Gálos László 2015 óta folyamatosan készíti kollódium-alapú fotómontázs-sorozatát. A tárlat a projekt negyedik évét, a 2018/19 során készült montázsokat mutatja be.
Artbázis Összművészeti Műhely
1085 Budapest, Horánszky u. 25.
A kiállítást 2022. augusztus 22-én, 19 órakor megnyitja:
Gálos László / Shady / Telek Zoltán
Megtekinthető szeptember 4-ig előzetes telefonos bejelentkezéssel:
+36702014237
A projekt a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával készül.
KOLLÓDIUM-ARCHÍVUM
Közhely, hogy minden kép egy teljes történet. Ahogy talán az is, hogy minden képnek megvan a maga története. Történet arról a törekvésről, küzdelemről, néha arról a játékos szeszélyről, ami a létrehozásához szükséges. Történet a fotográfus viszonyrendszeréről. A kölcsönhatásokról az egyén, a technika és a látvány, vagy tágabban: az alkotó és a világ közt.
Ez a történet a legtöbbször melankolikus. A tönkrement, elhibázott, félbehagyott, újrakezdett, soha meg nem született képek, akarások, alkotások nyomasztó története. Talán, ha minden századik kép lesz valóban fényirat. A többi éppúgy elmerül a semmiben, ahogy a vele meg nem ragadott pillanat enyészett el nyomtalanul.
Kivéve, ha éppen ambrotípia készül. Bármilyen legyen is, az elkezdett, de akár el sem exponált kép mindenképpen ott lesz az üvegen. Éppolyan fizikailag valóságos testet ölt, mint mi magunk. Megszületik, mint mi magunk. De ha nem tetszik: megsemmisítjük.
Megsemmisítjük, pedig ott van benne egy egyedi történet. Egy olyan, amilyet nem akartunk, amilyet nem láttunk előre és nem látunk szívesen. Akár olyan, amilyenről tudni sem akarunk.
Pont olyan, mint amilyen történetek sokaságából áll össze az életünk, a kultúránk, talán a teljes Világegyetemünk. És talán pont annyit is ér: mindennapos ambrotípiáink és történeteink eltűnnek és elfelejtődnek, de azok összessége hagy, hagyhat maga után valamilyen nyomot. Ha kap rá esélyt.
Ezért hozok létre újabb és újabb montázsokat, felhasználva hozzájuk minden képemet, amit valaha készítettem. Mindegy, milyen lett: ha világra jött, talán mondana is valamit. Ha önmagában nem is, hát legalább a többi félretaszított újszülött kórusában.
A fényérzékeny papíron nem pusztán egymás mellé tett, de adottságaikat figyelembe véve egymás fölé, alá helyezett és szükség szerint elforgatott üvegképek folyamatos kölcsönhatásba lépnek egymással: a fedett/fedetlen képrészletek élesítik, lágyítják, erősítik, halványítják, torzítják vagy akár teljesen elfedik egymást – a sötétkamrában inkább csak halványan körvonalazható, semmint pontosan megszerkeszthető módon. Így emeli a fotográfia dokumentarista hajnalát jelképező lemezeket átjáró fénysugár e montázsokat az avantgárd fotóművészeti törekvések egyik zászlóshajójának, a fotogramnak a magasságaiba. És így nyernek e konkrétan megjelenített képtörténetek nemcsak egy jelenkori, új, közös történetet, de közös történelmet is.
Történelmet, vagy éppen sorsot. Hiszen minden ilyen fotogram születése egyben az önálló életre méltatlannak tartott történetek végét is jelenti. Legfeljebb egy-két kiemelkedő ambrotípia kerülhet ki a közös sötétkamrából a napvilágra. A tucatképek, mint szükségtelen alkotóelemek, amint elmondták közös történetüket, halálra ítéltetnek teremtőjük által.
De ezzel a halállal nem ér véget a jelentéktelenek története, hiszen új kép, új történet fogant akkor, amikor megpecsételte sorsukat a világosság. Ahogyan nem ért véget a magas művészettel a fotótörténelem sem. Az első olyan technika, ami alig-alig befolyásolható ugyan, de a világ egy részét automatikusan is többé-kevésbé pontosan leképezi, rég kivette a fényírás kisajátításának lehetőségét a sötétkamrában gubbasztó elszánt alkimisták és a kiállítóterek félhomályában fellegeket járó teoretikusok kezéből.
Egy kompakt Polaroid fényképezőgép, mint fényforrás, nemcsak megöli a régi és megtermékenyíti az új képet, de egyetlen képben meg is örökíti a halálos fogantatás pillanatát.
Egy icike-picike, átláthatatlan, megtervezhetetlen képben.
https://www.facebook.com/events/5326686220781250/