Az adott értékelés: nincs Átlag: 4.9 (7 értékelő)
A háztartási kategóriájú szkennerek filmszkennelő képességei, mint tudjuk, igen korlátozottak. Még ha a minőség éppen meg is felelne aktuális céljainknak, a gyártók szándékos (hardveres vagy szoftveres) nehezítésekkel teszik lehetetlenné a használatukat. (2 kockás filmtartó, automata expozíció, stb.) A valóban használható filmszkennerek viszont az amatőrök számára megfizethetetlenek. A reális kompromisszumnak szánt, – tapasztalatom szerint használható – Epson V750 pedig a forgalmazás anomáliái következtében elég nehezen hozzáférhető. De még ha hozzá is jutunk egyhez (vagy akár egy drágább típushoz), még mindig adódhatnak kellemetlenségeink, ha például tekecsben lévő negatívokat szeretnénk szkennekni. Nekem például tucatjával vannak ilyenek, részben még a 70-es évekből, melyeket 30 év elteltével felvagdosni (és főleg kiegyenesíteni) a lehetetlennel határos. Mit tehetünk ebben a helyzetben?
Reprózni kell.
Soósnál, vagy fotóbörzén fillérekért kapható békebeli NDK harmonika kihúzat diamásoló feltéttel. Ehhez már csak egy adapter kell, hogy digitális gépünket (esetemben EOS 10D) rá tudjuk csatlakoztatni. A 6 Mpixel a negatív méretére vonatkoztatva kicsivel több, mint 2000 dpi-nek felel meg. Nem éppen sok, de vállalható kompromisszum. Pofon egyszerű, ám az ördög a részletekben lakozik. Nézzük:
Első komoly probléma, hogy a kihúzatot geometriailag úgy tervezték, hogy full-frame Leica formátumról normál objektívvel (50mm) full-frame Leica formátumra másoljunk vele. (1:1 leképzés). Esetleg kisebb részletet nagyítsunk ki full-frame-re. Esetünkben azonban (EOS 10D) full-frame-ről kell APS-C-re kicsinyíteni (1,6:1 leképzés). Ez már nem oldható meg 50-es optikával, mert ehhez annyira kellene csökkenteni a kihúzatot, amennyire az már nem nyomható össze. (Az öntvény, és a teljesen összenyomott papírharmonika vastagsága nagyobb ennél). Számításaim szerint 80 és 100 mm közti optika jöhet szóba, e fölött ugyanis már a negatív és az érzékelő távolsága adódik nagyobbra, mint a sín hossza. Az NDK kínálatból a 80-as Pancolar, vagy a 100-as Pentacon jöhet szóba. Előbbi sajnos nincs birtokomban, utóbbi viszont (rekeszelve is) lágy rajza és egyéb leképzési hibái miatt nem állta meg a helyét. Végül egy lengyel Krokus nagyítógép objektívje, a szintén 42-es menetes Emitar 4,5/80 oldotta meg a helyzetet. Ezt 6×6-os mérethez gyártották, APS-C szenzoron gyakorlatilag nem látni torzítást.
Következő problémával akkor szembesültem, mikor fölraktam gépemre a portrémarkolatot. A kihúzat öntvénye ugyanis nem engedi, hogy olyan vázat tegyünk rá, amelynek mindkét irányban (alul és fölül) van a foglalat síkjánál előbbre nyúló alkatrésze. (Fölül azt hiszem minden DSLR váznak van: prizmaház, vaku.) Ezen egy közgyűrűvel segítettem, amit a váz és az öntvény közé tettem, azonban ezt csak azért tehettem meg, mert a nagyítógép objektív tubusa rövidebb, mint a szabványos M42-es objektíveké, mely utóbbiakkal tehát csak markolat nélküli vázzal dolgozhatunk.
