2014. november 11-től december 8-ig tekinthetik meg az érdeklődők a 2014-es Esztergomi Fotóbiennále válogatott képeit bemutató tárlatot a Csontváry Művészeti Udvarház és Bartók32 Galériában (1111 Budapest, Bartók Béla út 32.)

2014. november 11-től december 8-ig tekinthetik meg az érdeklődők a 2014-es Esztergomi Fotóbiennále válogatott képeit bemutató tárlatot a Csontváry Művészeti Udvarház és Bartók32 Galériában (1111 Budapest, Bartók Béla út 32.)

A 2014-es Esztergomi Fotóbiennále a képzőművészet egyik legalapvetőbb és kedvelt műfaját választotta központi témájává, a kortárs magyar fotográfusok tájélményére kérdezett rá. Arra az alapvető, ám mára radikálisan megváltozott viszonyra, amely az embert a természethez köti, legyen az természetes vagy épített környezet. A tájhoz és ezen keresztül a tájképhez való viszony erőteljes megváltozását azért is fontos hangúlyozni, mert éppen a kortárs művészet, és így a fotográfia is rendszeresen kutatja, feltárja e problematikát. Nem kivétel ez alól a biennáléra beérkezett anyag sem, amely számos olyan a teóriában „nem helyekként” illetve városi tájképekként definiált sorozatot tartalmaz, amely a klasszikus tájkép időbeli és tárgybeli változását mutatja. Az épített környezet mindig is megjelent a tájképekben, azonban egyre nagyobb felületet vett birtokba a képből, hogy ma már, elsősorban a fotogárfiában, külön definiálható kategóriát alkosson (urban landscape).

A megadott tematika elsősorban a tájhoz fűződő érzelmi viszonyra kérdez rá, arra a már az antikvitásból ismert nosztalgikus elvágyódásra, amelyet a természetes közegéből kiszakadt ember érez illetve vetít vissza a tájba. Ez a bukolikus tájtípus az, amely misztikus, de nem félelmetes, az egyedüllétet és a szemlélődést biztosítja. A tájképeknél általában, de a fotográfiában is a néző érzelmi viszonyulása az, amely elsősorban meghatározza a tájélményt. Önmagában nincs tájkép, azt már a kezdetektől fogva szimbólumok hadával ruházták fel. A szelídtől, a félelmetesig és haragvóig az emberek érzelmeinek leképezésére szolgált a táj a képzőművészetben, s nem alakult ez másként a fotográfia történetében sem. Nemcsak az emberi érzelmek, hanem a történelmi mozgások, a morális atmoszféra kifejezésére is használható a tájkép feszültségteremtő ereje. A maga teljességében soha meg nem fejthető és főképpen le nem győzhető természet mindig csodálattal és félelemmel töltötte el az embereket, ezáltal lett releváns párhuzammá természet és lélek, moralitás kapcsolata.