Építész tanoncként kezdtem, de a fény és a fotográfia iránti szenvedélyem hamar átformálta az életem. Több mint két évtizedes tapasztalattal a hátam mögött nemcsak a technikát, hanem a fotós közösség építését is szívügyemmé tettem. A Fotoklikk.hu oldal megalkotásával egy olyan teret hoztam létre, ahol a fotósok nemcsak megmutathatják magukat, hanem szakmailag is fejlődhetnek. Ez az út vezetett el a Fény Társasága megalapításáig, amely nemcsak egy fotós közösség, hanem egy szakmai almanach és egy minőségi mérce is egyben.
***
Rólam nehezen mondható, hogy már az óvodában billentyűzet volt a jelem – akkoriban még nem is létezett –, de legalábbis otthon biztosan nem fért volna el… Későn érő típusként 14 évesen telefonáltam először, és hamarabb programoztam, mint hogy a Balatonhoz eljutottam volna. Építész diplomámat már számítógépen készítettem el, és legfiatalabb mérnökként, a 21. születésnapom előtt egy nappal, még 20 évesen kaptam kézhez – 1985-ben.
Itt kezdődött. Ahogy emlékszem, mindig minden érdekelt. Rengeteget olvastam. Szülőfalum, Perőcsény kicsiny könyvtárában talán csak a Tőke menekült meg előlem.
Mindig azzal foglalkoztam, ami érdekelt – ez most sincs másként: élőben közvetítek, videót vágok, amikor dolgozom, és színes képekről, filmekről, túrázásról álmodom, amikor nem. És ez remélhetőleg így is marad.
Ha érdekel, mivel telt az elmúlt közel 50 évem azóta, hogy világgá indultam Perőcsényből, olvass tovább!
1978-ban, a pályaválasztás küszöbén felmerült a kérdés: merre tovább? Rajzolni szerettem volna, aztán a mellettünk lévő házat épp építették, és mivel a faluból többen is jártak a „Vágiba” (Vági István Építőipari Szakközépiskolába), és jókat mondtak róla – ráadásul ott is lehetett rajzolni –, beadtam a jelentkezésem.
1985-ben végeztem magasépítő építészmérnökként az Ybl Miklós Építőipari Főiskolán (ma a Szent István Egyetem része), ahol – nagy örömömre – már ’83-tól oktattak számítástechnikát. (Jellemzően a vizsgákat úgy sűrítettem össze, hogy a maradék két hetet reggel 8-tól este 6-ig a számtech-laborban tölthessem.)
A technikába belefeledkezve készítettem el diplomamunkámat – ami akkoriban még újdonságnak számított, főleg építészmérnökként –, egy számítógépes méretező és ellenőrző programot: Határoló szerkezetek hő- és páratechnikai méretezése és ellenőrzése.
1984-ben, egy a főiskola által szervezett nyugat-európai körúton vettem meg első saját fényképezőgépemet, egy Japánban gyártott Exaktát, ami ma is ott pihen a szekrényemben.
1986-ban kezdődő, végtelennek tűnő katonai szolgálatom alatt építőipari kivitelezésben dolgoztam szakmám szerint, építésvezető-helyettesként. Ekkor vált nyilvánvalóvá számomra, hogy az építőipar működése nem felel meg sem az elképzeléseimnek, sem a jövőképemnek, és nem tudja kielégíteni a technikai újdonságok iránti szenvedélyemet.
Ezért a Novotrade-nél helyezkedtem el, amely akkoriban kivételes lehetőségekkel bírt a számítástechnikai importpiacon. Rövid ideig magát a diplomamunkámat is értékesíthettem – piacképes termékké érett – majd fejest ugrottam az informatikai ínyencségek világába. Éjt-nappallá téve bújtam a gépeket, faltam az újdonságokat. Minden érdekelt: szöveg- és kiadványszerkesztés, mérnöki tervezést segítő programok, fotóretusálás – mindez ma már megmosolyogtató sebességű gépeken, amelyek akkoriban a hazai csúcstechnikát jelentették, a Cocom-lista árnyékában. (A mai telefonom szuperkompjúter lenne akkoriban.)
1990-ben saját vállalkozást indítottunk, számítógépes rendszerintegrációra szakosodva, az addig ismert területeken, importált alkatrészekkel, gépekkel, és itthon ismeretlen új technológiák bevezetésével.
