sztereó vetítés

Az első kísérletek Joseph d’Almeida nevéhez fűződnek (1858), aki fekete-fehér sztereóképeket vetített úgy, hogy a két félképet két különböző színű szűrőn bocsátotta át. A vörös és zöld szűrő mintegy előzetesen szétválasztotta a két félképet, s ha a néző azonos színű szemüvegen keresztül figyelte a vásznat, térbeli képeket láthatott. A kísérlet azonban nem volt sikeres, mert a módszer az akkor használtaknál jóval fényerősebb vetítőket kívánt volna. A következő próbálkozást Louis Ducos du Hauron tette, igaz ez nem vetítés volt, hanem normál nyomtatott képeket lehetett egy vörös-zöld szemüveggel térben látni. Amikor viszont az 1930-as évek közepén Edwin H. Land megkonstruálta a polárszűrőt, már semmi sem állt a térbeli filmvetítések útjába. A polarizáció lényege, hogy a lencse csak bizonyos fényhullámokat enged át. A vetítőbe két polárszűrőt helyeznek el úgy, hogy a megszűrt fény egymást kiegészítő szögben érje a jobb ill. bal képfelet. Ha a közönség ugyanolyan felállású polárszűrős szemüveget visel, mindkét szem a “neki szánt” képfelet láthatja. Mivel a 20. század közepére a vetítők fényereje sem lehet gond, megszülethetnek az első színes térbeli mozifilmek (az elsőt Bwana Devil címmel forgatják 1952-ben), nem kis részben a televízió hódító hatásának ellensúlyozására. A kezdetben óriási amerikai siker – részben a filmek gyengesége, részben a gyakori fejfájás, szemfáradás miatt – hamar kifulladt, a hatvanas évek elejére, a cinemascope megjelenésének idejére lecsengett. A Szovjetunióban is próbálkoztak térbeli vetítéssel, méghozzá külön nézőszerkezet nélkül akarták megoldani a vetítést. A parallax sztereogramnak nevezett eljárásban a vászon elé finom rácsozatot helyeztek, s két irányból vetítettek rá. A rácsozat szolgált arra, hogy a felvételkor a negatívon szintén ráccsal kitakart kettős képet szétválassza és térben láttassa. Hátránya volt, hogy a nézőknek a pontosan irányba állított székeken teljesen mozdulatlanul kellett ülniük. Magyarországon Bálint István 1935-ben szabadalmaztatta “Berendezés mozgóképek plasztikus vetítésére” című találmányát. A szinkronmotoros szeteró diavetítőt bemutatták Párizsban is, nézői között sikert aratott, de a várt üzleti megrendelések elmaradtak. A prototípus a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményében található. Az ötvenes években a Toldi moziban rendeztek sztereóvetítéseket, Bodrossy Félix a polárszűrős technikát alkalmazta. 1997-ben pedig az Andy Warhol’s Frankensteint mutatták be a volt Gorkij moziban, de a kísérlet nem lett közönségsikerré.