úgyis elmegy az ember. És zt is megtanultam, hogy a sikereket lehet szeretni, de nem kell mindent megtenni értük.  

Érdekes időszak volt. Én akkor már a Horn Ede utcában laktam, és a Kertész utcában volt az iskola. Gyalog mentem végig a Jókai utcán, és abban az időben, mondjuk ott, ahol most a Jókai tér van, ott egy óriási nagy, úgynevezett légó-tűzoltótó volt. És azt telerakták hullával. 1944-45-ben, amikor a bombázások voltak, nem vitték már ki a temetőbe a halottakat, hanem ott a légótóba rakták őket, aztán meszet rá, meg földet. Valami irtóztató büdös volt hónapokig. Arra mentem, és állandóan éreztem ezt a szagot. 1945 közepén kezdték kiszedni. Nem voltak itt a szüleim. És élnem kellett. Elmentem a Király utcába a Schück cukrászdába dolgozni, Király utca 24, de nem vagyok már benne biztos. És akkor hozták Romániából az árukat, lisztet, tojást, cukrot, szamárzsírt meg ilyeneket. Nem vicc! A szamárzsír a krémes tésztájához kellett. Attól lett leveles. Tojásokat kellett feltörnöm, meg verni a tojáshabot. Baromi szar volt.  Ellenben annyit ehettem, amennyit tudtam, mert akkor azért még az összes süteménynek levágták a végeit, nem úgy, mint most, és azt ettem. Pénzt semmit, egy kanyit nem kaptam, csak ehettem ezeket a süteményvégeket. És akkor egyszer csak mondtam a tulajdonosnak: Schück úr, nem venne nekem 10 deka kolbászt ott a Csörgics mellett? A Csörgics az a krimós volt, és mellette volt egy hentes. Kurvára ki voltam éhezve egy kis húsra. Ilyen házikolbász-szerű izé volt, vett egyet, kettétörte, a felét ő ette meg, felét én. Pár hónap telt el így. Az Andrássy úton volt egy cukros, cukorkás. Nagy bádogdobozokban tartotta a cukrokat. És vinnem kellett a nagy bádogdobozoka, a másik üzletbe, amelyik az Uránia mellett volt. Majd beszartam kisgyermekként, de vittem a három nehéz dobozt. A Kazinczy utcán mentem végig, és ott volt a nagy börze, a „Tűzkő, tűzkő, szaharin”, ott árulták a valutát, vettek, csencseltek, feketéztek. Még millpengők voltak. És akkor jött az R-csoport, az volt a nagy adu. Nem volt egyenruhájuk, csak egy karszalag volt rajtuk. S a feketézők dobálták el a pénzt, anyám kínját, mindent. És én nem mertem lehajolni, pedig ott volt a földön a sok dohány, de nem mertem letenni a dobozokat, mert tudtam, hogy nem tudom többet fölemelni őket. Megfeszülten tartottam az izét. Jaj, istenem. Szóval, óriási volt.
És mondjuk nagyon sokat számított az életemben, hogy amikor hazajöttek a szüleim, nem akartak nevelni. Abban az értelemben, hogy ezt csináld, azt csináld. Én akkor már tudtam, hogy mit kell csinálni.

– Miért nem mentél el, amikor lehetett, miért maradtál? Melyik volt az első olyan kihívás az életedben, amikor döntened kellett, menj vagy maradj?

– Jött egy pasi, valahonnan Franciaországból, és egy számomra előnyösnek tűnő ajánlatot tett. Menjek ki, két évig fedezi a létemet, és utána megbeszélt százalékot ad az eladott képeimből… A mai nappal is azt mondom, hogy ez egy tisztességes ajánlat volt. Mégis, azonnal nemet mondtam. Hogy ezt megértsd, ahhoz érteni kell az akkori szituációkat. Ha valaki elment a ’60-as években, az úgy nézett ki, többet az életben nem jön ide vissza. Disszidensnek tekintették az ilyet, annak minden következményével. Ha elmegyek, nem jöhetek haza évekig. Nem akartam itt hagyni idős apámat és anyámat. Maradtam. A mai napig nem bántam meg. Megadatott, hogy mindent meg tudtam tenni a szüleimért és ez nekem jó érzés. Egyébként pedig hittem abban, hogy nagyon jó fotós vagyok és ezt itthonról is bizonyítani tudom.

–Sikerült?

– Nem az elismerésekben, azok sohasem érdekeltek és sajnáltam az időt az önmenedzselésre, de a produktumban igen. Jó fotós vagyok.

–Nagyon sokszor olyan helyzetben is fényképezel, amikor az emberek nem tűrik meg a kamerát. De téged valamiért elfogadnak.

–Egyszerű a válasz. Nem én vagyok a fontos, nem játszom meg magamat, bele tudok simulni a környezetbe.

– Lehet, hogy bántó, de szerintem azért nem fogadnak el, mert nem vesznek komolyan. Megjelenik egy chaplini figura, akin lehet kicsit nevetni, akivel nem kell számolni.

–Semmi bántó nincs ebben, ez az igazság. Sőt, rá is teszek egy lapáttal. Ugyanis sokkal könnyebb a dolgom, ha nem vesznek komolyan. Nem kell tőlem tartani, hiába van kamera a kezemben. Én vagyok az, aki, hát istenem, ott van valahol a sleppben. Komoly gondolataim vannak, van véleményem a világról, de ameddig dolgozom, ezek rejtve maradnak. A produktumban jelennek meg.

Friedmannak ekkor már kezdett jó neve lenni külföldön. A Szerelem-sorozata 1963-ban a Photokinán első díjat nyert, de ezeken kívül is sok képet küldött ki -részben a Fotóművészek Szövetsége engedélyével- külföldi kiállításokra. És gyakran nyert is. Forgott a neve, kis odafigyeléssel fel lehetett volna építeni a fotós karrierjét külföldön. (Itthon akkoriban az odafigyelés szó kicsit rossz csengésűnek számított. Inkább ne használjuk.) Két nagy világlaptól, a Sterntől és a Paris Match-tól is megkeresték, hogy dolgozzon náluk. Erre az időre tehető az a történet is, amikor egy angol könyvkiadó környékezte meg azzal, hogy a fotóiból szeretne egy könyvet kiadni. Persze ez akkoriban nem mehetett ilyen egyszerűen, engedélyt kellett kérni az MTI-s főnökeitől.