Akkor feltettem magamnak a kérdést: mit szeretnék tíz év múlva csinálni? A válasz az volt: grafikával, fotóretusálással, fotókompozíciók készítésével tölteném szívesen a szabadidőmet – és jó lenne, ha ezzel kapcsolatos munkám is lenne.
1993-ban, sok szövegszerkesztő és kiadványkészítő program honosítása, illesztése után úgy éreztem, hogy szükségem van egy erősebb, szakmai háttérre. Így jelentkeztem az akkori Iparművészeti Főiskola (ma MOME) Tipográfus-Grafikus szakára – mit sem sejtő lazasággal. Sikerült: elsőre felvettek a 30-szoros túljelentkezés ellenére, és nagy nevektől tanulhattam, akiket és amit tőlük kaptam, azóta sem felejtek.
Itt láttam először fotólabort, és tanítottak hivatalosan is fotózni. Sajnos kissé későn – a számítógépen ekkor már ott volt az Aldus Photostyler (a Photoshop elődje), és miközben a laborban háromszor is rosszul nagyítottam le ugyanazt, csak arra tudtam gondolni: „ezt egy potméterrel megoldanám egy perc alatt a gépen…”
Két év után új diplomával a zsebemben már értőbben és magabiztosabban beszélgettem a vevőkkel. Jó érzés volt. Közben a valós életben már digitális plakátnyomtatással is foglalkoztunk, nyomdaüzemet vezettünk, miközben továbbra is rendszerintegrációval dolgoztunk. A hétköznapjaimat színes képek és grafikák töltötték ki, miközben a cégvezetés szürkébb és néha nyomasztóbb valóságával küzdöttem.
Újabb három évvel később, 2000-ben befejeztem a BME MBA posztgraduális képzését, amivel a cégvezetés elméleti tudását és egy újabb diplomát is megszereztem.
1996-ban feltaláltam a személyi vállszíjat, amit NoGun-nak kereszteltem – több százat adtam el belőle, most épp Csipkerózsika-álmát alussza.
1999-ben beiratkoztam Zsila Sándor természetfotós tanfolyamára – azóta is erős, baráti kapocs fűz hozzá.
2000-ben saját céget alapítottam, és a webes fejlesztés irányába indultam. Így kerültem kapcsolatba Kincses Károllyal és Kolta Magdolnával – vagyis ahogy akkoriban hívták őket: a Fotómúzeummal. 2001–2002-ben lefektettük a FotoKlikk elméleti alapjait, amit 2003-ban követtek a gyakorlati lépések. Innen indul a mai FotoKlikk története…
A webfejlesztés töltötte ki a napjaimat. Évek alatt számos webes projekt vezetőjeként programozók és megrendelők között „fordítottam” – mert ők többnyire nehezen értik egymást. Legnagyobb projektem a Magyar Mérnöki Kamara több mint 40 ezres mérnöki adatbázisának létrehozása és működtetése, alvállalkozások koordinálásával – ezzel több mint tíz évet töltöttem el.
2006-ban – a digitális fényképezés fellendülésével – én is megvettem első digitális tükörreflexes gépemet, és megszerveztem a világ első élőben közvetített fotópályázatát. 2012-ig ezt egy saját fejlesztésű rendszerrel további 34 teljesen lebonyolított fotópályázat követte. E különleges események lényege az volt, hogy a zsűrizés mindenki számára élőben, vágás nélkül követhető volt. Az egyre jobb közvetítésekhez más élő események is társultak, a pályázók pedig online töltötték fel képeiket.
2012-ben már olyan mértéket öltött az élő közvetítés, hogy volt olyan hónap, amikor kétnaponta közvetítettünk egy új eseményt. Ennek már több mint négy éve.
Ma, amikor az élő közvetítések forradalma zajlik – a Livestream és Ustream után a YouTube és a Facebook is beszállt a versenybe –, csak most jönnek igazán a pezsgő hétköznapok.
Számomra a legfantasztikusabb érzés, hogy az élő közvetítések során szinte minden tanult és megszerzett tudásomat egyszerre kamatoztathatom. Ilyenkor érzem igazán, hogy a helyemen vagyok: átlátom az egész folyamatot, ha kell, magam végzem el a rendszerépítést, világítást, hangosítást, videófelvételt, és végül magam vágom meg, töltöm fel, és építem be a tartalmat a weboldalakba.
