Kincses Károly
Nekrológ helyett. Meghalt Kálmán Béla
Nem tudom vajon vágyott, gyönyörű állapot, vagy – éppen ellenkezőleg – szörnyű érzés, amikor az ember, elérve egy bizonyos kort, hátranéz, s azt mondja magában: rengeteg dolgot látok mögöttem, ezek mind-mind kapcsolatban állnak velem, itt az ideje hát, hogy rendet tegyek köztük, nem mindegy, mit hagyok magam után, rendet vagy káoszt. Ezt gondolja, s akkor hozzáfog, leltároz, minden képét újra a kezébe veszi, megforgatja, elmeditálgat darab ideig fölöttük, majd az egyiket sóhajtva bedobja a szemétkosárba, a másikat meg kiteszi egy külön polcra, hogy mások is gyönyörködhessenek benne, ha akarnak.
Kálmán Béla, öreg fotográfus barátom, is elért ehhez a ponthoz. Felmérte, mit alkotott fotós pályájának 67 éve alatt, végiggondolta, mit élt meg az addig elmúlt 86 alatt, s ezekből az általa fontosnak ítélteket kiválogatta, s egy új kötetében megmutatta Önöknek is.
Felnőve, egzisztenciát teremtve, majd ettől hatalmi szóval megfosztva élt itt Magyarországon, akkor, amikor életveszélyes volt zsidónak lenni, majd ezt túlélve, nem kevésbé veszélyes volt burzsujnak, tőkésnek, magánfényképésznek és entellektüelnek. Szorult, szorult a hurok körülötte is. Bírta, bírta sokáig, de 1956-ban ő is útra kelt. Több mint fél évszázada menekült el abból az országból, ahová annak idején született, ahol felnőtt emberré vált. Új hazát lelve az Államokban, az évtizedek alatt konokul csak előremenve, elvégezte dolgai többségét, s maradt még ideje hátratekinteni, előkaparni, megvizsgálgatni múltja mindmegannyi, kisebb-nagyobb, fénylő vagy éppen már foncsora vesztett tükörcserepét.
Jó tudni, hogy ez az ember az 1930-as évek klasszikus magyar fotóiskolájának neveltje, nála szebben kevesen tudtak fekete-fehérben színpadi mozgást, portrét, táncot fényképezni. Kortársa volt Angelo, tanítója Várkonyi, kartársa Pécsi József, Rónai Dénes. Később Amerikában Kepes György, az ő sötétkamrájában csinálta fotogramjai jelentősebbjeit. Munkácsi Mártonnal, akivel egy háborúellenes tüntetésen ismerkedett meg az ENSZ New York-i székháza előtt 1956. december 24-én, gyakran ebédeltek együtt. André Kertész boldog volt, hogy magyarul beszélgethet az Államok közepén egy másik fényképésszel, s sorolhatnám, hiszen a szépszámú magyar emigráns fotós nagy része barátja vagy ismerőse volt.
Bármikor fel tudom mondani szinte összes itthon készült klasszikus, fekete-fehér színházi és táncfotóját az 1940-es évekből, gond nélkül fel tudom idézni néhány tucatnyi képét az ötvenes évekből, oh, dicsőséges ktsz korszak, majd láttam amerikai képeiből is jónéhány válogatást. Dolgozott saját bostoni stúdiójában, portrék, reklám- és divatfelvételek ezrei alatt állt: Foto Kalman. Egy idő múlva aztán visszafordult a természetes formákhoz, jöttek az orchideák, kaktuszok, kagylók. Na, gondoltam magamban, Kálmán Béla is bejárja a hagyományos utat, elfordul a napi szörnyűségektől és visszatér az ősibb természeti formákhoz. De nem egészen így történt. Amikor már nem kellett a fényképezésből megélnie, nem kellett mindenáron pénzt csinálnia az eladott képeiből, akkor – már közel a nyolcvanhoz – rátalált egy merőben új technikára, átállt az előzőtől nagyon különböző gondolati struktúrára, s ettől kezdve már nem a sötétkamrában töltötte napjait, hanem a számítógép képernyője előtt. Képeket húzott elő emlékezete feneketlen kútjából, megforgatta őket, kicsit mozizott a belső vetítőjében, aztán újragondolva, párt találva mellé, létrehozott néhány nagyon furcsa montázst. Az addig önálló képek ugyanis ebben a folyamatban az emlékező embernek rendeltettek alá, aki ezekkel a megtalált és újrateremtett képekkel mondta el véleményét a világról. Képei, bár nem autonóm fényképek, de nem is számítógépes játékok, hanem komoly dolgok, egy nyolcvanon túli elme szüleményei, emléknyomainak leképeződései, véleménye a dolgok rendjéről, a világ mai állásáról. „Juxtaposition”, mondta nekünk Kolta Magdival annak idején Stefan Loránt Lenoxban, amikor a Liliputban, az 1930-as években megvalósított képszerkesztési elvéről mesélt. Lorántnak még nem állt rendelkezésére számítógép, legendás agya, vizuális memóriája rendelte egymás mellé a képpárokat, iskolát teremtve ezzel. Kálmán Béla tőle is tanult – akarva, akaratlanul.
És akkor kicsit magunknak is választ adva kezdeti kétségeinkre, azaz, hogy milyen érzés egy termékeny élet darabjait értékelni, fontosnak vagy felejthetőnek ítélve válogatni, Kálmán Béla megtalálta a megoldást. Irigylem érte – írtam mindezt négy esztendeje, amikor a frissen megjelent Kálmán Béla utazásai című könyvéről gondolkodtam. Azt hittem – és mindenki más, egyetlen kivétellel – azt hitte, ez lesz az akkor 86 éves Kálmán Béla utolsó könyve. Mondanom sem kell, az egyetlen, aki nem így gondolta, az ő maga volt, s meg is jelent rá két évre a Best of Kalman Béla című válogatás. Utána is leveleztünk, telefonált Bostonból, Cape Codról, mikor hol volt, de örök optimista hangjában azért már érződött némi rezignált felhang, közeledett a 90-hez. Aztán meghívót hozott a posta. „Bela’s 90th Birthday” megünneplésére invitáltak 2011. július 31-n este fél hétre a 210 Long Beach Rd. Centerville MA-ba. Béla kézírással mellékelt egy magyarul írt versecskefélét is. Jót mosolyogtam rajta, készültem hasonló szellemben válaszolni rá, de hamar az ajkamra fagyott a vigyor, mert megszólalt a telefon. Nem várva meg a világra szóló ünnepséget, felszedelőzködött és elment. Június 26-án meghalt Kálmán Béla, az utolsók egyike, aki még a klasszikus magyar fotóiskolán nevelkedett, aki Munkácsi Mártonnal, Kertésszel barátkozott New Yorkban, és aki nem mellesleg a barátom is volt évtizedeken keresztül.
