A Vasárnap Reggeli Fotográfus (The Sunday Morning Photographer)
Mike Johnston hetente jelentkező rovata

2005. szeptember 4.

 A varázstabletta

Az elmúlt hetek nagy híre az, – és ez most valóban szaftos hír –, röviden összefoglalva, hogy a Canon a teljes méretű szenzorokkal kapcsolatos trendekkel homlok egyenesen szembe masírozik. A szuper-drága teljes méretű szenzorral szerelt 1Ds és 1DsMkII természetszerűen sovány eladási számai mellett és a Kodak DSLR-ek gyártásának bejezésének tükrében, még a teljes méretű szenzorok nagy támogatója a Luminous-Landscape.com-os Michael Reichmann is kijelentette, miszerint az APS-C lesz az „új 35mm”. A következtetés tökéletesen egyértelmű, a teljes méretű szenzoroknak befellegzett.

Aztán bejelentették a Canon 5D-t. (eléggé szerencsétlen név, mivel összekeverhető a Konica-Minolta által már használt jelöléssel) A C-5D (önhatalmúlag úgy döntöttem, hogy így fogom hívni) gyakorlatilag egy „20D-plusz”, az 1Ds MkII hatalmas teljes méretű szenzorának közeli rokonával a belsejében (az új gép ugyan csak 13 megapixeles, viszont teljes méretű szenzora van. Értik ugye a lényeget). A C-5D megosztja az előzőekben említett gépek közötti árkülönbséget, durván kétszer annyiba kerül mint a 20D és fele annyiba mint az 1Ds MkII. – Ez árban mindkét irányba nagy ugrás.

A teljesség kedvéért le kell szögeznem, hogy a DSLR-ekben használt csökkentett méretű, APS-C szenzorok lelkes híve vagyok. Személyes érzelmek fűznek ehhez a mérethez, és (megjegyzem ettől függetlenül) azt hiszem, hogy a az APS-C egy jó ötlet, amely hosszútávon a fotósok hasznára válik. Persze nem tudnék semmit felhozni a teljes méretű, vagy akár a miniatűr szenzorok ellen. Minél több fajta létezik annál jobb. Sajnos azonban a teljes képméretű szenzorok problematikája sokkal több, mint néhány fotós múló technikai érdeklődése. Sokkal inkább mély érzelmi töltéssel ellátott, néha szentimentalizmusba hajló vitapont. Tettem egy futó megjegyzést a minap a Dprewiev.com egyik fórumában…

http://forums.dpreview.com/forums/readflat.asp?forum=1032&thread=14805275

arról, hogy szerintem a Canon 5D közzétett mintaképei egyáltalán tűnnek eget rengetően jónak. (Ami igaz, az igaz. Tényleg nem néznek ki jól, de könyörgöm, csupán pár mintaképről van szó, amit egy nullszériás fényképezőgéppel készítettek – mennyire tükrözhetik a gépről alkotott véleményemet az ezen képekkel kapcsolatos benyomásaim?) Elég az hozzá, hogy a fórum olvasók nagy része úgy vélte, befeketítettem egy istenséget. A fórum rövid időn belül megtelt a legkülönfélébb hozzászólásokkal, amelyek az internetes fórumokon használt szónoki trükkök teljes tárházát felvonultatták: Rágalmaztak és védelmükbe vettek újra meg újra, dicsérték az éles szememet és leszidtak, hogy most aztán teljesen leromboltam a hírnevemet, és így tovább… Uraim! Ezek csak fényképezőgépek. Nem arról van szó, hogy Jézusban vagy Vishnuban hiszünk, vagy hogy nőnemű szülőnk hernyótalpas volt-e, ezeknek a témáknak valóban van komoly érzelmi töltete, és ez érthető. Ami pedig a C-5D-t illeti, mint ahogy gyakorlatilag minden más fényképezőgéppel, egy pár jó fotográfus kitűnő képeket fog vele készíteni, a legtöbb vevő pedig középszerű amatőrképeket. Nem a fényképezőgép készíti a jó fényképeket, hanem a fotós.