Az volt, hogy ha jól emlékezem vissza, hisz ez jó régen volt, hogy az MTI hivatalosan válaszolt a kiadónak. Az angol pali tett egy ajánlatot, és akkor ők tettek egy ellenajánlatot. A  kiadó azt válaszolta nekik, hogy hát a Friedmann a szerző, ők vele akarnak tárgyalni. Én nem tárgyalok – feleltem a főnökeimnek – mert ti vagytok a munkaadók. Tudod, akkor én ezt föl sem fogtam igazán. Szartam bele. Mai eszemmel, vagy akár a tíz évvel későbbi eszemmel lehet, hogy másként állok hozzá. Más volt a légkör. Ezt ma borzalmasan nehezen értik meg. És aztán persze nem lett semmi az egészből. Nem emlékezem pontosan az összegre, de tudom, hogy a mi fogalmaink szerint valami horribilis összeget, szóval a magyarországi sajtóárnak a többszörösét ajánlotta föl a pali száz képre.

Katonai tudósító volt az MTI-n belül, Őt küldték minden olyan fotós munkára, amikor a hadsereget, annak bejelentett gyakorlatait, a nyilvánosság elől nem teljesen rejtett eseményeit kellett hivatalosan fényképezni. Friedmann éppen 1954-1956 között volt sorkatona, s már ebben az időben is fényképezett katonai lapoknak, faliújságoknak, polhelyettes tiszteknek, ezért természetesnek tűnt, hogy leszerelése után, amikor visszakerült a hamarosan Magyar Fotóból MTI-vé alakuló szervezetbe, ő csinálta továbbra is ezeket a témákat. Kevés megbízható, hadrafogható káder maradt körülötte, mert 1956 novemberében, decemberében az akkori fotóriporteri állomány majd egyharmada elhagyta az országot. Ki üres kézzel, ki az ötvenhatos eseményekről készült negatívjaival, ki meg más negatívjaival. Ő és néhány társa maradt. Friedmann onnan tudta, hogy valami történik majd a közeli időszakban, hogy a telefonja elkezdett kattogni. Ócska Teslákkal hallgatták le a nem nagyon fontos embereket, s amikor a Tesla bekapcsolt, intenzív kattogást lehetett a telefon kézibeszélőjében hallani. Az akkori telefon-előfizetők relatíve kis száma alkalmassá tette a szolgálatokat, hogy bárkit, bármikor lehallgassanak.

Az ember nagyjából tudta ilyenkor, na most jön az esemény. És akkor néhány nap múlva tényleg mondták, hogy lesz egy hadgyakorlat, vagy a franc tudja, idejön valaki a nagy Szovjetunióból, vagy egyéb, nem tudom én micsoda. Ezek ilyen játékok voltak akkoriban.

– Kellett ahhoz valami neked plusz, hogy ilyen ún. kényes témákat fotózzál? Kellett például párttagnak lenned?

– Nem voltam párttag.

– És nem is kísértettek meg?

– De, megkísértettek. Nem kísértettek, hanem mondták, hogy izé, lépj be. És akkor én kérdeztem, miért, így nem tudok elég jól fotózni? Ez volt az egyik. A másik meg, amikor már harmadszor kérdezték, akkor mondtam: Rege elvtárs, én a pártba? Hát én megtartom a hosszú napot. Kész. Ezzel kilőttem a további kezdeményezéseket.

Megtanultam becsülni azt, ami van. Ilyen egyszerű dolog. Nem kapatom el magam. A legjobb falatokat eszem, de éppúgy szeretem a harmadosztályú lecsókolbászt. Én nem esek át a ló másik oldalára, hogy azért, mert nekem a gyermekkorom a háború alatt rossz volt, azért most nekem jó kell, hogy legyen. Nem. Megtanultam becsülni. Pozitív szemlélet jött ki belőle. Most ez hülyén hangzik a számból, hogy a legnagyobb keresztény vagyok. Mert úgy érzem, hogy én úgy élek, ahogy írják: ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel. Idenézz, én negyven éve együtt vagyok a feleségemmel. A feleségem az abszolút keresztény, az Orsolyákhoz járt. Nagyon jól megvagyunk. Eszembe nem jutott soha, de neki sem. A két família, szegények már nem élnek, nagyon jóban voltak. Tehát nekem ez soha úgy nem vetődött föl, hogy ne az embert néztem volna. Az egy másik dolog, hogy a zsidóságomat soha nem akartam letagadni. Mert miért tagadnám le? Nagyon bánt, ha nem azt nézik egy emberben, hogy szemét vagy nem szemét, hanem valaki csak azért szemét, mert zsidó. Ilyen egyszerű. Mert magától értetődő, hogy a zsidók között is vannak szemetek és vannak rendes emberek. És a cigányok között is vannak szemetek meg rendes emberek. És bármilyen etnikum tagjai között vannak. Ha en block az egészet együtt kezelik, és aszerint zsidóznak, azt rühellem. Azt, hogyha ikszre azt mondják, hogy szemét ember, az rendben van.

– És volt olyan ellened irányuló dolog, ami …?

– Sokszor. Persze, sokszor. Az volt. Megyek az utcán, akkor is.

– Most?

– Most is. Persze.

