Az adott értékelés: nincs Átlag: 4 (2 értékelő)
Egy hétköznapi kérdés
Érdekes kérdést kaptam múlt héten egy email formájában az SMP egy rendszeres olvasójától Angliából, úgy gondoltam ma reggel erről fogok értekezni. Olvassátok el ti is:
Kedves Mike,
Azt írta „A fejlődés útja: a meghatározó egy mondat” című írásában, hogy az azt illusztráló „Apáca Velencében” című Donna Ferrato kép jelenleg a kedvenc fényképe. Bármikor ránézek a kedvenc képeire, nem igazán értem mi is az, ami önnek tetszik bennük. Nem mintha nekem nem tetszenének, de van valami kis fura érzésem.
Különösen így van ez az „Apáca Velencében” című képpel. Viszont szeretnék tanulni. Gondolt-e már arra, hogy az SMP keretein belül írna arról, mi is az ebben a fényképben, ami ennyire megragadta. Képtelen vagyok megérteni, és lehet nem vagyok ezzel egyedül. Úgy gondolom, nagyon érdekes téma lenne. Most úgy érzem, én vagyok az egyetlen, aki nem látja a király új ruháját.
Zavarodottan,
Ken Croft
Yorkshire, England
Ez egy változata annak a hétköznapi kérdésnek, amivel a kritikusok, fotós újságírók, tanárok, professzorok és a fotósok maguk is rendszeresen szembesülnek. A kérdés nyersebben megfogalmazva: „Mi a francért tetszik neked az a kép?”
Erre a kérdésre természetesen nincs, egyetlen mindent eldőntően helyes, válasz. Még szerencse, így a kérdést több oldalról is megközelíthetjük. Legfontosabb azonban, hogy nincs király sem új ruha. Azt akarom ezzel mondani, hogy nem vagyok birtokában semmilyen titkos Erőnek vagy misztikus tudásnak, ami felhatalmazna, hogy megmondjam mi a jó és mi nem. Amikor azt mondom, hogy tetszik valami, akkor csak annyit értek alatta, hogy nekem tetszik. Nem erőltetem, hogy neked is tetsszen, sem nem mondom, hogy ha többet tudnál, akkor tetszene, vagy korlátolt vagy mert nem tetszik. Legyen csak meg mindenkinek a saját ízlése.
A másik oldalról nézve viszont úgy gondolom merhetek találgatni arról, hogy a nagytudásúak és a beavatottak miért is gondolják, hogy ami nekik tetszik annak neked is tetszenie kell. Az első ok az úgynevezett szakértő-elv. Néhány embernek nagyon tetszenek bizonyos témák; mivel foglalkoznak vele, nagyon érintettek a témában és sokat is tanultak róla, igencsak türelmetlenek tudnak lenni az átlag széles tömegekkel szemben, akik nem tudnak róla túl sokat, és soha nem is foglalkoztak azzal, hogy megtudjanak bármit is. Nem azt mondom, hogy ez utóbbi besorolás illik Ken-re, de egy kis adalék ahhoz, hogy pár kritikus miért tűnik olyan gőgösnek.
Ezen elv alapján valaki, aki szereti a zenét, kevés megértést tanúsít majd azok felé, akik úgy gondolják, hogy a zenei művészetek csúcsa a Megasztár elődöntője. Valaki, aki szereti a művészetet nem lesz nagy véleménnyel az „éhező művészek” kiállításáról a helyi szállodában, ahol a kanapé fölé való olajfestményeket $59 egységáron árulják. Egy audiofil kevés megértéssel fordul egy olyan ember felé, aki úgy gondolja, hogy legújabb mélynyomója a legkirályabb, csak mert a Bose-tól van. Egy öreg horgász nem le sem bagózná a pisztráng farmokat ahol bambuszbottal és mályvacukor csalival foghatók ki medencében nevelt halak. Az elvakult autóverseny rajongó nem vélekedne elismerően egy olyan csávóról, aki „unalmasnak” minősít egy versenyt csak mert egyetlen autó sem tört össze. Kapizsgálod már? A valóságban az emberek nagy része a legtöbb dolgot igencsak felületesen éli meg.
Ne kerülgesd már a forró kását, Johnston !
De tényleg! Akkor is csak ízlés dolga. Szabadon kedvelheted azt a képet, amit tényleg kedvelsz, és nem kell azt kedvelned, amit mások vagy amire mások rá akarnak venni.
