Helszín: Mai Manó Ház (Budapest VI., Nagymező u. 20.)

Megnyitja: Kincses Károly fotómuzeológus

Megtekinthető: hétköznap 14-19 óráig, hétvégén és ünnepnap 11-19 óráig

Lépésről lépésre és tovább

Helszín: Mai Manó Ház (Budapest VI., Nagymező u. 20.)

Megnyitja: Kincses Károly fotómuzeológus

Megtekinthető: hétköznap 14-19 óráig, hétvégén és ünnepnap 11-19 óráig

Lépésről lépésre és tovább

Sohasem hittem a csak meglátni és azonnal megszeretni, aztán kész – felszínességében. Sohasem gondoltam persze azt sem, hogyha valamit elsőre nem szeretek meg, azt bármilyen későbbi intellektuális művelet során majd meg fogom. Legfeljebb megértem, de az meg gyakran minek. Hanem akkor mi is van -ezek helyett? Egy harmadik, vagy sokadik út. Elmesélése bonyolult. De megértéséhez sokat segíthetnek Dobos Sándor képei. Fotói alapból szerethetőek, mert olyan helyeken készültek, ahová az Isten csak az eleve protekciósokat teremthette. Umbria, Puglia, Andalúzia tájaira. Ezeket a kitüntetett helyeket aztán lefényképezte egy festészeten iskolázott szemű, agyú ember, akinek addigra már nem kellett órákat adni kompozíció, térképzés, színhangulatok, képalkotás témakörökben. És e fotográfiák mindezeken felül még hihetetlenül érdekes optikai, térszerkezeti, kompresszálási, látáselméleti kérdéseket is felvetnek, melyek minden egyes képét csak úgy lazán szerethetővé, nézegethetővé, második lépésben -s ezeken túl- a normál látás sablonjait lebontogató és az alkotóelemekből képről-képre azt újraépítő, újraalkotó izgalmas vizuális feladattá is tesznek. Kaland a szemnek, dolog az agynak. Mindez nem a kurátor kincstári optimizmusa. Minden feltétel adott. Készítőjük ugye járt ezeken a kitüntetett helyszíneken. Tagadhatatlan. 17 éven keresztül tanult festeni, mintázni. Tudjuk. És még mindezek mellett, helyett, felett ráadásul kandidátus, a Kémiai Tudományok Doktora, infravörös- és asztro-spektroszkópiával foglalkozó tudós ember, aki megszokta, ha valami érdekli, azt nem Hübele Balázs módjára csak úgy, piff-puff, aztán nézzétek. Ez az ember Dobos Sándor. Ezek meg egy 70 felett járó, lélekben sokunknál generációkkal fiatalabb, pályakezdő alkotó fotográfiái, akinek első önálló kiállítására invitálom magunkat.

Kincses Károly

Kincses Károly: A nézés szabadsága

Pályakezdő fiatal művészt üdvözlök ehelyt, aki hat évnyi szakadatlan munkájának eredményét mutatja meg most, első önálló fotókiállításán Önöknek. Hogy ez a fiatal művész már majdnem hetven volt, amikor elkezdte? Számít ez? Addig csinált mást. Talán fontosabbat. Kutatott, tervezett, tanított, tudományt művelt. Hogy mindezt jól, sőt…, efelől ne legyen szemernyi kétségünk sem, hiszen folyton-folyvást haladt felfelé a tudományos ranglétrán, egyetemi doktor lett akkor, mikor a többség itt még meg sem született, kandidátus akkor, amikor már ugyanezeknek a szobatisztaság nem jelentett végre megoldhatatlan problémát és mindezeken túl még a Kémiai Tudományok Doktora (így, csupa nagy kezdőbetűvel) nem könnyen osztogatott titulusát is elnyerte. Szóval, ha katonául mondanám, minimum a tudomány tábornoka kezdett valami egészen másba és lett a művészet bakája.