A polgári után elmentem, az akkor még II. Rákóczi Ferenc Közgazdasági Középiskolába. A Wesselényi utcába. Nahát ez nagyon nem smakkolt nekem, nem szerettem oda járni. Aki ad, az tartozik, aki kap, az követel, készen van a könyvvitel. Nem az én világom volt. Viszont nagyon szerettem volna egy Dici fényképezőgépet. Ez volt a vágyam. Amikor gyerek voltam, akkor ott az Andrássy úton volt egy fényképész üzlet, ahol most egy optikus van. A Nagymező utca sarkánál volt egy Hacsek és Farkas. Hát ott volt kitéve a Dici a kirakatba. Amikor gyerek voltam, nem volt pénz játékra, és ezeket a gurigákat kaptam. Mindig bementem, és adtak nekem üres gurigákat, amikre korábban rollfilmek voltak tekerve. Fából voltak, és akkor abból építkeztem. Hidat csináltam, kocsit csináltam, minden szart. Ez volt a játékom. Úgy látszik, igaza van Freudnak, hogy a gyermekkori élmények meghatározzák az ember életét. Ha lett volna pénzünk, biztos nem az Agfa rollfilmek üres gurigájával játszottam volna, és nem belőlük építek várakat, hidakat álom és valóság között. A Dici fényképezőgép volt az a vágyam, mely sohasem teljesült. Így csak követtem az embereket az utcán, figyeltem az eseményeket és szemmel fényképeztem.

  1. február 8-án lépett be a Magyar Fotó Állami Vállalathoz segédmunkásnak. A Magyar Fotó 4-es számú telepére, a Szent István körútra került. Itt volt akkoriban a műszaki fényképészek telephelye. Korda Ilona volt a főnök. Ebben az időben itt dolgozott Járai Rudolf, Csörgeő Tibor, Zacsek Gyula, Sziklai Dezső, Hollenzer Béla, Valentin Gyula, Seidner Zoltán… A magyar fotográfia akkori legjobbjai. Nagyhírű laboráns volt a laborvezető Polgár László. Nagy szériákban fényképeztek az Artexnek bútorokat, és minden olyan megrendelést, amelyet állami cég, intézmény rendelt meg. Mert a maszekok tönkretételére volt egy belső utasítás, miszerint állami cég a magánszektorból nem rendelhet munkát. Ja, és nyersanyaghoz sem juthattak egykönnyen. És az adókkal is zaklatták őket a tanácsi emberek. Így győzték meg a fényképészek döntő többségét, hogy jobb nekik a szövetkezetekben, vagy az állami cégeknél, mint a saját műtermükben. Akinek ez sem volt elég, annál néha megjelent két ballonkabátos ember és kitépte a falból a 13×18 cm-es nagyítógépet. Ez az esetek legnagyobb részében már hatásos érvnek bizonyult.

– És te ide kerültél samesznak?

– Utolsó inasnak. Ha Polgár Laci bácsi negatívot vagy pozitívot hívott, akkor nem lehetett bemenni, mert ellopom a szakmát. És amikor pedig fixálni kellett, akkor ordított, és én bementem fixálni.

1953-ban a Madách térre költözött a Magyar Fotó. Itt ismerkedett meg Reismann Mariannal, Langer Klárával, Sándor Zsuzsával, Keleti Évával, Molnár Edittel, Vadas Ernővel. Ők is az MTI első nagy generációjába tartoztak.

Ajj, de szép idők voltak! De hát borzalmas volt. Takarítottam, ebédért jártam, aztán avanzsáltam képvágóvá. A megszáradt kópiákat kellett körbevágnom. És amikor letelt a nyolc órám, mentem a nagyokkal, vittem a cuccot utánuk.Nem engedtek dolgozni, hanem sameszkodhattam a felvételező mellett, a lejárt munkaidő után. Én mindenkitől tanultam. Mert amit az egyiktől nem, azt meg lehetett tanulni a másiktól. Volt, akitől azt a precizitást tanultam meg, ami nem a sajátom. Az mondjuk a Sziklai Dezső. Aztán nagyon sokat tanultam a Járai Ruditól. Amikor már néha dolgoztam, már fotografálhattam, akkor a Vadas Ernő nagyon sokat basztatott. Nem tetszett neki, amit csináltam. Hogy túl sötétek a tónusok, izé, mit tudom én, miket mondott még, hogy ez maga a dilettantizmus, ez a technika nem ismerése. Na, mondom, most eljött az időm. Elkezdtem Vadas Ernő-képeket gyártani. Amikor meglátta ezeket a fényképeket, akkor mondta, hogy „lám, hát igen, tudja, izé”. Tényleg nagyon szép, mutatós képeket csináltam akkor neki. Most már nem mondhatta, hogy nem tudom a technikát. Nem azt mondom, hogy utált, szó nincs róla. Csak nem tetszett neki az, ahogy én fényképeztem. Szerinte a szürke az szürke legyen. Ne legyenek keményebb fények. Szerintem viszont nem kell mindent deríteni. Nem kell, hogy csak szépség legyen. Ugyanúgy el tudom mondani a szépet akkor is, ha az kemény, ha az dögös. Szóval mindegy. De tulajdonképpen mindenkitől tanultam. És meg kell mondanom, hogy egy csomó dolgot, az az érzésem, hogy újítottam.
Dalos Ágnes volt a főnök. Nagyon utált engem. Aztán később megszelídült, amikor filmfőigazgató volt. De a Pálfai Gábor meg a Lajos Gyuri jó barátaim voltak, ők is már innen vonultak be. Tehát mi akkor már együtt voltunk. Valahogy az úgy lehetett, hogy volt az iskola, és októberben, novemberben volt a bevonulás a seregbe.

Nem volt saját gépem. Kölcsöngépem volt, aztán nagyon rossz Zorkijt szereztem, kaptam a cégtől. Soha nem csinált éles képet, mert valamilyen buborék volt az optikában. De hát evvel is a mennyben voltam, mert egyáltalán volt valami gép a kezemben.

– Meddig voltál segédmunkás?

– Körülbelül egy-másfél év körül lehetett, akkor avanzsáltam riportergyakornoknak. Mert előtte hívót főztem, aztán a retusban dolgoztam.