Ezután következett a világítás megoldása. Ennek ugyanis egyenletesnek, megfelelő erősségűnek, és (ha diákat is szeretnénk reprózni) lehetőleg napfény színhőmérsékletűnek kell lennie. Sok kudarcba fulladt próbálkozás után végül a következő megoldás vált be:
Az egész kihúzatot a rajta lévő állványcsavarral függőleges helyzetben (film alul, gép felül) szintén NDK repróállványra fogtam fel. Alá a tárgyasztalra helyeztem el egy kisméretű átvilágítót, ez adja a beállítófényt. Mellé két oldalra 1-1 kis lapos segédvakut helyeztem, szigorúan egyformákat. A segédvakuk elvillantását egy harmadik vaku végzi, amelyik hosszú szinkronkábellel a géptől kapja a jelet, és úgy van elhelyezve, hogy a segédvakuk lássák, de a negatívra ne jusson a fényéből. Az árnyékolásra egyébként még visszatérek. Felmerülhet a kérdés, miért kell két vaku (plusz egy harmadik), miért nem elég egy? Nos, ha azt az egyet középre tennénk, az erős, pontszerű fény a mattüvegen keresztül is meglátszana, így a világítás nem lenne egyenletes. (Ha oldalra tennénk, szintén nem lenne egyenletes, ezt azt hiszem, fölösleges is magyarázni.) Úgy kell tehát elhelyezni őket, hogy ne kerüljenek a képre, ha – képzeletben – kivesszük a filmtartóból a filmet is, és a mattüveget is, és az üres kereten keresztül nézzük. Az optikai tengelyre azonban szimmetrikusak kell legyenek. Sarkalatos kérdés a fényerő beállítása. A gép ISO értékén nem jó változtatni a zaj miatt, maradjon csak a legalacsonyabb értéken. Az objektív fényerejét sem tanácsos kimozdítani a 8 – 11 tartományból, mert ugrás szerűen romlik a képminőség. Az olcsó segédvakuk fényerejét megint csak nem lehet változtatni. Marad tehát a távolság, változtatása, vagy neutrális szürke szűrők. Eesetleg további vakuk, vagy a vakuk elé pausz, vagy másolópapír rétegek elhelyezése, ez azonban óhatatlanul változtatni fog a fehéregyensúlyon. A fény erősségét egyébként úgy célszerű beállítani, hogy film nélkül éppen beégjen a teljes képkocka, a film alapfátyolával azonban éppen ne, (“jobbra” exponálás) függetlenül attól, hogy negatívval, vagy diával dolgozunk. Minél jobban sikerül megközelíteni az alapfátyollal a hisztogram jobb szélét – anélkül, hogy elérnénk – annál finomabb tónusátmeneteket kapunk. A finomhangolást úgyis a RAW konverzió során kell elvégezni. Ekkor a negatív kontrasztját jelentősen növelni fogjuk, ugyanis a negatív tónusterjedelme a hisztogramnak kb 1/3 … 2/3 részét tölti ki. Már ebből is látszik, hogy a módszer negatívra CSAKIS RAW fájlokkal működik, JPG-vel, vagy 8 bites TIF-fel kár is próbálkozni. A RAW konverzió részleteire még visszatérek.
Nehézséget okozott a megfelelő árnyékolás is. A diamásolóhoz gyárilag adott árnyékoló ernyővel ugyanis nem csak a vezérlő vaku fényét volt nehéz leárnyékolni, hanem a plafonról és a falakról szóródó vakufény is fejfájást okozott. Ezért még egy kihúzatot vettem egy börzén, melyből csak az egyik öntvényt és a harmonikát használtam fel (egy napellenzővel kiegészítve). Nem egyszerű feladat az élesség beállítása sem, ez leginkább próbafelvételekkel lehetséges. Külön bosszúság, hogy a keretes diához egész más beállítás tartozik, mint a tekercshez.