Dobos Sándor érdekes ember. Vagy elhiszik nekem (miért is ne, csaptam én már be itt valakit?), vagy elolvassák a falra függesztett szövegekben, mi történt vele 1931 óta. De addig is, míg szóval tartom magunkat, nézegessék ezt az érdekes embert, most rövid ideig ő is ki van ide állítva, aztán már csak a képei.

Die Welt ist schön – a világ szép, mondta 1927-ben Albert Renger-Patsch, s ezzel egy csapásra megváltoztatta a modern fotográfiát. Gondolkodás nélkül elhitték neki, aztán tudjuk, látjuk mi lett kicsit később belőle.
A világ szép, állítja ezekben a képeiben Dobos Sándor, remélem hasonló következmények nélkül.

Miért is tetszenek nekem ezek a képek? Nem az előbb említettekért, hogy az általam ilyen-olyannak, néha még szépnek is látott világot csak szépnek mutatja. Bár senkit nem nézek le csak azért, mert tetszenek neki az idilli mediterrán tájak, az időből, térből kiszakított, mesébe illő városok, az évszázadok óta változatlan tájak szép színes, éles, részletgazdag, mívesen megcsinált fényképei.
Dobos Sándor hetvenéves pályakezdőként megengedheti magának, hogy ne érdekelje semmi a világ mindenféleségéből, csak azt nézze, fényképezze, ami neki szép, ami neki tetszik, ami az örömére van. Ha lenne az örömzenéhez fogható kifejezés a fotográfiában, hát azt most okvetlenül mondanám vele kapcsolatban, így csak három pontnyit hallgatok. De ha ezt valaki a szemére kívánja hányni, üzenem neki innen is, élje végig mindazt, amit ő, s aztán kezdjünk el a kérdésről vitatkozni.
De térjünk csak vissza az elejére. Miért tetszenek, ugye ezt kérdeztem? Hát azért kérem, mert egyre inkább azt gondolom, hogy XXI-ik századi életünk leginkább kimerülő tartalékai nem az energiahordozók, a legnagyobb veszély nem a kipusztuló állat- és növényvilág, a szaporodó hulladék, az AIDS, a madárinfluenza, az iszlám fenyegetése, vagy bármi. Hanem mindezek előtt -számomra legalább is- a legnagyobb veszély az emberekben egyre csökkenő szabadság-érzet és az iránta megnyilvánuló kereslet. Egyre kevésbé vagyunk szabadok a valóságban. Megszabják mit ehetünk, mit kell nézzünk, kire kell szavaznunk, mi ellen kell tiltakoznunk… etcetera, s egyre gyanúsabb, aki nem olyan mint Mi (Ők, ha egy kicsit személyeskedni akarnék). Pedig a nem szabad embernél veszélyesebb dolog nincs.
Ebből az összefüggésből közelítve, Dobos képei számomra a látás, a nézelődés szabadságát engedélyezik, kedvemre próbálkozhatom a képein feladott vizuális rejtvények megfejtésével, időt tölthetek annak kiderítésével, mi köze a képén látott dolognak az úgynevezett valósághoz, hol állt a felvételek készítésekor, éppen honnan sütött a nap, merre fordult fényképezés közben, hány elemből rakta össze az akkor ott, őt körülvevő teljes világegészet, mennyi tér- és időpillanatot kompresszált a képhatárok által bezárt kvázi képtérbe, mi a valóságos látványelemek és a láthatók viszonya… Szóval képei kihívást jelentenek a látni akaró szemnek, kihívást a gondolkodni vágyó agynak, s ez esetben már az sem nagy baj, ha ezek a képek még szépek is.
Ha egyetértenek velem mindezekben, kérem nézzék meg újra a képeket. Ha nem, akkor is.
Köszönöm.

Dobos Sándor

(Nagyenyed, 1931. június 20.)

A tordai és bukovinai román iskolák után Kolozsváron járt magyar elemi iskolába 1938-1942. között. A gimnáziumot a kolozsvári piaristáknál kezdte, a komáromi magántanulóság után a tatai piaristáknál folytatta és Esztergomban a bencéseknél fejezte be 1950-ben. Innen került az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karának vegyész szakára. 1955-ben végzett. Egyetemi doktori fokozatát 1962-ben, a kandidátusi fokozatot 1969-ben, a Kémiai Tudományok doktora címet 1995-ben szerezte meg.