1952-54 között van néhány képe az MTI archívumában, mely nem az évtizedeken keresztül használt, közismert Fri kóddal kezdődik, hanem még D betűsek. 1954-ben, a viseltes Zorkij gépével elérkezett a várt pillanat.. A fiatal labormunkás észrevette, hogy az MTI hivatalosan kiküldött fényképésze nem érkezett meg egy ünnepségre, ahol a rettegett hármak egyike,  Farkas Mihály honvédelmi miniszter is emelte megjelenésével az ünnepség fényét. Az ekkor készített fotókkal kezdődött Friedmann Bandi máig tartó fotóriporteri karrierje. Nem minden ekkor készült negatívját számozták be, s ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy egy ekkora fényképgyárban, mint az MTI, azonnal el is kallódott. Így történhetett az előbb említett Farkas Mihály anyaggal is. Hasonlóképpen nem találta meg Friedmann az 1968-as csehszlovákiai bevonulás során fényképezett képeit, negatívjait. Pedig most, a negyven éves évfordulón sokan keresték. Hiába.

1954 októberében vonult be katonának. 1956 októberében telt le a kötelező két éves sorkatonai szolgálata, de nem engedték leszerelni őket. Katonaként az Előre című hadtest lapnál dolgozott egy évig Gyöngyösön, aztán a második évben Kecskeméten.

Ott voltam Kecskeméten, és éppen kajáltunk, (sokat és valami istenit), amikor egy baromi detonáció hallatszott. Rohantunk ki az ebédlőből, hát az őrszoba fölrobbant. Semmi merénylet vagy ilyesmi, hanem az egyik – éppen a sportszázad volt ügyeletben –barom megfogott egy tojásgránátot, és megnyomta. Aztán ahelyett, hogy kiment volna, hogy eldobja, visszatette a többi közé, és az ott fölrobbant. Zuhogott az eső, és rohantunk ki menteni. Az egyetlen dolog, amit néztem, amikor a teherautóra raktuk a palikat, némelyiknek a bele kint volt, minden, szóval azt néztem, hogy mekkora a haja. Másodévesnek már lehetett haja, az le kellett volna, hogy szereljen. Az elsőéves az még kopasz volt. Sárral kevert vér volt minden. Vittük a kórházba, nem mentőautóval, hanem ahogy lehetett, teherautó platókra raktuk föl őket. És én csak azt néztem, hogy kopasz vagy nem. Le kellett volna-e már szerelni vagy nem. 1956 novemberében mentem vissza a Magyar Fotóba. Már akkor indult a Kezdődik az élet című izé, projekt, és mi mentünk vidékre akkor, amikor még tisztességesen lőttek itt-ott. Négyen voltunk, a Pap Jenő, a Jármai Béla, én és a gépkocsivezető. Zalaegerszeg, ahol beindul az élet címmel kellett riportot készítenünk. Nahát ezek külön történetek, majd… Eszméletlen volt. Szép életem volt, na!

Engem mindig az érdekelt, ami történik. Hogy mondjam neked? Azok a dolgok ragadtak meg bennem, amiket más nem fényképezett meg, legalábbis az MTI-n belül. Mondjuk a kocsma. Bementem egy jó kemény kocsmába, mondjuk a Pilvaxnak a sörözőjébe, hát akkor még teljesen másképp nézett ki, az a legnagyobb lebujok egyike volt, és ott egy szar, érzéketlen 17/10 DIN-es filmre kiexpójános, és megvan a kép. Ezek valódi életképek. Egy hétköznapnak a kicsi, jó vagy rossz poénjai… Karakterek, figurák. Nem a nagy emberek fotografálásával kezdtem és nem az hódított meg. És azt hiszem, hogy még a nagy embereknél is azok emberi oldalát vagy a dolog fonákságát próbáltam mindig megcsinálni.

Apránként tanulta meg a szakmát a magyar fotográfia meghatározó mestereitől. A szakmai vizsgák letétele után az MTI-ben lett fotóriporter 1958-tól, ahol nyugdíjazása után még 2008-ban is folyamatosan dolgozott. Mint tudjuk, közben bevonult sorkatonának, a gyöngyösi, majd a kecskeméti hadosztály-újságok fotóriporterként örökítette meg a katonák mindennapjait, s készítette a polhelyettesek, elhárítótisztek, DISZ-titkárok által elvárt, megrendelt fényképeket. Amikor leszerelt, természetesen az MTI-nél honvédelmi tudósító is lett, az ő reszortja volt a hadgyakorlatokról, a fegyveres erők megmozdulásairól, eseményeiről hírt adni. Rendszeresen fényképezte a polgári védelmi gyakorlatokat is. De rengeteg táncfotója is maradt, az Állami Népi Együttes, az Állami Balett Intézet teljes múltja rekonstruálható lenne a képeiből. Kivételesen erős volt az életképek, apró történetek, emberi karakterek ábrázolásában. Számtalan közéleti eseményen fényképezett, az április negyedikék, május elsejék, november hetedikék, a VIT-ek, a szolidaritási nagygyűlések, az úttörő, a KISZ, az Ifjú Gárda mindmegannyi szelete az 1950-es évek közepétől a rendszerváltásig tartó időszaknak, amit jobb híján szocializmusnak hívunk. Friedmann egész fotóriporteri pályáján egyetlen intézmény robotosa volt, a Magyar Távirati Irodáé, mégha az közben több ízben nevet, arcot, vezetőket változtatott is.

