Helyszín: Mai Manó Ház
(Budapest VI., Nagymező u. 20.)

Megnyitja: Kincses Károly fotómuzeológus

Megtekinthető: hétköznap 14-19 óráig, hétvégén és ünnepnap 11-19 óráig

Szovjetek és oroszok magyar szemmel

Helyszín: Mai Manó Ház
(Budapest VI., Nagymező u. 20.)

Megnyitja: Kincses Károly fotómuzeológus

Megtekinthető: hétköznap 14-19 óráig, hétvégén és ünnepnap 11-19 óráig

Szovjetek és oroszok magyar szemmel

Van-e a vizuális gondolkodásnak nemzetekre jellemző karaktere, vagy csak a különböző szemléletű fotográfusok egyéni látásmódja létezik? Valószínű mindkét kérdésre lehet igen a válasz, bár a bennük rejlő állítás mértéke országoktól és egyénektől függően változik. Erre a – másoknak talán már – kézenfekvő dologra jöttem rá a Szovjetek és oroszok magyar szemmel című kiállítás rendezése közben.

Nagyon megleptek Reismann Jánosnak az 1930-as években készült riportképei, mert albumaiból csak az általam unalmasnak tartott képeket ismerhettem meg.

Szerencsére a Magyar Fotográfiai Múzeumban megvannak a szovjet emberek életéből ellesett igaz jelenetek is (bár negatívjainak a nagy részét elkobozta a szovjet állambiztonsági szerv), amelyek izgalmas, érdekes, intim pillanatokkal ajándékozzák meg a nézőt.

Robert Capa és Steinbeck Szovjetunióban tett útját az egész nyugati sajtó élénk érdeklődése kísérte. Cornel Capa a leghíresebb Borisz Paszternak-képeket adta a világnak. A kortárs fotóriporterek idősebb generációja szintén sok világhírű szovjet embert fényképezett. Az egykor a Szovjetunió című lapnál dolgozó Balla Demeter Marina Vlady és Viszockij megismerkedésének volt tanúja.

A mai középgeneráció képei nem mind jelenhettek meg elkészítésük idején, mert a szocialista országokról csak pozitív szemléletű képekre volt szükség a sajtóban. De szerencsére, az egykor politikailag “szalonképtelen” felvételek is megmaradtak, ma már lehet belőlük válogatni.

Annak a dilemmának az eldöntését pedig, hogy a magyar szem másképpen látja-e a szovjeteket, oroszokat, észrevesz-e valami mást is, többet nyújt-e, mint ha más nemzetiségű fotográfus nyomná az exponálógombot, Önökre bízom. Nézzék végig a Fotóriporter e számát, s döntsenek, ez az “orosz szám” ugyanis egy vándorkiállítás katalógusa is egyben, s a tárlat a Moszkvai Modern Művészeti Múzeum után több orosz város kiállítótermeiben, majd pedig Budapesten is látható lesz.

Bánkuti András

Szu-fotózás

Nagyon rámjár a rúd, ma már a második kiállítást nyitom meg, ahelyett, hogy értelmes dolgokat művelnék. Mert kiállítást megnyitni nem egy öröm. Sem annak, aki csinálja, sem azoknak, akiknek szól. De része a rituálénak, legyünk túl rajta mihamarabb.

Mi a fenét csináljon az ember ma, Magyarországon egy ilyen kiállítással, mely huszonöt magyar fotóriporternek a Szovjetunióban, majd Oroszországban készült felvételeit mutatja be? Hogyan számolunk el/le azokkal az előítéleteinkkel, melyeket e témakörben táplálunk? Miért gondoljuk, hogy érdekesebbek valamiért ezek a képek, mint amik Nepálról, Kanadáról vagy Venezueláról készültek? Gondoljuk-e ezt egyáltalán? De ha igen, akkor miért? Nem éppen az országhoz, hajdan volt birodalomhoz tapadó negatív előítéleteink miatt?

Most elérkezett az első igazi kérdés ideje. Végiggondoltuk-e, hogy azok az emlékeink, történeteink, előítéleteink, melyek betolakodtak a valódi tudásaink, a kíváncsiságunk helyére, s amelyek lehetetlenné tették és teszik, hogy nyitottan forduljunk egy nagy és érdekes ország, egy sajátos, nagyon erős kultúra felé, vajon megalapozottak-e? Hogy nem kéne-e oly sok minden mással együtt ezt is felülvizsgálni.

Ismerik-e azt a David Eliott szerkesztette katalógust, melyet a Museum of Modern Art, Oxford adott ki Russische photographie 1840-1940 címen? Hosszú ideje van a könyvespolcomon, bele-belenéztem, ha éppen kellett valami belőle, de csak most mélyedtem el igazán benne. És estem egyik ámulatból a másikba. Mert ami ismert volt számomra eddig az egyetemes fotótörténetből, amit eléggé jól megtanultam a magyar fotótörténetből, az mind megvan itt. És még valami. Amit most még nem tudok mi. Ezzel persze azt is elismertem nagy nyilvánosság előtt, hogy bizony a kelleténél sokkal kevesebbet tudok az orosz-szovjet fotográfiáról, meg az országról, meg az orosz emberekről s a kevés tudást helyettesítem érzelmekkel, belemagyarázásokkal. Ezt pedig magamtól fogadom el legkevésbé. Tessék tanulnom, tudnom! S példámat követheti mindaz, aki még sosem hallott Georgij Zelmáról, Max Alpertről, Abram Petrovics Sterenbergről, Konsztantyin Alexandrovics Schapiroról vagy Boris Vszevolodovics Ignatovicsról. Ők legalább annyira fontos és meghatározó emberei az orosz fotónak, mint azok a modernek, Rodcsenko, El Liszickij, Nappelbaum, Haldej, Baltermanc, akiknek képeit már aranyárban mérik az amerikai és nyugat-európai fotóárveréseken.

A felsoroltak és még egy tucat hasonló végre megfosztja a rárakódott sallangoktól, bele- és félremagyarázásoktól az orosz-szovjet fotográfia remekműveit, s az egyetemes fotókultúra részeként kritikai észrevételeknek teszik ki őket. Igazságosan megmérettetnek a fotópiacon. Ami jó, az kelendő, ami nem, azt vigyék haza aszalni. S erről van szó. Művészek, alkotók nem szenvedhetnek hátrányos megkülönböztetést csak azért, mert oly korban éltek, ahol a politikusok rossz lóra tettek, egy országot, egy birodalmat és még mellé a világ egy jelentős részét próbálták eszmei, ideológiai, politikai célokra hivatkozva átalakítani, tönkretenni. Ezek a művészek már egyszer megszenvedték a magukét. Most legalább műveik által juthassanak arra a helyre, mely tehetségük révén megérdemelnek! És ha a kiállítás negyedszáz magyar fényképésze Ács Iréntől Vigovszki Ferencig, továbbá a nézők érzik azt, hogy van még mit meglátni, megtanulni, megérezni az orosz néplélekből, építészetből, kultúrából, akkor ez a dolog a modern művészetek moszkvai múzeumában aratott tavalyi sikere után itthon sem lesz teljesen felesleges.

Aki meg nem érzi, nem akarja érezni, az úgysem jön el egy ilyen kiállítás megnyitójára, tehát a teljes nézetazonosság jegyében ünnepélyesen megnyitottnak nyilvánítok itt mindent, hiszen ez a megnyitó dolga, ha jól értelmezem.

Kincses Károly