Ezt megszívtad! (és én is)

Mindenesetre a fórum igen tanulságos volt. A Daguerreotípia korának hajnala óta a fotósok egyik legnagyobb problémája az, amit én csak úgy hívok, a „varázstabletta” szindróma. Az emberek „jósági faktort” rendelnek bizonyos technikai paraméterekhez (néha egész jó indoklással, néha meg nem annyira jóval), hogy aztán fanatikusan kergessék ezen technikai paraméterek legextrémebb megvalósulásait, és hisztérikusan érveljenek igazuk mellett. Hogy miért? Egyértelműen többről van itt szó mint egyszerű termékértékelésről vagy technikai érdeklődésről. Azt hiszem, az emberek abban reménykednek, és az után kutatnak, hogy létezik egy „varázstabletta”, valamilyen trükk, technika, vagy eszköz, amely automatikusan különlegessé varázsolja a képeiket.

Bizonyos fokig ez még akár lehetségesnek is tűnhet. Azt kell mondanom, hogy a jelenlegi kedvenc fényképezőgépem, a becses Konica-Minolta 7D, igazán pompás eredményekkel ajándékozott meg. (A 7D-ről szóló értékelésem pár hónap múlva fog megjelenni a Black & White Photography magazinban.) De pompás képeket készítettem a jó öreg Olympus C-3040z gépemmel is. Azonban a sokkal drágább eszközök által nyújtott lehetőségek csak a „varázstabletta” szindrómát támogatják. Az emberek felfedezik a járulékos, átmenetileg növekvő különlegességet, amelyet a legújabb játékszerükkel szereztek maguknak, hogy aztán ezt a végletekig extrapolálják. Így eljutnak ahhoz az elmélethez, hogy a végső különlegesség a végső eszközhöz tartozó eredmény, és már csak meg kell találni és meg kell tudni finanszírozni. (És amint a fórumból látszik, meg is kell védeni.)

Természetesen ez nem így van. Őszintén megmondom, a legtöbb képem silány. Ennek a vallomásnak súlyát enyhíti azonban az a tény, hogy a kedves olvasó legtöbb képe szintén csapnivaló. Honnan tudom? Onnan, hogy bármely fotóst nézve, a legtöbb kép amit elkattintanak, pocsék. Láttam Cartier-Bresson csíkmásolatait, és a legtöbb képe vacak. Az egyik tanárom azt mondta, hogy Cartier-Bresson számára megvilágosodás volt, amikor leckéket vett Garry Winogrand-tól és rájött, hogy Winogrand legtöbb képe pocsék. Ez már csak így működik.

Mi köze van ennek a „varázstablettához”? Nos az előbbiekből következik, hogy nincs „varázstabletta”. Nagyon sajnálom. Persze szuper lenne, ha biztos elismerést és megbecsülést vívhatnánk ki pusztán azzal hogy ezt vagy azt a Canon, Minolta vagy xyz eszközt megvásároljuk. Cartier-Bresson és Garry Winogrand legpocsékabb képei is ugyanazokkal a Leicákkal készültek, amelyekkel a hallhatatlan mesterműveiket is készítették. Aztán készültek igazán nagyszerű képek, a fotográfia történetében, néhány abszurd módon silány fényképezőgéppel is. Láttak valaha is Graflex 4×5 SLR gépet ?

Phil Davisnek volt egy ilyen a stúdiójában, amelyet volt alkalmam a kezemben tartani, sőt még meg is próbáltam belenézni. Higgyék el nekem, ez a monstrum sokkal rosszabb a valóságban mint ahogy a képeken kinéz. Dorothea Langenek mégis sikerült ezzel a szörnyeteggel képeket készítenie. Jó képeket. A csudába is, nagyszerű képeket! Mit bizonyít ez? Természetesen azt, hogy nem a fényképezőgép az ami számít.

Dorothea Lange, a félelmetes Graflex Super D 4×5(!) SLR géppel felfegyverezve

Van tehát egy jó hírem és egy még jobb. A jó hír az, hogy nem kell a C-5D-t (vagy a 7D-t) megvennünk, hogy kiváló képeket készítsünk (feltételezve, hogy egyébként szoktunk kiváló képeket készíteni). A még jobb hír pedig az, hogy ha megvesszük a C-5D-t akkor az minden bizonnyal képes lesz szuper képek készítésére (de csak akkor ha mi is képesek vagyunk rá.)

— Mike Johnston

Mike Johnston, többek között a “37th Frame” című, havi rendszerességgel .pdf formában megjelenő hírlevél írója és publikálója. A hírlevélre ahttp://www.37thframe.com/subscribe.htmoldalon lehet előfizetni. Érdemes.
Külön köszönet Stephen Gandy-nek, Richard Sintchak-nak és Alan Soon-nak.