 

„Emlékszem, egész fiatal korában milyen idegesítő türelmetlenséggel kereste a megfotózható eseményt ott, ahol eseménynek csak a látszata volt, vagy még az sem. Az benne a fantasztikus, hogy néha meg is találta. Valamikor a hatvanas évek legelején, egy erre különösen alkalmas esős, hideg napon közös hadgyakorlatot tartottak magyar és szovjet alakulatok a Varsói Szerződés egész vezérkara előtt. A dunai átkeléshez magyar utászok építették a pontonhidat, amin majd a tankok átkelhetnek. A híd elkészült, a magyar vezetők –katonák is, civilek is, miniszterelnök helyettestől felfelé- elégedetten néztek össze, s néztek Vorosilov marsallra. Egészen addig, míg az első tank el nem indult a hídra. Mert akkor az első pontonra vezető acélpalló megroppant, s a szovjet tank belecsúszott a vízbe. Friedmann persze ott volt és fényképezett. Embert még nem hallottam úgy leteremteni, ahogy a katonai ügyekért akkor felelős miniszterelnök helyettes leszidta a nehézipari minisztert. A kórházsátorban feltálalt Gundel-ebéd sem tudta helyrehozni az elrontott napot. A törött pallóról, a Dunába csúszott tankról persze nem volt egy kép sem a másnapi lapokban. És persze a tudósításokban sem említettük. Minek? Úgyis kihúzta volna a katonai cenzor.” (Diósdi László) De Friedmann ott volt és lefényképezte.

1973-ban több mint négy hónapot töltött Vietnamban, mint a magyar békefenntartó kontingens látszólag katona tagja. Hanoitól a Mekong deltájáig bejárta mindkét Vietnamot. Ott készült ezernél több felvétele nemcsak az ő pályafutásának fontos szegmense, de az utókornak sem lényegtelen dokumentáció. Hogy ne csak halljanak, tanuljanak az eseményekről, de lássák is őket. Névrokona halála után majd két évtizeddel később ment oda. Kevésen múlott, hogy ő is otthagyja a fogát.

Ha jól emlékszem 1973-ban- magyar kontingens is kiutazott a vietnami békeszerződés betartásának ellenőrzésére. Amikor kimentem az első transzporttal, még háború volt. A bizottságnak indonéz, lengyel, kanadai és magyar tagjai is voltak, közöttük sok újságíró is, de kifejezetten fotós rajtam kívül nem volt. Egyébként Dél-Vietnamban állomásoztunk, mely a megosztott országon belül még külön is meg volt osztva. Az egyik oldalon ott volt az amerikaiak pártolta Thieu-rendszer és maguk az amerikaiak, a másikon az északiak által segített Felszabadítási Front és maguk az észak-vietnamiak. Ezek külön- illetve szétválasztása, a foglyok cseréje és a harcok beszüntetésének elérése, valamint a békeszerződésben előírtak betartásának az ellenőrzése volt a feladatunk. Négy és fél hónapot voltam kint.

  • Hagytak fényképezni?
  • Ez eléggé fura helyzet volt, hagytak is meg nem is.

A dolog úgy kezdődött, hogy amikor megérkeztem a saigoni repülőtérre a kontingenssel, egy csomó amerikai a hasát fogta a röhögéstől, amikor meglátott katonai egyenruhában, mert már a világ más pontjairól ismertük egymást. Tényleg röhejesen néztem ki egyenruhában. Aztán módom volt részben kivetkőzni belőle, nem volt rá mindig szükségem. Sok olyan helyzet adódott, amikor nem lehetett dolgozni. Előfordult, hogy az utcán letámadtak, elvették a gépemet, mert olyan képet csináltam, ami eléggé dehonesztáló volt. Vagy bejutottam olyan helyre, ahová addig senki sem. Az Ördög-szigetre, ahol bunkerekbe voltak zárva az észak-vietnami foglyok. Embertelen körülmények között tartották őket, és a fogvatartóknak nem volt kellemes, hogy én mindezt lefotografáltam. Ez szigorúan zárt területnek számított. Egy amerikai C-130-as szállítógéppel sikerült eljutnom a szigetre. Egyáltalán nem akartak beengedni, aztán nagy nehezen, némi protekcióval bejutottam, méghozzá úgy, hogy mire a foglyokat hozzák, már ott legyek. De a dél-vietnámi parancsnok elzárkózott az elől, hogy valamit is csináljak. Ám egyszer csak észrevettem, hogy ott van a gyereke. Elkezdtem barátkozni-játszadozni a gyerekkel, és egyre közelebb mentem. Aztán elkezdtem a gyereket fényképezni, ellőttem egy tekercs filmet a gyerekre, a papára, és akkor jöttek a foglyok. A képek önmagukért beszélnek, hogyan is néznek ki. Nagy Hercules gépekbe rakták be a szerencsétleneket, olyan sűrűn, hogy csak guggolva fértek el benne. Odamentem és elkezdtem fotografálni. Egyszer csak géppisztolyt éreztem a hasamnál. Vissza! Föl a kezekkel! –ordították, s majdnem le is lőttek, de szerencsémre a kisgyermek apja, a parancsnok megmentett, mert odaordított, hogy hagyjanak elmenni. De aztán még egyszer megorroltak rám. Az úgy történt, hogy annak a gépnek a pilótája, amelyikkel a szigetre repültünk, amikor megtudta, hogy magyar vagyok, odaszólt hozzám. Te magyar vagy?- kérdezte, és amikor mondtam neki, hogy igen, kifakadt: Jaj Magyarország, Balaton! Ott lőttek le a Spitfire-rel. Ez egy idősebb mandarin volt, harcolt már a második világháborúban is. Megijedtem, hogy rajtam torolja majd meg a háborús rossz élményeit, de valahogy teljesen boldog volt, hogy annyi év után megint találkozott egy magyarral. Megfűztem, s ő megcsinálta nekem, hogy amikor felszálltunk, hátul lecsapta a gép farát, ahol bemennek a harckocsik, meg egyéb szállító járművek, én meg bekötöttem magam hevederrel, cuccokkal. Aztán odarepült a tábor fölé, és ahogy én lefelé lógtam, le tudtam fényképezni a tábort felülről. Ettől teljesen kibuktak. Pár nappal később Saigonban mentünk hárman és elkaptak az utcán, leszedték a gépemet. Majdnem mindegyik vietnámi képem megvan, ezek az ördög-szigeti képek is. Az anyagaim 90 %-a nem ment ki az MTI szokásos csatornáin, mert én tulajdonképpen feketén, szóval nem hivatalosan kinevezve fényképeztem ott. Vittem ugyan egy megbízólevelet, hogy ha a diplomáciai helyzet olyan, akkor én sajtótudósítóként akkreditáltatom magam a Thieu-rendszerrel, de végül csak bújva dolgoztam. Igaz, mindenki tudta ki vagyok, de mint a kontingens tagja, nem vehettem igénybe azokat a szolgáltatásokat, amiket egyébként egy újságíró igénybe vehetett. Megtörtént, hogy elmentünk egy déli táborba. Velem volt a gép, és persze fotografáltam is. Egyszer csak látom, ellenőrzést kapunk. Gyorsan kitekertem a filmet és beletettem a mellettem ülő vezérőrnagy zsebébe, a gépbe meg beraktam egy üres filmet. Az ellenőrzésnél aztán ki is szedték a masinából ezt az üres filmet, de az exponált megmaradt a vezérőrnagy zsebében. Fotósként kellett dokumentálnom a bizottság munkáját, a látottakat. Engem erre delegált az MTI, tehát én csináltam az anyagokat az MTI számára. Nem a hadseregnek dolgoztam. Nyilvánvaló dolog, ami kellett a hadseregnek, azt leemelte, de a cél az volt, hogy az MTI-nek legyen anyaga a magyar kontingensről, meg a kinti dolgokról. Az pedig mindig a politika függvénye volt, hogy a képeimből mi jelenhetett meg és mi nem. Amikor például a vietnami sorozatom kikerülhetett az MTI-ből, azt Marjai József –aki ekkor miniszterelnök helyettes volt- engedélyezte.