Egyetem után az Optikai és Finommechanikai Kutatóintézetben dolgozott 1956-ig, majd az ELTE Általános és Szervetlen Kémiai Tanszékén (1956-1976), a Magyar Tudományos Akadémia Szervetlen Kémiai Kutató Laboratóriumában (1976-1981), végül az MTA Izotópkutató Intézetéből ment nyugdíjba 2001-ben. Ezekkel párhuzamosan, 3 évig szervezte és vezette a RADELKIS gyár üvegelektróda üzemét.

Tanított a firenzei, a római (La Sapienza) és a potenzai Basilicata egyetemeken, majd 3 évet az NSZK-ban a wuppertali és a kölni egyetemen és 6 hónapot az edmontoni Alberta Egyetemen, Kanadában. Szakterületei közé tartozott az üvegek, a katalizátorok felületi kémiája, az infravörös- és az asztro- spektroszkópia. 100 publikációja jelent meg vezető nemzetközi folyóiratokban és 3 találmány fűződik nevéhez. De most nem ezekért van itt. Hanem mert túl mindezen, még fényképez is.

Első Kodak gépét 10 éves korában kapta. Munkahelyén, az Optikai és Finommechanikai Kutató Laboratóriumban a világ összes akkor (1955-56) élenjárónak számító gépe volt a kezében, továbbá laborálni is rendesen megtanult. Mégis csak 2000-ben kezdett el igazán fotózni. Azóta minden év tavaszán és őszén másfél-másfél hónapot fotózik, az év többi hónapját pedig a begyűjtött anyag feldolgozásával tölti. Képeinek színtere a mediterráneum, elsősorban Dél-Olaszország, Umbria, Szicilia, Puglia, valamint Andalúzia és Segovia. Próbálkozott 2003-ban pár hónapig az amatőr fényképész léttel, látogatta az Óbudai-, a Kőbányai Fotóklubot, de a MAFOSZ berkeire jellemző ízlésvilág mindkét helyről elriasztotta.

Saját bevallása szerint fotográfusi pályájára hatással voltak a civil pályáján szerzett optikai elméleti alapok, széleskörű kémiai ismeretei, a korábban megszerzett laborálási gyakorlata, gépismerete, számítógépes tudása, korábbi képzőművészeti tanulmányai, melynek során összesen 17 évet tanult festeni, mintázni. Miközben avantgárd kiállításokon vett részt, kiállításokat szervezett az ELTE Egyetemi Klubban (pl. Donáth Péter, Perneczky Géza). 1969-ben egyéni kiállítása is volt, melyet Bálint Endre nyitott meg. Grafikái jelentek meg a Valóságban, a Korunkban és más folyóiratokban. Ezek kétségtelenül segítették a fotós pályáján való elindulásban. De mindehhez járult még az a kb. hatvanezer expozíció és ezek kiértékelése, melyeket az utóbbi hat évben végzett. Fotózása során két nagyobb projektet alakított ki. Ennek során először egy 150-200 képből álló sorozatot készített. Ennek egyes darabjai két, vagy több mediterrán tárgyú kép számítógéppel végzett szuperpozíciói (2002-2003). Ezekben több forma egymásra hatásának, a mikrostruktúrák kölcsönhatásának és a mediterrán színvilág belső, szürrealisztikus kölcsönhatásainak felmutatása volt a célja. Foglalkoztatták a látványban rejlő meseszerű elemek is. A jelen kiállítás anyagát is képező mediterrán témájú panoráma sorozatát 2004-ben kezdte fényképezni. Itt is a meseszerűség, a szürrealisztikus viszonylatok hangsúlyozása. Ezt szolgálja a témaválasztások és képkivágások mellett a kép hosszanti tengelye mentén alkalmazott kompresszió és a horizont vonalvezetése, valamint a részleteket, azok gazdagságának megjelenítését. A látvány hatása benne többnyire festészeti reminiszcenciákkal társul, amik befolyásolják mind a téma kiválasztásánál, mind annak komponálásánál. Így különösen gyakran jutnak eszébe El Greco, Csontváry és De Chirico képei.