A legnehezebb dolog, amivel egy fényképészetről író szembesül, hogy világosan kell fogalmaznia valamiről, ami neki tetszik és ezzel egyidejűleg elérni, hogy mindez ne legyen kimondhatatlanul unalmas mások számára.
Szóval miért a kedvencem Donna Ferrato „Apáca Velencében” című képe? Azzal kezdeném, hogy tetszenek az embereket ábrázoló képek. Másodszor, szeretem a futtában lekapott képeket, mintha a való életből lenne elcsípve egy kis darab- nem érdekelnek a beállított, berendezett képek, a statikus képek statikus tárgyakról. Olyan fotókra vágyom, melyekben benne van a kis káosz, szokatlanok és egyensúlyt vesztettek. Valamint szeretem a fekete-fehéret és a szürke árnyalatait. Ez mind csak ízlés kérdése.
A mi esetünkben a figyelemfelkeltő klisé a képen egymás mellé helyezett emberek, akik nagyon különböző irányt szabtak életüknek – az összefonódott pár és a mellettük elhaladó apáca. Ebben még nem lenne semmi új, bár ha szereted megfigyelni az embereket, akkor tudod ezt önmagában is értékelni. Jobban tetszenek a különösségek: az apró részlet ott balra, az antik kőfaragás, ahogyan a csókolózó pár olyan elegánsan összefonódik – egymást elfedve, majdnem összeolvadva; nyúzottnak tűnnek.
Az apáca az, ami a képen számomra igazán megragadó. Az arca, szigorú, szikár, szögletes, mosolya toleráns, arckifejezése barátságos és szelíd, épp csak legenyhébben utalva rosszindulatra. Bármilyen sokáig nézem is őt, akkor is titokzatos marad. Számomra ez egy arc, amit tanulmányozni kell.
És az a kéz. Az a csodálatos kéz! Egy művész sem gondolna olyat rajzolni. Az apáca keze teszi a képet képpé, természetesen. Miközben minden más rajta formális és visszafogott, az a kéz extravagáns, – kilógatva mint egy jel, bolondos, kótyagos, koordinálatlan. Sokkal kifejezőbb mint az arca.
Lehet, hogy a nő egy zárkózott apáca fekete ruhában, de az ott egy esetlen tinédzser kéz, komoly és félszeg, és egyáltalán nem tudja, mit is kezdjen magával. Távolítsd el a kezet (majdnem megtettem Photoshopban, de ez mégis csak egy jogvédett kép) és a kép többé nem lesz semmi extra. Mindig bámulatos számomra, mikor valaki elkap valami olyat, mint ez a kéz, és történetesen összeáll a kép többi részével együtt. Ez az a fajta kis baleset amire a 35mm-es utcai fotográfusok vadásznak és remélnek.
© 2003 by Ken Croft
Ken Croft: Négy férfi és egy macska
Email-váltásaink során Ken elmondta, hogy minél többet beszéltem róla, annál jobban kezdett neki tetszeni az „Apáca Velencében”. Szerintem ez egy újabb ok, hogy a képekkel kapcsolatban világosan és érthetően beszéljünk – hogy megnyissunk dolgokat olyan emberek számára, akik korábban nem voltak rá nyitottak. És akkor Ken elküldte nekem egyik saját fényképét (fentebb).
Ken, sajnálom, hogy elkeserítelek, de a te képed is tetszik nekem! Kiegyensúlyozott és szimmetrikus, ez máshol gyakran kiszívja az életerőt a képekből, de itt működik. Még a sétabot és a macska is kiegyensúlyozzák egymást a kép szélein. A négy férfi testbeszéde, a ruházata és a részvételük a képben kellemesen alakított. Ki mit érez? Nem olyan nehéz megmondani. Igazán fura képzetet kelt a tájkép ami nincs is igazán ott egy ablakban ami nem is igazán ablak (a bal oldali fickó mintha valami ilyesmit nézne igen erősen, nem?). Ami igazán sikerre viszi ezt a képet, azok a színek: a rózsaszínek, a pirosak, és a rozsdabarnák, melyeket azok a sötét és púder kékek egyensúlyoznak ki.
Szép kép, olyan amire büszke lehetsz.
-Mike Johnston