  • Gyakran voltál életveszélyben?
  • Mondhatom elégszer.

Volt olyan – van kép róla, bár azon maga az életveszély kevésbé látszik – hogy átmentem egy elaknásított területen (jó egy és negyed órába tellett) mert ott volt egy csontváz, sisakkal együtt, és persze le akartam fényképezni. Elkezdtem előrecsúsztatni a lábamat. Egyiket lassan a másik után. Borzalmas türelem kell hozzá, és izzad az ember, egyébként is van 40 fok meleg. Aztán szépen odaértem. Megcsináltam a képet és akkor jött az igazi: visszajutni. Mert akkor szokták az emberek elveszíteni a fejüket, hogy megvan, és akkor megindulnak. Észnél kell lenni, visszafelé is ki kell érni. Aztán volt olyan, hogy egy pillanaton múlt, hogy lelőnek, vagy sem. Erről is megvan a kép. Megálltam az országúton, ahol egy szétlőtt tanknak a hernyótalpán egy zászló lengett, és azt fényképeztem. Egyszer csak rohan felém pisztollyal egy Thieu-tiszt, napszemüvegben – mindegyik napszemüveget hordott- rámszegezi a pisztolyt és ordít. Láttam, hogy itt vész van. Reflexszerűen, egy másodperc tört része alatt kapcsoltam. Valahogy beugrott, hogy nincs az a barom katona, aki hogyha tisztelegnek neki, ne akarjon visszatisztelegni. Piszok szabályosan összecsaptam magam és tisztelegtem. És a pasi a pisztolyos kezét egy pillanatra fölemelte, hogy tisztelegjen. Akkor már tudtam, hogy megmenekültem, mert megemelte a pisztolyt és nem nekem szegezte. Tényleg, ez elég is volt, hogy elszálljon a dühe. Rengeteg ilyen volt. Volt olyan, hogy –erről is megvan a képsor- két oldalon fogolycsere zajlott, de közben tűzpárbaj folyt. Akkor Thieu katonákkal voltam, akik ismertek egy keskeny sávot a folyón, ahol át lehetett menni. Megbeszéltem velük, hogy én is átmegyek velük, de észrevettem, hogy egy katona a hátán cipelt egy sebesültet. Visszaszaladtam, hogy azt a képet még megcsinálom. Meg is csináltam, de ezek közben a csónakkal elindultak a folyón. Szidtam az anyjukat, pedig szerencsém volt, mert a csónak, amiben átmentem volna, fölrobbant. Utána azt csináltam meg, ahogy darabokban hozzák vissza a fickókat. Én életben maradtam, ők pedig lefedve zászlóval, darabokban. De sorolhatnám. Egyszer mentem egy amerikai futárgéppel. Ahogy repültünk, egy rakétát lőttek ki ránk. A pilóta ezt észrevette, s zuhanásba vitte a gépet, nekem meg kiszakadt a dobhártyám. Hét felszállásom volt még lyukas füllel. Az ellenségemnek sem kívánom, hogy lyukas füllel föl-leszálljon.