Technika

A kiállítás anyagát adó képek olyan panorámák, melyek a fényképezőgép forgatása közben felvett részképek összefűzésével készültek.

2004 tavaszáig Nikon gyártmányú CP5700 típusú digitális gépet használtam, mely 5 megapixeles érzékelővel és 35-280mm (35mm-es kisfilm-ekvivalens gyújtótávolság) objektívvel rendelkezik.

2004 nyara óta 6 megapixeles Canon gyártmányú 10D típusú tükörreflexes digitális gépet használok, Sigma17-35mm, Canon 28-135mm IS és Canon 70-300mm IS objektívekkel.

A panorámák részképeinek felvételéhez a gépet állványra helyezem (Manfrotto 190b), speciális panorámafej (Manfrotto 303SPH) közbeiktatásával. A panorámafejen van egy, a függőleges Y tengely és egy, a vízszintes (fel-le) X tengely körüli forgatást biztosító tag. Három sínen való elcsúsztatással pozícionálható a kamera úgy, hogy az optikai csomópontja (Nodal Point: minden objektívnél ill. zoom objektív esetén annak minden gyújtótávolságánál máshová esik és kisérletileg egyszerűen meghatározható) egybeessék a két forgatási tengely metszéspontjával. Így küszöbölhető ki a parallaxis hiba, melynek veszélye különösen közeli és távolabbi tárgyak együttes előfordulásakor nagy és gyakorlatilag lehetetlenné teszi a részképek összeillesztését.

1. ábra. A kamerát úgy kell pozícionálni, hogy a panorámafej forgatási tengelyeinek csomópontja egybeessen az objektív csomópontjával (Nodal Point).

Az állványt gondosan vízszintezzük, hogy a panorámafej Y tengelye függőleges legyen, majd a kamerát az Y tengely körül az aktuális látószögnek megfelelő lépésekben forgatva vesszük fel a részképeket. Pl. 28mm gyújtótávolság esetén 360° teljes körülforgatást 10-12 kép fog úgy lefedni, hogy a részképek megfelelő átlapolással illeszkedjenek. Ha az X tengely körüli elforgatás 0°, vagyis az objektív tengelye merőleges az Y tengelyre, akkor a horizont egyenes lesz, míg a horizont alatti illetve feletti vízszintesek görbék lesznek. Belátható, hogy a kamerának az X tengely körüli döntése esetén a horizont változatlanul vízszintes lesz a végső panorámaképen, mert, bár az objektív tengelye ilyenkor 90° -tol eltérő szöget zár be az Y forgástengellyel, utóbbi ebben az esetben is merőleges marad a horizont síkjára.

A fényképezőgépben a képérzékelőn (filmen) keletkező kép fizikailag hasonló leképzés eredménye, mint az emberi szem retináján. Az emberi látásban azonban az agy bonyolult stratégia szerint dolgozza fel a fizikai képet egy “elvont” belső képpé, melyben a fizikai leképzés geometriájából származtatható bizonyos “torzulások” korrigálásra kerülnek. Így például az objektív optikai tengelyét nem metsző egyenesek a fényképen görbe vonalat adnak, míg szemünk (agyunk) egyenesnek “látja” őket. Ezért az ilyen elemeket tartalmazó fényképet “szokatlannak” érezzük. Az effektus annál erőteljesebb, mennél nagyobb a látószög. Márpedig az összeillesztett panorámaképen a látószög (vízszintes irányban) igen nagy: elérheti a 360°-ot! Az alkalmazott illesztési eljárás a részképek láncolatát hengerpalástra képzi le, mely vetület ezeket a torzulásokat megőrzi. Természetesen más leképzési módok is alkalmazhatók, így a gömbpalástra való leképzés, mely a hengerpalásthoz hasonló eredményt ad és a síkra való leképzés (rektilineáris), melynél a torzulások még erősebbek. A panorámakép szokatlansága (a horizont alatti és feletti vízszintes síkok görbülése) tehát a kamera függőleges tengely körüli forgatása esetén igen nagy az agyi illetve a panoráma összeillesztési algoritmusok eltérései miatt.

