Eifert János: Képnovellák című kiállítása, amelyet Varga Mátyás bencés rendi szerzetes, Radnóti-díjas költő nyitott meg, 2004. december 2-án
A megnyitót követően levetítésre került Kálmán János rendező, Bayer Ilona szerkesztő-riportre, Sibalin György operatőr
Első könyvem… című filmje, amely Eifert Jánosról készült (MTV 2003).
A kiállítás megtekinthető:
Pannonhalmai Bencés Gimnázium Tetőtér Galériája, 2004. december 2 – 2005. január 16. között
Varga Mátyás megnyitóbeszéde:
Eifert János fotóművész pannonhalmi kiállításának megnyitója
Az itt állóknak, akik már a megnyitó előtti várakozásban belepillantottak Eifert János kiállításába nem is kell mondanom, hogy mennyire sokszínű, gazdag világ ez. Technikailag szinte a teljes skálán mozog. Látunk itt analóg és digitális technikával készített képeket, montázsokat, van, hogy az alkotás tovább folytatódik a számítógépen, de tudunk olyan Eifert-fotókról is, amelyek a negatív véletlenszerű roncsolódásától kapták “szépségüket”.
A modern művészetek (és köztük a fotográfia is) egy ideje [tágabb értelemben talán a naturalizmus, szűkebb értelemben pedig 20. század első fele óta] némi lelkiismeret-furdalással nyúl a “szép”-hez. Fél, hogy a “szép”-től felszínessé vagy giccsessé válik. A modern (és posztmodern) művészet viszonya a köznapi értelemben vett szépséghez igen sok esetben rendezetlen. Talán ez vezetett ahhoz is, hogy napjainkra már megszületett az esendőség és csúnyaság giccse is… – Közben pedig egy műalkotásra, ami tetszik, ma sincs más szavunk, mint hogy “szép”.
Eifert János a tánc felől érkezik a fotográfiába, és ott mind a testnek, mind pedig a szépségnek sajátos esztétikája van. Pontosabban: a táncban talán mindennél jobban tudható, hogy a szépségről való lemondással a kommunikáció lehetőségei is beszűkülnek. A táncosnak feladata, hogy fenntartsa és elmélyítse a mozdulat lehetőségének összes képességét. Egy butoh-táncos, aki – elődás közben – mondjuk egy órán keresztül fizikailag alig végez olyan mozdulatokat, amiket a nézők többsége ne tudna utána csinálni, koncentráltságával és a lemondás szüntelen gyakorlásával (“negatívban”) mégis megteszi mindazt, amit nem tett meg a test konkrét, fizikai mozdulataiban. (Vagy talán annál még sokkal többet is!) Ehhez azonban fizikailag is testében kell hordoznia azokat a képességeket, amelyekről lemond, hiszen lemondása csak így lesz valóságos.
A tánc azonban alapvetően mégis a megmutatás művészete: a táncos számára behatárolt idő áll rendelkezésre, hogy magával ragadja nézőjét, hogy megmutasson valamit abból, amiért kockára teszi a testét.
Eifert János képei talán mindenekelőtt virtuozitásukkal ragadnak meg bennünket: mintha egyetlen (megörökített) pillanatba sűrítené mindazt, amit mondani akar. Igyekszik összes képét olyan erősre komponálni, annyira intenzívvé tenni, odáig “dúsítani”, hogy ne lehessen elfelejteni. Ha egyszer valaki látta Eiferttől Marcel Marceau portréját, a képből szinte rögvest kiúszó kacsákat, vagy ezt a varázslatos és érthetetlen kínai tájat, nem tudja elfelejteni. – Éppen azért, amikor azt mondom, hogy Eifert János “odáig dúsítja a képet”, akkor elsősorban nem a látvány barokkos burjánz(oztat)ására gondolok, hanem arra a vizuális intenzitásra, amely a fotográfus azon műveiben is jelen van, amelyek eszközeikben vagy képi világukban szinte minimalisták.
Emio Greco, ez a kiváló olasz-holland táncos (akinek előadását múlt vasárnap láttuk Budapesten) mondta egy interjúban: “a szépség választás”. Vagyis: se nem kapjuk készen, se nem önmagért való (öncélú), hanem tenni kell érte. Legalább nézni. Nézni ezeket a képeket, amelyek nem akarnak sem tanítani, sem tiltani. Egyszerűen csak annyit mondanak, hogy talán nem mindegy, hol állsz meg, nem mindegy mit látsz meg ott, ahova nézel.
Varga Mátyás