  • Feleséged mit szólt mindehhez?
  • Nem is tudta. Úgy tudom, nem volt szabad tudnia.
  • De mit szólt ahhoz, hogy elmész egy háborúba?
  • Hát nem volt boldog, azt nem lehet mondani.
  • Később sem tudta meg ezeket a sztorikat?
  • Csak évekkel később.
  • És az MTI-ben mit szóltak az anyagaidhoz?
  • Hát az anyagaimat az emberek értékelték, de a 2000 forint prémiumot, amit kiutaltak annak idején, azt a főkönyvelő –egy Farkas Éva nevű hölgy- nem fizette ki, mondván, hogy én akkor nem MTI állományban voltam, hanem bevonultattak katonának, következésképpen nekem az nem jár.
  • És a teljes Vietnam –anyag ki lett állítva?
  • Egészében nem. Kiállítottam belőle, amikor volt az életút kiállításom, de nem mindent, csak egy termet. Sőt ebben egyéb anyagok is voltak, mert én a vietnami életről is csináltam képeket. Évek teltek el, míg ez az anyag megmozdult. Egyébként az anyag hazajuttatása is fura módokon történt, zsebben, retikülben, teljesen illegális módon futárral Indián keresztül. Aztán itthon el kellett dönteni, hogy egy adott anyag –bármilyen jó is- mennyiben veszélyezteti azt a politikai státust, amiben a magyarok vannak.
  • Az Ördög szigetről megjelent kép?
  • Igen, ha jól emlékszem a Magyar Ifjúságban, de nagyon visszafogottan. Vagyis nem a teljes anyag, de az sem volt nagyon felemelő. Szóval akkor nem úgy működtek a dolgok, mint ma. Én mindenesetre nagyon sokáig nem is nyúlhattam ahhoz az anyaghoz.
  • Úgy hallottam, hogy valami egészen különleges módszerrel csomagoltad össze a filmeket.
  • No igen, akkoriban nem léteztek trópusi csomagolású tekercsek. Úgyhogy sajátos módon kellett megoldanom a dolgot. Az MTI-s anyagbeszerzővel elmentem a Kígyó utca és Váci utca sarkán lévő gyógyszertárba, és kértem 200 db kotont. A nő rám nézett, csóválta a fejét, szégyenkezve kihozta a 200 kotont, majd mondtam, hogy legyen szíves egy közületi számlát kiállítani, majd az úr, aki velem van, kifizeti. A nő csak nézett. Közületi kéjutazás- ilyesmire gondolhatott. Én meg hazavittem az egész századra való óvszert és otthon ezekbe raktam egyesével a filmeket. Megtekertem a gumi nyakát és ez biztosította, hogy nedvesség ne érhesse a filmet.
  • Megint elmennél egy ilyen háborúba?
  • Szívem szerint igen, de tudom, hogy már nem megyek. Több oka van. A korom és a fizikai állapotom. Ezek meghatározó dolgok. Az embernek megkopnak azok a reflexei, amikkel az életét menti adott esetben. Nem beszélve arról, hogy az idővel csökken a fizikai erőnlét. Azt a strapát, aminek én ott ki voltam téve, ma már nem tudnám megcsinálni. De a lelkem szerint szívesen megcsinálnám.

1974-ben a Bien-Hoa-ban készült, Fogságból a szabadságba című sorozatával elnyerte a World Press Photo aranyérmét. Pályafutása során másodszor díjazták a legrangosabb sajtófotó-megmérettetésen. De drága árat fizetett, betegen jött haza, amöbiázist kapott, gyakorlatilag másfél évig küzdöttek az életéért. Úgy gyógyult meg, hogy egy kísérleti szakaszban lévő gyógyszert próbáltak ki rajta. A gyilkos élősdiek elpusztultak benne, de kapott egy súlyos izomsorvadást a karjában, lefogyott negyven kilóra. Le akarták százalékolni, de nem engedte, s az MTI-ben is eltitkolta baját, miközben minden reggel gyógytornászhoz járt hét éven keresztül. Meggyógyult.

     -Vietnam volt a csúcspont a pályádon?

     -Nem, de maradandó élmény volt. Ott bizonyítottam be önmagamnak, hogy valóban riporter vagyok. Kiderült, hogy sok mindennel rendelkezem, ami ehhez a munkához kell: belső tartással, lélekjelenléttel, nem omlok össze egykönnyen, ösztönösen és jól reagálok. Nem dajkamese, hogy a pillanat tört része alatt eldőlhet, hogy életben maradsz-e vagy sem.

A pillanatból élek. A Magyar Távirati Iroda fotóriportere vagyok. A villanásnyi valóságban igyekszem megragadni a teljességet.  A riporter tényeket rögzít, pillanatnyi szituációkat tesz időtlenné, mondhatni örök érvényűvé. Az ellesett látvány ereje gyakran megbontja a klasszikus szépségű kompozíciót. Vállalni a szakmát, annyit jelent, mint elfogadni a számtalan hibalehetőséget, sőt beépíteni az “esetlegességet” abba a munkába, amely közvetve mégiscsak a művészet rangjáért küzd. Ha nincs benned emberszeretet, akkor mi a fenét fotografálsz? Amikor egy követ, egy hangulatot, vagy egy városrészt fényképezek, abban is az embert, az emberit keresem. Nem vagyok objektív a szónak abban az értelmében, hogy munka közben nem tudom kivonni magam a különböző helyzetekből. Szerintem a ma népszerű dokumentarista stílusnak az a nagy hibája, hogy aki műveli, kívülálló marad. Nekem ez kevés. Számomra nem az a lényeg, hogy ami csúnya, az lehetőleg visszataszító legyen a képen, hanem az, hogy a fotó emberséget sugározzon. Amikor 1963-ban képriportot készítettem egy nyomorúságos tanyasi iskoláról, szerettem azokat a kis embereket a maguk elesettségében, gyerekségében a maguk világában. És amikor egyikük arcán megláttam, hogy milyen szeretettel néz ki az osztályajtóban felbukkanó kutyára és az állat milyen emberi tekintettel viszonozza a figyelmet, akkor többet tettem, mint hogy rögzítettem a szegénységet. Ezekben a képekben benne van a remény is, hogy amikor ezek a gyerekek felnőnek, képesek lesznek egy jobb életre. Megnyertem vele egy zártkörű fotóművészeti pályázatot, majd eltűnt a negatív az MTI archívumából és a képeket nem publikálták. 1963-ban nem illett így fotózni, ilyen iskola hivatalosan nem létezett. Később a nagyításokat lefényképeztem, ezeket a filmeket is leadtam, ezek is eltűntek. Úgyhogy A pillanatból élek című albumban és a kiállításban szereplő képek már másodszori reprodukciók. A kulisszák mögött című anyagommal is hasonló történt. Ezt egy filmforgatáson fotóztam. Arról szól, hogyan készítik elő a statisztákat a jelenethez. Az egy kegyetlen világ, ami kiszolgáltatottá, szánalmassá tesz. Elutasítottam a helyzetet, ugyanakkor sajnáltam a résztvevőket. Az emberség szerintem nem hiányzott itt sem. 1979-ben ki akartam küldeni a képeket a World Press Photo versenyre, de nem engedték. Az MTI-ből ilyen anyag nem mehetett ki. Attól, hogy valamire azt mondjuk festmény, még nem okvetlenül műalkotás. A fotóval is így van. Kapnom kell valamit a képtől, ami túlmutat a látványon, ami valami belső mozgást indít meg az emberben. A fotónak olyan érzelmeket, gondolatokat kell felszabadítania, amelyeket maga a látvány, ha elmegyek mellette, nem provokál. Én nem élek külön a képeimtől. Ha elkezdem nézni őket, készültek bármikor is, én ott vagyok, minden kocka láttán az éppen most és éppen ott érzése ébred fel bennem. És ez néha bizony nagy teher.