Panorámaképeim készítésénél két további fogást alkalmaztam, melyekkel az a célom, hogy fokozzam az elvont belső kép és a fizikai kép lehetséges vetületei közötti eltéréseket. Ezt abban a reményben teszem, hogy további feszültségeket keltve növelem a képek drámai hatását, közelebb kerülve ezzel ahhoz a pszichikai élményhez, melyet a látványanyag bennem, a primer szemlélőben keltett. Ugyanis a képeim témáihoz igen erős érzelmi kapcsolat fűz, melyet szeretnék közvetíteni.

E két fogás:

Az 1. ábra elrendezéséhez képest új szabadsági fokot vezettem be a kamera mozgatásában azzal, hogy egy második, egyszerű panorámafejet iktattam be az állvány és a Manfrotto 303SPH közé: ezzel magát az egész Manfrotto 303SPH panorámafejet és így annak Y forgástengelyét tudom dönteni. Ha az Y forgástengely nem merőleges a horizont síkjára, akkor a végső panorámaképen a horizont vetülete görbe vonal. Teljes körbeforgatás alatt a horizont szinuszgörbét ír le. A görbült horizont a szemlélőben erős szokatlansági ingert vált ki: a képek mozgásélményt keltenek, dinamikussá válnak, esetenként kozmikus szemléletet sugallnak (legalább is így remélem).

Készüljenek a képek akár függőleges, akár attól eltérő orientációjú Y tengely körüli forgatással, a végső panorámát a hosszanti tengelye mentén összenyomom. Ezzel a fogással – a drámaiság jelentős fokozása mellett – a kép kezelhetőségét, nézhetőségét igyekszem fokozni. Nem ritka, főleg nagy gyújtótávú felvételeknél, hogy a végtermék 1:10, 1:20 oldalarányú panorámakép, mely esetekben a szemlélő képtelen az egész kompozíció és a részletek egyidejű felfogására: a látvány inkoherens, szétesik, ostinato jellegű résztémák elsikkadnak, stb. Tapasztalatom szerint az oldalarány optimuma <= 1:3. Az összenyomással általában ehhez az oldalarányhoz közelítek.

A részképek összefűzésére szoftverek elég nagy választéka áll rendelkezésre, bár ezek nagy része csak egyszerűbb feladatok megoldását teszi lehetővé. Gyakorlatilag minden feladat megoldható a PanoTools nevű programmal, melyhez viszonylag olcsón vásárolható a PTGui nevű kezelőfelület – én többnyire ezt az összeállítást használom.

Összefűzés után a nyers panoráma a Photoshopba kerül, ahol körbevágom, szükség esetén színkorrekciót végzek és elvégzem az összenyomást a hosszanti tengely mentén, méretezem, stb.

A kész képet Epson 2100 nyomtatóval Epson Enhanced Matte papirra nyomtatom. A képi állományok mintegy 3000×10000 pixel dimenziójúak.

A panorámafényképezés néhány speciális problémát vet fel. Ilyen probléma, hogy az ember nem komponálhat a gép keresőjében, hanem csak “fejben”. Ezt a nehézséget csak a gyakorlat oldja fel. Másik nagy probléma a helyes expozíció kérdése. Legtöbb téma nem exponálható ki jól, annyira nagy dinamikai különbségek fordulnak elő ilyen nagy látószögek esetén <= 360°). Megoldásképen egyre gyakrabban használok expozíciósorozatot a részképek felvételénél, az egyes sorozatokat pedig számítógépen átlagolva kapom meg a részképet (lásd pl.: Photoshop CS2 “HDR” funkció). Ezáltal a fényképezőgép dinamikatartományát átlagosan 4 fényértékkel növelem meg, az így kapott effektív dinamikatartomány már általában elégséges mind a csúcsfények, mind az árnyékok helyes kiexponálásához.