Helyszín: Nemzeti Táncszínház Kerengő Galéria
(Budapest I., Színház u. 1-3.)

Megnyitja: Markovics Ferenc fotóművész

Megtekinthető: előadási napokon 13 órától a műsor végéig

Helyszín: Nemzeti Táncszínház Kerengő Galéria
(Budapest I., Színház u. 1-3.)

Megnyitja: Markovics Ferenc fotóművész

Megtekinthető: előadási napokon 13 órától a műsor végéig

Különös, de érthető, hogy a mai (jelenkori, kortárs, egyszóval ” contemporary“) litván fotogáfia megszületését és felnőtté válását a második világháború és az azt követő szovjet megszállás “segítette”. A háború borzalmai, az esztelen öldöklés, a menekülő családok nyomorúsága, az éhezés, a szibériai deportálások, a tömeges kivégzések, az emberi értékek és hagyományok gyökeres felforgatása Litvánia történetének talán legnehezebb időszakát jelentette. 1946 után, a szovjet megszállás miatt új útlevelekre, ahhoz igazolványképekre volt szükség. Azok a fényképészek, akiknek ez a szolgáltatási tevékenység volt a feladatuk, járták a vidéket, eljutottak a vidéki városokba, az apróbb falvakba is. A kötelező feladatok mellett másként is megörökítették a látottakat, és megszülettek azok a döbbenetes képsorok, amelyek művészi erővel jelenítették meg az embert saját környezetében. A kortárs litván fotográfia történetében az első “jegyzett” név Vytautas Stanionis (1925-1996), aki kezdetben fényképészként, majd később egy kis helyi lap fotóriporterként végigfényképezte az ötvenes éveket is, a kor elvárása szerinti lakkozó stílus mellett másképpen is megörökítve témáit.
A hatvanas évek alkotói, mint Antanas Sutkus, Aleksandras Macijauskas, Algimantas Kuncius és Romualdas Rakauskas indirekt módon, társadalmi kritikával ábrázolták az akkori szovjet tagköztársaság életét. Ugyanakkor magas esztétikai érték, művészi erő jellemezi képeiket, különösen a fekete-fehér fotográfiában, portré és emberábrázolás, az akt és tájkép műfajaiban.
A hetvenes évek a nagy fellendülésének időszakát jelenti. Határozottabban jelentkeznek a különböző generációk, alkotói elképzelések közötti különbségek. Egyrészt folytatódnak a tradicionális, a klasszikus értékekre támaszkodó formanyelv építkezései, megszületnek azok a riportképek, dokumentarista ábrázolások, komplex sorozatok, amelyek a hétköznapinak nevezett témákon (pl. Állatkórház, Az iskola – az otthonom, Kitüntetettek portéi, stb.) keresztül, erős kritikával jelenítik meg a sztálinizmus időszakát. Másrészt megjelennek az új formai jegyek, jelrendszerek, az archaikus technikák újraértelmezései. Új, stílusok születnek, amelyek integrálódnak a nemzetközi vérkeringésbe. Új nevek, új iskolák tűnnek fel, amelyek közül Virgilijus Sonta (1952-1992), Vytas Luckus (1943-1987), Kuozas Kazlauskas, Alfonsas Budvytis, Romualdas Pozerkis, Vitalijus Butyrinas neve jegyzi az új generációt.
A nyolcvanas években a rendszerváltást végrehajtó, azt előkészítő társadalmi erők a művészetekben, azon belül a fotográfiában is dinamikus mozgásokat indítanak el. Megszűnnek a tilalmak és tiltások, a művészek nagyobb figyelemmel fordulnak a szubjektivista, egzisztencialista, expresszionista és az absztrakt irányzatok felé, a képzőművészeti eszközhasználat gazdagítja a lehetőségeket. Alfonsas Budvytis, Vytautas Balcytis, Gintautas Trimakas, Alvydas Lujys, Remigijus Treigys és Remigijus Zolubas a figyelmet az emberről a természet, és a világ jelentéktelennek mondott objektumai felé irányítják, Vitautas Balcytis pedig a városi életmód, az új rezidenciák emberi lelket kiüresítő veszélyeire hívja fel a figyelmet.
Megjelenik a különös, a különleges, az ötletre épülő, elgondoláson alapuló művészet (Concept Art). Violeta Bubelyté önarcképei és önaktjai, Snieguolés Michelkevichius különös ruhátlan figurái, Gintauko Trimako névtelen női formái a testet, mint a lélek elidegenedett “otthonát”, vagy a pszychoszomatikus mozgásokra figyelve az embert, mint feszültségekkel terhelt, társadalmi lényt ábrázolják.
A kilencvenes évek végén folytatódnak ezek a conceptuális jellegű építkezések, amelyek szuggesztív egyedi képeket, vagy szekvenciákat hoznak létre. Gyakran alkalmazzák az installációt mondanivalójuk megjelenítéséhez. A legfiatalabb generációhoz tartozó Arturas Valiagua és Remuné Pigagaité a megrendezett helyzetekkel, a fénykép manipulálásával érik el a megdöbbentő hatásukat.
Az ezredforduló litván fotóművészetéről elmondhatjuk, hogy a fotográfia történetében számontartott alkotóik a hagyományos értékekre építve új formanyelvet, értékrendet teremtettek, amelynek nemzeti (de nem nacionalista) karaktere is felismerhető, és képesek voltak arra, hogy a nemzetközi vérkeringésbe bekapcsolódva meghatározóvá és iskolateremtővé váljanak.

Eifert János

a kiállítás kurátora