A festészet-, film-, építészet-, irodalom- és zenetörténetben nehéz olyan összefoglaló kötetet alkotni, amelyet ne írt volna meg már valaki: egyszerűen lehetelen új szempontrendszert, új korszakolást találni, „a festészet története” típusú kiadványok alatt pedig roskadoznak a könyvesboltok polcai. (…) Más a helyzet a fotótörténettel, amelyet gyakorlatilag alig dolgoztak fel, legalábbis Magyarországon, ezért hiánypótló Kolta Magdolna (posztumusz) és Tőry Klára A fotográfia története című kötete. Annak ellenére, hogy a könyv alapvetően jól szerkesztett és lelkiismeretes munka, az első pillanatra nem világos, hogy mi volt a koncepció: míg viszonylag hosszú bevezetőt kapunk a fotó előtörténetéből az árnyképektől a panorámákig és a laterna magicáig, elég röviden intézik el az egyetemes fotótörténetet, hogy aztán a Jeles magyarok című zárófejezetben az összes nagy magyar fotós – például Moholy-Nagy László, Brassai, André Kertész, Escher Károly, Robert Capa, Lucien Hervé – életművét bemutassák. Második nekifutásra már nagyon is érthető ez a szerkezet: a fényképezés történetét aligha lehet megírni egy alaposan kidolgozott magyar fejezet nélkül, az egyetemes fotótörténet és a magyar fotótörténet ugyanis a fenti neveknek köszönhetően a 20. század egy jelentős szakaszában kis híján ugyanaz, amit ezúttal nem csak mi, magyarok állítunk, de alighanem Európa és Amerika is.
(2007.11.09. – OZ, Magyar Hírlap)