Darányi Zsolt
2016. szeptember
Frissítés:
2014-ben egy hegytetőn futottam össze Laurával. Én épp a holdkeltét fotóztam, ő meg térerőt keresett, mert csak ott volt bármi remény arra, hogy fel tudjon hívni valakit. A helyszín annyira eldugott volt, hogy ha nem egyszerre vagyunk ott, valószínűleg sosem találkozunk. De ott voltunk. Azóta pedig együtt vagyunk – minden értelemben.
Az elején még külön utakon jártunk: én a FotoKlikk projektjein dolgoztam, és a saját fejlesztésű technológiákkal FotoKlikk Live néven vállaltam élő közvetítéseket, míg Laura egy LED-es világítástechnikával foglalkozó céget vezetett. Két különböző világ voltunk – de nem sokáig. Elkezdtem besegíteni az ő vállalkozásába, közben pedig ő is egyre jobban belelátott az én munkámba. Aztán egyszer csak elérkeztünk egy fordulóponthoz, ahol sikerült felébresztenem benne azt a bizonyos szunnyadó kíváncsiságot. Kilépett a LED-es cégből és elkezdtünk közösen építeni egy új céget, amely az élő közvetítésekre, vizuális tartalmakra és technológiai újításokra fókuszált.
2016 körül már a frissiben megjelent Zoommal kísérleteztünk, és folyamatosan fejlesztettük az eszközeinket. Újabb és újabb technikákat építettünk be, úgyhogy amikor megérkezett a COVID, mi már teli tankkal vártuk az elstartoló online korszakot.
Volt olyan konferencia, amit 4 nap alatt alakítottunk át online-ra – úgy, hogy közben be is tanítottunk mindenkit. Komoly túlélőtúra volt, de ment. Azóta is próbálunk minden technikai újításra gyorsan reagálni – csak hát egy-egy bemutatkozásunk közben gyakran előbb fárad el az ügyfél, mint hogy a végére érnénk a lehetőségeknek.
2024 nyarán kicsit kiszakadtam a mindennapok forgatagából, nyaralni mentünk Észak Olaszországba, kirándultunk a hegyekben, eveztünk hegyi folyókon, most először volt időm tényleg lelassulni. Hazafelé jövet megálltunk egy városban (mindig is nagyon érdekelt az építészet) – Aquileiában, amit kétezer-kétszáz éve alapítottak a rómaiak, és amit később Attila is felégetett. Egy város, ahol a múlt sűrűbb, mint a levegő, és a kövek is történelmet suttognak.
Ott álltam egy ősi mozaik felett, egy kétezer éves fürdő romjainál Aquileiában. A nap élesen sütött, de bennem mégis valami ködösen kavargott – mintha a múlt súlya, a jelen bizonytalansága és a jövő reménye egyszerre nyomta volna a vállamat.
Visszanéztem arra az útra, amit bejártam: a technológiákra, amiket építettem, a közösségekre, amiket szolgáltam, a képekre, amik történeteket meséltek el, és az emberekre, akikkel ezeket a történeteket megéltük.
Az utóbbi években még segítettek a pályázatok, tartották bennem a lelket. De idén nem írtak ki semmit. Mintha valami megszakadt volna. Ott, a romok között, ahol minden szét volt hullva, én is úgy éreztem, egy határon állok: folytatom, ahogy eddig – vagy új alapokra helyezek mindent.
És akkor beugrott. Egy szó, egy gondolat. Meg tudom csinálni. Létre tudok hozni valamit, ami nemcsak fenntartható, hanem élő. Egy olyan fotós közösséget, ami nem a hiányokra épül, hanem a jelenlétre. Ami nem támogatásra vár, hanem összefogásra hív.
Ott nyitottam meg először a ChatGPT-t. Kíváncsi voltam, mit gondol egy ilyen rendszer egy támogató fotós közösség lehetőségéről. A válaszok, amiket kaptam, mintha bennem születtek volna – csak addig nem tudtam őket szavakba önteni.
És ott, Aquileia poros kövei között, egy jövő képe villant fel a múlt romjai felett. És akkor már nem volt kérdés: nekikezdek életem talán legambiciózusabb projektjének.
Így született meg bennem a Fény Társasága.
2024. augusztus
