Ezen a mocsok, szürke, havasesős, kovidos januári délutánon kinyitottam gépemnek azt a könyvtárát, amelyben azokat az írásaimat őrzöm, amiket azokról a kortársaimról, barátaimról, személyes ismerőseimről írtam az idők folyamán, akik már eltávoztak az árnyékvilágba. Egykoron beszélgettünk, nevetgéltünk, mászkáltunk, világmegváltottunk, mára meg már jobbára csak ezek az írások maradtak nekem. Csaknem száz név, száznál több írás. Ezeket egyben nézve, gondolhatunk arra, hogy mi mindent összeírtam már az évtizedek során, de gondolhatunk arra is, hogy hányan haltak meg az utóbbi időben, csak a szakmánk szűk körein belül, és még bármi másra is. Most én bármi másra gondolok.
Darányi Zsolt, a Fotoklikk főszerkesztője telefonált délelőtt, és kérte ezeket a szövegeimet. Én meg elhárítottam, mondván, nem jó ilyen vészterhes időkben ennyire intenzíven hátranézni, mert még orra bukhat az ember. És elégedetten letettem a telefont, milyen frappánsan szabadultam meg egy újabb nem szeretem feladattól. Tartott ez mindösszesen fél óráig, s utána azt gondoltam, én ezeknek az embereknek mind-mind, kivétel nélkül köszönhetek valamit. Kinek többet, kinek kevesebbet. Adósuk vagyok. Ha meg az vagyok, milyen nem becsületes dolog nem törleszteni az adósságból. És mivel már másként nem tudok, közreadom ezeket az írásokat, melyeket az 1983 és 2020 közötti időszakban írtam. Többnyire megjelentek itt-ott, van köztük, amelyik még sehol. Akik ismerték őket, azok emlékezzenek velem. Akiknek némelyik név nem mond semmit, tudjanak meg róluk valamit, legalább így, ezeken keresztül. Ezek az írások vegyes műfajúak, ajánlásoktól a cikkeken, tanulmányokon, kiállításmegnyitókon át a nekrológokig minden megtalálható bennük úgy, ahogy azt egykor leírtam. Nem szerkesztem, nem írom át, nem szabom-varrom, mert ez nem csak azokról szól, akik voltak, hanem rólam is, hogy milyen voltam akkoron.
Félelmetes egy névsor, és még csak nem is szerepel benne mindenki. Kizárólag azok, akikkel voltam valamilyen kapcsolatban életük folyamán. És még azok sem mindannyian. Voltak olyanok, akikről nem írtam, mert elsodortak más tennivalók, Voltak olyanok, akikről írtam, de most éppen nem találtam meg a szövegemet. És hát …. de abba is hagyom, mert nagyon szomorú dolog ez most nekem itt. Olvassák.
Kincses Károly
Balatonakali, 2021. január 8.
Chochol Károly fotóművész, 1935. január 27-én született Budapesten. Eredeti szakmája optikus. A fényképezés, a vizuális világ megörökítése kamaszkorától érdekelte. Nyitott volt a világra, nyitott szemmel járt… A Budapesti Fotóklub2 alkotóitól tanulta a mesterséget, mely egy táborba gyűjtötte a nemzetközileg elismert, neves fotósokat és az ország amatőrjeit: „megszervezte az amatőrök rendszeres szakoktatását. Hazai…
Read More
Megrendülten, mély fájdalommal tudatjuk, hogy Vajda János, a MAOE Fotóművészeti tagja, korábbi vezetőségi tagja, oly sokak mentora és inspirálója, december 30-án elhunyt. Emléke és fotói szívünkben élnek. Nyugodjék békében. Vajda János 1954-2022 Fotó: Kerekes Zsuzsa
Ahogy az index.hu írja: 42 éves korában elhunyt Móricz-Sabján Simon fotóriporter. Munkásságát 2022-ben Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíjjal is elismerték. Móricz-Sabján Simon 1980-ban született Kiskunhalason. Fotóriporterként, illetve dokumentarista fotográfusként dolgozott. 2003-tól 2016-ig a Népszabadság munkatársa volt, majd 2016 végétől a Manager Magazinnál és a Világgazdaságnál is dolgozott. Napilapos munkája mellett…
Read More
Dr. Beke László Munkácsy Mihály-díjas (1989) magyar művészettörténész, egyetemi tanár. kiemelkedő könyvei:Műalkotások elemzése (tankönyv, 1986), Moholy-Nagy László munkássága (1980),Dadaizmus-antológia (1998)
fényképész, művészeti szakíró MINDEN EGÉSZ ELTÖRÖTT – ELMENT LUGO IS Ettől a héttől kezdve nem lehet Budapestről úgy beszélni többé, ahogy eddig. Tegnap Ráday Mihály, ma Lugo ment el. Lugosi Lugo László. Korunk Klösz Györgye, Az elmúlt negyven évben talán Budapest legfontosabb képi rögzítője. Nagyon friss hír. Remélem nem igaz.…
Read More
Fekete tintával írnám ezeket a sorokat..., ha még lenne fekete tinta, ha még töltőtollat használnék, de talán így is kiderül, barátomat gyászolom. Ha valaki tudott észrevétlenül éni, alkotni és meghalni, akkor az Jankovszky Gyuri volt (1943-2020).
Kincses Károly: Halk jajj Kresz Berci sincs többé. Elment, itt hagyott minket, De üres kézzel ment, mindenét itt hagyta nekünk, emlékét, barátságát, képeit. Azokat a képeket, melyeket, ha kezembe fogok, most már mindig látom figyelő szemét, ahogy kérdezett és várta a választ, gesztusait, amelyek fura kevercsét adták a tanáros komolyságnak,…
Read More
Kincses Károly: A szólamvezető lelkéről, meg egyebekről… Akár hiszik, akár nem, heveny dezsavü érzésem van. Mintha már jártam volna itt. Mintha már ismerném ezeket az embereket itt körülöttem. Mintha már láttam volna ezeket a képeket… és így tovább. Abban a szerencsében lesz részük, hogy ezt most itt el is mondom,…
Read More
Nem egyszerű feladat búcsúztatót írni. Nem egyszerű, mert ilyenkor az ember szeretne mindent elmondani a másiknak (másiknak?), amit addig nem mondott el. Nem egyszerű, mert egy közeli másik elvesztésében mindenki a maga baját, az őt ért veszteséget éli meg, ha tudatában van ennek, ha nem. Nem volt váratlan Gyula…
Read More
Kincses Károly: Szebeni, a SZEBENI I. Az első általam látott SZEBENI képek a Mesterségek dicséretéről szóltak. Szépek, líraiak, szelidek voltak, a Nők Lapja dupla oldalakat szavazott meg nekik. Még nem ismertem alkotójukat, de elkönyveltem a képek alapján ilyennek. Aztán a kamasz KK kivágott egy újságban megjelent fekete-fehér fotót, melyen egy…
Read More