Gyászbeszéd helyett
Szívből gyűlölök mindenfajta igazságtalanságot. Így most ezt a helyzetet is. Én beszélek Greguss Pálhoz, és ő nem válaszolhat. És nemcsak most nem, de később sem. Soha se már. Pedig ez nem is olyan régen még nem így volt. Egy előadóteremben ültünk a pulpituson és közönség előtt beszélgettünk. Tudományról és művészetről. Mi másról tudna egy tudós és ugyanakkor nagyon kreatív alkotó ember egy, a művészet eredményeit hivatalból gyűjtő, őrző másik emberrel? Akkor becsülettel megválaszolt minden kérdésemre. Pedig tudta ő is, nem azért kérdezem, mert nem tudom, hanem azért kérdezem, hogy azoknak legyen alkalma válaszolni, akik még nem ismerték, nem tudták ki ő. Az én kérdéseimre tehát másoknak válaszolt. Fura helyzet volt. De nem igazságtalan. Most pedig itt állok, beszélnék hozzá, de ő már nincs, mert ez az urna már nem ő, én pedig most kéne, hogy igaziakat kérdezzek. Olyanokat, amiket ő tudott és én nem. Hát, erre már nem kerül sor.
Innentől Greguss Pál professzor a maga valóságában már nincs. De van egy Greguss Pál bennem, egy a feleségében, egy a gyerekeiben, egy minden ismerősében, barátjában. S ha így nézzük, akkor rendben van. Egy Greguss Pál nincs, sok Greguss Pál meg van. S lesz mindaddig, míg én, ti, önök emlékezünk, emlékeznek rá, ameddig magunkban, hogy senki más ne hallja, folytatjuk a megkezdett beszélgetéseket vele.
Éljen Greguss professzor!