„E sorok írója sokszor láthatta Friedmann Endrét munka közben. Ami bizonyos: a fotóriporter felmálházva, pillanatnyi szünet nélkül rohan. Tanúsíthatom: a berlini VIT nyitóünnepségén legalább háromszor végigfutotta a felvonulásra kijelölt utcákat. Állhatott volna a stadion bejáratánál is, várva, míg mindenki odaérkezik. Az is fotózható pillanat. Munka közben túlfűtött, ha ismerős üdvözli, nem veszi észre, de sokkal távolabb felfedez egy arcot, egy mozdulatot. Ez lenne a fotóriporter ihletett állapota? Illőbb hozzá a prózai megállapítás: a mesterség kötelező fegyelmén túl a szenvedély hajtja. Mert abból születhet az átlagosnál értékesebb. Tíz-húsz-harminc filmkockából az az egy, mely teljesebb, igazabb a többinél. Az az egy, amiért érdemes.” (M.D)

Friedmann fényképészi attitűdjét a líra, a villanásnyi helyzetben lévő groteszk megmutatására való hajlam, és a tárgyilagos mértéktartás jellemzi leginkább. Ez okozza azt a mai napig tartó zavart megítélésében. Maximálisan elismerik riporteri kvalitásait, s nehezen veszik észre a képeiben megbújó művészi attitűdöket. Ha megengedik, hogy a summázott véleményemet megosszam Önökkel, azt írnám, hogy Friedmann Endrének fotóriporter a foglalkozása, fotográfus a lelke, s sok, nagyon sok képe a fotóművészet kompetenciájába tartozik. S z nem ellentmondás. Az események menetébe általában nem avatkozik be, igyekszik láthatatlan maradni fényképezés közben, s a gyakran több órás eseményből kiszűri azt a néhány töredék másodpercet, mely képileg fontos lehet számára. És ezek a képek java része nem évült el a mai napig sem. Fényképei a maguk korában nemzetközi sikereket értek el, itthon pedig elkönyvelték őt egy induló nagy tehetségnek, ami aztán, mint egy epitheton ornans, rajtamaradt mind a mai napig. Pedig már inkább érkezőben van, mint indulóban. Képeihez viszont –tőle teljesen függetlenül- az idők multával  új és új jelentésárnyalatok kapcsolódtak, s már nemcsak mint remek hírfotók, esztétikailag megformált pillanatképek, zsánerek működtek, de művészi kvalitásaik mellett dokumentumértékük is megnőtt, s ezáltal egy furcsa történelmi stichje is lett a friedmanni életmű java részének. Fotóriporterként elküldve egy-egy feladatra, mindig megcsinálta azokat a képeket is, amelyek leginkább akkor csak saját magának voltak fontosak, s ezeket a nem klasszikus riportképeit is rátette a fotó-futószalagra, mely nyelte, nyelte az MTI feneketlen bendőjébe a sok millió fényképet. Aztán ezek a képek leggyakrabban csak meglapultak az archívum mélyén, volt amit soha, másokat csak ritkán használt a hírügynökség. Több ezer képét, kontaktját néztem át, amíg ezen a könyvön dolgoztam, s mondhatom, alig-alig tudott tévedni. Ez az első olyan könyve Friedmann Endrének, melyben a válogatás gondot fordított arra is, hogy ne csak, mint a múlt kiváló krónikását, de mint a magyar fotóművészet egyik megkerülhetetlen szereplőjét mutassuk meg. Az 1957-et követő jó két évtized képei utolérhetetlen kórképet mutatnak az akkori Magyarországról, a helyekről, ahol éltünk, az emberekről, akik részben mi voltunk, a politikai elitről, akik a díszlépés irányát, ütemét szabták. És akik a képein olyannyira esendőeknek látszanak ma, amilyennek akkor, abban a helyzetben, konstellációban nem lehetett, -nem volt szabad lehetni- látni. Friedmann képei nem engedik nekünk elfelejteni azt az időszakot, amelyben készültek, s mi, akik oltári szerencsével később születtünk, azoknak is megmutat valamit, amit muszáj tudnunk, látnunk.

És néha még ráadásul nagyon szépek, líraiak, ironikusak, szerethetők is.

Felhasznált források:

Bacskai Sándor: Beszélgetés Friedmann Endrével. Fotóriporter, 1999. 1-2. sz. 30- 39. o.

Fotóriporter, 2002. 3. sz. 236. o.

Diósdi László: Friedmann. Könyvjelző, 2006. június 50. o.

Völgyi Vera

Jolsvai András: Friedmann tizenhétezer pillanata. 168 óra 2006. március 2. 36- 37. o

Gera Mihály: Friedmann Endre: Emberek (Budapest könyvéről) Elhangzott a könyvbemutatón, a Mai Manó Házban, 2006-ban.

M.D: A riporter pillanatai. Magyar Ifjúság, 1979. január? 50. o.

Mészáros Tamás: Egy World Press-díjas Vietnamból. –Beszélgetés Friedmann Endrével-

Kincses Károly interjúja Friedmann Endrével 2008. február-április (a hanganyagot leírta: Pelsőczi Ágnes)

További friss hírek