Az előző részekben tárgyaltuk a képkivágást és a jó háttér kialakításának módszereit. Vegyünk most elő egy legalább ennyire fontos kérdést, a téma elhelyezését a képben.
A természetfotókon mindig szerepel valamilyen élőlény, állat vagy növény, melyek tekintete meghatározó fontosságú a kép belső szerkezetének kialakítása miatt. Az esetek túlnyomó többségében célszerű arra törekedni, hogy a téma ne “nézzen” kifelé a képből. Ezt tekintsük mindjárt az elején, elsőszámú alapszabálynak. Ez persze nem azt jelenti, hogy a modellnek feltétlenül a kép egyik felében kell lennie, hanem azt hogy tekintete előtt több legyen a hely, mint mögötte. Mielőtt azt hinnénk, hogy ennyi az egész, vizsgáljuk meg részletesebben a dolgot. Például, ha egy magyar szürkét fotózunk, akkor az ő tekintete mögött ott van az egész háta, amely véleményeim szerint ne pont a kép szélénél érjen véget, de feltétlenül legyen kisebb itt a “levegő”, mint a másik oldalon a fej, és a kép széle között. Ez a megfontolás a fotográfia más területeire is vonatkozhat, hiszen ha egy autót úgy fotóznánk le, hogy annak orra hozzáér a kép széléhez, miközben a háta mögött nagy rés tátong, akkor az valószínűleg hibás kompozíció. Tehát a téma tekintete nem feltétlenül a “szem” mértani elhelyezkedését jelenti a képen, viszont a komponáláshoz a hozzá tartozó testet is figyelembe kell venni. De így van ez akkor is, ha növényeket, pl. virágokat fotózunk. Szebbnél szebb szirmokkal felvértezet virágoknak, van eleje és hátulja, tehát “arca”. Számításba kell venni a növényke szárát is, ha látszik, amely nagy valószínűséggel nem fér rá teljes egészében a képre, valahol el fogja vágni a kép széle. (ártatlanság című kép) A téma elhelyezését befolyásolja a háttér kialakítása, főleg ha az szoros összefüggésben van a főmotívummal, és akkor is, ha kevésbé fontos, közömbösnek tűnik. Nézzük meg a leánykökörcsinről készült képet, melyen a téma szinte a perifériára szorul, mert a táj, melyre “tekintetét” veti, a kép nagyobbik felét igényli. Vagy a kis májvirág fotót, ahol a növény és a háttér nincs szoros kapcsolatban, ám mégis engedtem egy kis teret a környeztetnek is. Egyébként sem szeretem a lényeget a kép mértani középpontjában elhelyezni. Vegyük ezt is alapszabálynak, bár előfordulnak kivételek, amikor a szigorú szimmetria szolgálja a legjobban a mondanivalót, mint például a szibériai nőszirom esetében is. De minden esetben vigyázni kell arra, hogy ne érezzük azt, hogy a téma “cipőkanállal” lett belekényszerítve a keretbe, mint a napraforgók esetében. Igyekezzünk tehát a főmotívumot úgy elhelyezni, hogy elegendő “levegő” legyen körülötte.
A képnek a szélekhez viszonyított tengelyei vannak, melyekhez feltétlenül igazodni kell. Ha például egy horizont, vagy egyéb nyilvánvalóan vízszintes felület van a képen, akkor az feltétlenül legyen párhuzamos a kép aljával, és NE a kép közepén terpeszkedjen, hanem attól lejjebb, vagy feljebb a kép belső tartalmától függően, amint a magyar szürkét ábrázoló képen is megfigyelhetünk. Itt hívom fel a figyelmet egy olyan hibára, ami velem is előfordult már. Képzeljünk le egy olyan fotót, melyen a horizont kettévágja az előtérben levő témát, például egy vékony szálon hajladozó virágot. Inkább hasaljunk le, hogy a horizont minél közelebb legyen a növény tövéhez, vagy álljunk fel, hogy a hátteret a növény mögötti talaj mintázata alkossa.
Említést kell tennem az “aranymetszés” szabályáról is. Ritkán lehet erről olvasni, mi viszont annál többet beszéltünk róla baráti körben. Most is inkább a képek segítségét hívom, a mértanilag pontatlan meghatározás körbeírásához. Ugyan is a téma és környezete (háttere) mindenféle képpen befolyásolja a metszéspont helyét. Úgy nagy általánosságban azt lehetne mondani, hogy a kép mértani közepétől a kép széle felé kb. fél úton, de a kép közepéhez van közelebb, és ezt a helyet mindkét oldal figyelembe vételével kell meghatározni. Elméletileg négy ilyen helyet lehet keresni a komponálás közben. Bátran állíthatom, ha ezeknek a pontoknak valamelyikében van a téma, optimálisan elhelyezve a környezetben, akkor nagy valószínűséggel olyan képet alkottunk, amely másokban is jó érzetet kelt. Vegyünk most néhány példát. A Büszke szarvas című képen a nap horizontja, a vízszintes tengely alatt van közel a kép aljához, és a függőleges tengely félbe vágja. A nap tehát szimmetrikusan van elhelyezve. A kép főmotívuma, a szarvas bogár, pedig az aranymetszésében van. Az erős kompozíció összesen két egyszerű alkotóelemből és két színből áll.
A kis ürgét ábrázoló képen, a modell figyelő pózban néz a kép belseje felé, ezért erre nyitottabb a tér, sőt egy kicsit még tágasabb is, mert az ürge a puszta lénye, ezért őt, a tágas tér szélére, a kép közepe alá helyeztem, közel az aranymetszéshez. Érdemes szót ejteni még egyszer az ártatlanság című képről, mert a téma itt úgy tűnik, mintha pont középen lenne, és ott is van, ám ha jobban megnézzük, akkor derül ki, hogy a növényke virága pont az aranymetszésben bókol. Így került “szép” egyensúlyba a kép. A kis kócsag esetében pedig nem csak az aranymetszés az érdekes, hanem a víz felületén látható tükörkép is, amely szerencsésen ér véget a víz szélén, és így nem lóg ki a képből. Szép madarunk pedig ott pihengetett az aranymetszésben, és én kényelmesen készíthettem róla egy-két álló és fekvő fotót.
Fogaljuk tehát össze, hova is kell helyezni a témát a képen? Ha lehet ne a mértani középre, hanem inkább az aranymetszés valamelyikébe. Ám indokolt esetben szimmetrikusan kell komponálni. A horizont se legyen középen, inkább mozgassuk meg a kamerát egy kicsit le és fel, hátha úgy meggyőzőbb a látvány. Végül ne riadjunk vissza attól, ha a főmotívum a perifériára kerül, mert az így nagyobb teret kapott környezet erősítheti az ábrázolt fajt!
