Aki ismerte, annak írhatok én bármit is most, megvan neki a saját Koncz Zsuzsája, a saját vesztesége, a saját gyásza. Azoknak meg, akiknek nem volt szerencséjük vele lenni, együtt dolgozni, beszélgetésekben szemben ülni vele, azoknak meg írhatok én bármit is, mert a szavak csak körbejárják, de el nem érik azt a bonyolult, mosolygós és szomorkás, szelíd és szigorú, szégyellős és fotóriporter, ironikus és empatikus, bizonytalan és nagyon céltudatos, mindig a háttérbe húzódó, de a fontos pillanatokban előrelépő embert. Aki mind egyszerre volt Koncz Zsuzsa. Amennyiben még egy kicsit, mondjuk csak egy évet élhet és dolgozhat, akkor ünnepelhette volna (ünnepelte volna?) fotóriporterségének 50. évfordulóját. Fél évszázad egy pályán, gondoljanak csak bele… És ez a pálya nem bicsaklott, nem hullámvasutazott, az 1965-ös Füst Milán képe óta nem tudott rosszat csinálni. Talán csak azért, mert nem fényképezett kényszerből, mert nem unta, amit csinált. Mindig, minden színházi előadáson, táncpróbán vagy portréfényképészeti helyzetben benne volt nyakig, fülig, rövidre vágott haja utolsó száláig. Olyan fotós volt, aki, ha nem tudott azonosulni a lefényképezendő szituációval, ha nem hatott rá, nem érintette meg, akkor talán meg se nyomta az exponáló gombot. Nem tudott közömbös lenni azzal, amit csinált, és én a legjobban ezt szerettem benne. Meg a szeme sarkában megbújó mindigmosolyt, a szelíd, sose nem bántó iróniát, amit még tanultam volna tőle szívesen.
A fenébe is, most nézhetek másik mester után. Szegény Zsuzsa.
Kincses Károly: Koncz Zsuzsa
