Hozta a szél, a szakolczay tavasz, hogy Baricz Katinak kiállítása nyílik. Miről? Gén. Mi a fene? Valami új?
Kerengő Galéria a Nemzeti Táncszínházban (Budai Vár).
De hisz ezeket a fotókat már láttam. És nem is GÉN, hanem gÉN! Korábban észre sem vettem, hogy ez a kedves portrésor ilyen körülményes szóképpel van felcicomázva. Ilyen kacifántos kottából játszódik az őspillantásoknak ez a bájos kardala.
A megnyitár, S.Faragó Gyöngyi információs társadalomhoz méltón felkészült, szótárazott, származtatott, szótövet metélt. DNS molekulákról, az ÉN értelmező szótári mivoltáról, genézisről, genetikáról referált, sőt, egészen a generátorig elmerészkedett, ahogy ma illik.
Gyerekarcok, talán két tucat. Nem ők ezek, hanem a Lélek-volt Földre érkező mása. Nem ők ezek – még. Pár évtized és akkor látni fogja már maga is, mindenik, mi volt ő akkor. Mi volt, ami többé már nem lehet.
Szembogarak hatalmasan ránk szegezve. Mélyükbe szippantódik a képzelet. Páros kijáratok a végtelenbe. Kínálják, mutatják, mi van az élet kapuján túl. Követelőzőn toppan elénk a rejtély: na, felfoghatod-e ugyan, mi a lélek, honnan jön? Itt van-e már, vagy még csak a pupilla mágikus teréből pillantgat testre szabott valóságunk felé? Miből merül elő, miként testesül meg?
Értjük és nem értjük. Valami van, az bizonyos, valami, ami földi biztonságérzetünket próbára teszi és meghaladja.
A lélek magábanvalóan. Felnőtt arcokban ezt ne keresd!
Mert egyszer a kapu bezárul. A lélek foglyul esik a testben, az bizonyos.
Beindul a célzott nézések utánozhatatlan koreográfiája. Ajkak, szemöldökök, redőtlen síkok küzdelmes viaskodása a jelenvolttal, az adottal, a szerencsével, az érdekütközéssel, a sorssal, a megszokással.
Arc lesz a pillantásból, a lélek foglalata. A földi álca. A megfogható. A földre rántható és sárba fojtható.
A követelőző, a vádló, a csalárd, a szenvedő.
Az őszinte. A lélek földi vértje, fegyvere. Az igaz és az ál választósíkjában emelkedő panaszfal.
Téma az is mind, s micsoda fotótörténeti bizonyságai vannak! Ám az mind-mind más valami.
Az aprócska modellek közül eljött a megnyitóra több gyerek, s vidáman forgolódott közöttük Baricz Kati, ki korát már le nem tagadná. Ott forgolódott, mint virtuális nagymama. Mint akinek, bár gyereke sosem volt, unokája számos. Egy másik úton, a művész-őszinteség útján eljutott oda, hogy belefolyhasson a teremtők és őrzők rituáléiba.
Érdemes a fotográfia mestersége felől is közelíteni. Mellőzhetetlen volt a plánozás és a nagyítás figyelmes megválasztása. A gyermeki szembogarak merész megszólítása. Na és a frontális felénk fordulás. Semmi nem sugározza úgy a frontalitás lényegét, mint az arc, ami arcunkkal nyíltan szembefordul. Minimum középformátumú gép kellett, hogy a pillantás elvont esszenciáját ne materializálhassa az emulzió.
Ilyesmiket gondoltam tegnapelőtt. Később azonban oda jutottam, hogy ez mind, mit itt összehordok, talán csak képzelődés. Legjobb hitem kivetítése.
Kézenfekvő volt, hogy visszamenjek, úgyis túl nagy volt a pörgés, nem tudott a kérdő pillantás igazán semmin megpihenni.
Tegnap aztán közelhajoltam. Átlátni-e a kapun, s van-e ott valami, ez érdekelt.
A Nikonom fókuszát veszítve beleszédült abba a sötétlő szembogárba, amiből kettő egy pár és érdekes mód Szarka Klárát idézi (ez itt mellékes, persze 🙂
GÖELEVEN, segítség! A butácskák nem csak butábbak, mindig bátrabbak is. GÖELEVEN makróba vágta magát, zoomja se rezzent a pupilla mélyén, s nyelte a látványt nagy merészen. Akkor aztán pironkodva nekidurálta magát a Nikon is, átnéztünk végre a lélek-kapun.
Mit mondjak? A teremtő állt ott messze-messze, csillagporból szőtt kezeslábasában. Szót se szólt. Zümmögött valami – talán a fókuszmotor.
Hátrálnom kellett. És akkor aztán észrevettek engem ezek a kis vakarcsok. Illegette magát az érintetlen lelkek boldogságos kara. Édes akkordokba fonódott az ősjóság, az ősbüszkeség és ősrémület. Most láttam csak, hogy némelyik már öregecske, legalább is ide, már túlnött a feje a pupillához képest.
De hát ez van, ezt hozta az eszmeinél kicsit profánabb mögöttes koncepció: Baricz észrevette, hogy néhai lánymodelljeit miként sodorja magával az élet úgynevezett rendje. Szinte mindnek van már gyermeke. Nem pont egyívásúak, sem a szülők, a hajdani modellek, sem gyermekeik. Az ím már több évtizedre nyúló bariczi játszadozás, melyben állni látszott a bariczi idő, e fotósorozattal magába fogadta az új tényeket, hogy lám, lám, az élet így meg úgy.
Jó ötlet volt.
A fotón, a bariczi valóság és az élet furcsa metszéspontján (ahogy S.Faragó Gyöngyi említé: “a vizuális bölcsőben”) a kiscsókák friss lélekkel pillantgatnak. Megállt az idő. Ebben oly nagy a fotó! Akárhányszor örömem lelem bennük.
A lencsevégre kapott modellek közben növekednek. Majd lassan felnőtté lesznek, s maguk szólítanak porondra új lelkeket. Baricz nagymama még szorongatja magához őket, mint élete értelmének virtuális bizonyságait, s úgy is, mint örökkévalókat.
Ha rám hallgat, maga sem tudja, ki kellett volna mondania vagy sem – a nevüket :-))