És most vágjunk bele a RAW konverzió szépségeibe! A dia viszonylag sima ügy, ugyanúgy dolgozhatunk vele, mint ha eleve digitális felvétel volna. Nézzük inkább a negatívot! Én Adobe Camera Raw-val próbálkoztam. Az automata beállításokat természetesen ki kell kapcsolni. A dolog lelke a kontrasztgörbe, melyet úgy kell beállítani, hogy balról jobbra ne emelkedjen, hanem süllyedjen. Ezzel egy lépésben elvégezzük a pozitívba való átfordítást is. Sajnos az ACR-val valamiért csak akkor működik, ha a “saturation” csúszka -100 értékre le van húzva. Ez fekete-fehér negatívnál éppen jó, de színeset eszerint nem lehet ezzel a módszerrel konvertálni. (RawShooter Premiummal egyébként működik, de a szímnaszk korrekt eltávolítása gyakorlatilag a lehetetlennel határos). A kontrasztgörbe, és a szokásos csúszkák segítségével egész jól be lehet állítani a kép tónusait, de néha elkerülhetetlen, hogy Photoshopban még egyszer elővegyük a fájlt. Ne ijedjünk meg, bátran rajzoljunk egészen extrém alakú, többször ide-oda kanyarodó görbét! Sztenderd nem létezik: ahány féle téma – megvilágítás – emulzió – hívó – hígítás – hőmérséklet – kevergetés – stb kombináció elképzelhető, annyiféle görbe kell. Természetesen a csúszkák egész másképp működnek, mint várnánk, de kis gyakorlással meg lehet szokni. Színes negatív esetében, illetve kontrasztgörbét tartalmazó RAW konverter hiányában a RAW fájlból először 16 bites TIF-et kell készíteni, majd ezt már bármilyen képszerkesztőben (ami egyáltalán kezeli a 16 bites fájlokat) megmunkálhatjuk. RAW-ból 16 bites TIF elvileg információveszteség nélkül készíthető, persze nem árt résen lenni, mert egyes “felhasználóbarát” automatikus beállítások azért keresztülhúzhatják a számításainkat. Legjobb a “lineáris” opciót kiválasztani, ha programunk felkínálja. (A Canon File Viewer Utility például felkínálja, csak kicsit el van dugva.) A színes negatívnál – mint már említettem – a színmaszk is nehezíti a helyzetet (ezzel az olcsóbb szkennereknek is meggyűlik a bajuk). Kiindulópontként segítségünkre lehet egy kalibrációs ábráról negatívra készült repró, melyet most ismét lereprózunk. Persze elvileg minden negatívtípushoz más kalibráció szükséges, és nem tűnik túl reálisnak érvényes szavatosságú Orwo negatívot szerezni erre a célra.
A módszer előnye – olcsóságán, és “tekercsfilm-opcióján” kívül még – a gyorsasága. Jól használható például olyan esetekben, ha tulajdonosa nem meri ránk bízni a negatívokat, arra pedig nincs idő, hogy a helyszínen szkennelgessünk. Egy tekercs szkennelése általában egy-másfél óra körül mozog, ezzel a módszerrel 10-15 perc alatt végezni lehet vele. (Mármint a felvétellel, a konverzió természetesen hosszadalmasabb, de azt már utólag is elvégezhetjük.)
Hátránya, hogy rollfilmre nem használható. Bár némi kézügyességgel összebarkácsolhatunk ilyet is, de a hozzá valók jóval ritkábban, és drágábban bukkannak fel, mint a Leica mérethez. Én ezt egy nagyítógéppel oldottam meg, (ld kép) ennek részletezésétől eltekintek. További hátrány, hogy (továbbra is 6 Megapixelt feltételezve) 4×6-osról 1200, 6×6-osról kb 950 dpi-nek megfelelő kópiát kapunk, mely utóbbi a négyzetes forma miatt csak 4 Megapixelt használ ki a 6-ból.
A képeken látható filmes váz természetesen csak illusztrációként szolgál.
