1. Sajtótörténeti háttér
A magyarországi fotókultúra iránt érdeklődők kevés olyan tanulmányt vehetnek kezükbe, melyből a korai sajtófotó elterjedését, technikai sajátosságait vagy akár a kor fotográfiához való viszonyát részletesen megismerhetnék. Ha mindezt egyetlen újság sorsán szeretnénk végigkövetni, a legalkalmasabb orgánum az 1854-től 1921-ig megjelenő Vasárnapi Ujság. Egyetlen e korszakkal foglalkozó fotótörténeti könyv vagy tanulmány sem nélkülözheti a lap képeit. A Vasárnapi Ujság majd hetven évnyi folyamatossága, a lapban megjelenő fotográfusok személye is figyelemre méltó. A korszak legjobb nevű fotósaival – Balogh Rudolf és Klösz György mellett Ellinger Ede, Koller Károly, Strelisky Sándor, majd Jelfy Gyula – találkozhatunk, de az Abdullah-fivérektől Zsilavecz Lajosig tartó fényképész-névsor több száz további alkotó nevét tartalmazza. Ugyanakkor hírt kapunk a kor fényképészeti találmányairól, hirdetéseket és kritikát egyaránt olvashatunk a fotográfiáról. A Vasárnapi Ujság a legjobb médium, ha fennállása hatvanhét esztendeje alatt végig akarjuk kísérni a fotográfia sajtóbeli elterjedését.
Az 1848-as forradalom első napján Heckenast Gusztáv és Landerer Lajos nyomdájából kerültek ki a szabad sajtó első termékei: a Nemzeti Dal és a Tizenkét pont. Heckenast Gusztáv (1816-1878) 1840-ben társult Landerer vállalkozásába, ettől fogva a legnagyobb lapkiadók közé tartoztak. A szabadságharc leverése után a már független nyomdatulajdonos, könyvkereskedő és kiadó évekig anyagi problémákkal küszködött, hiszen minden lapja megszűnt. A nagyobb politikai napilapok csak az 1850-es évek elejétől kezdhették újra működésüket, a Pesti Napló 1850-ben, a Budapesti Hírlap 1853-ban. A szabadságharc utáni időszakot Heckenast nyomdája a kalendáriumok és kisebb nyomtatványok kiadásával vészelte át. Az 1848-as forradalom nagy vívmányát, a sajtószabadságot a bachi abszolutizmus látszólag érintetlenül hagyta, de volt egy hatásos módszere: az utólagos ellenőrzés. Eszerint mindenki szabadon, előzetes cenzúra nélkül nyomtathatta ki kiadványát, de a terjesztéshez a rendőrség beleegyezése kellett. A kinyomtatott példányt a rendőrségre kellett beszállítani, s ha ők egy óra elmúltával nem jelezték, hogy a lapszámot letiltják, elkezdődhetett a terjesztés. Így aztán a lapkiadók sokkal óvatosabbak voltak mint azelőtt, öncenzúrát alkalmaztak, hiszen egy betiltott lapszám nyomtatási költsége felboríthatta ingatag pénzügyi helyzetüket. Ezt a gyakorlatot állandósította az 1852. május 27-én kiadott, egészen a kiegyezésig hatályos sajtótörvény. A politikai élet “enyhülése” és Heckenast nyomdájának jó pénzügyi helyzete tette lehetővé, hogy 1854-től ő jelentesse meg az új hetilapot, a Vasárnapi Ujságot.
1.1. A Vasárnapi Ujság előképei és szerkesztői
Az újság neve nem hangzott idegenül a közönség előtt, hiszen Brassai Sámuel Polgár és Gazdabarát című lapját “vasárnapi lapoknak” titulálták, s Európában is több újság címében szerepelt a hét utolsó napjára – vagy elejére – történő utalás (az angol Sunday Times vagy a német Sonntagsblätter).
A lapot Pákh Albert (1823-1867), Jókai Mór és Gyulai Pál indította útjára. Pákhnak szerkesztői körökben tekintélyes neve volt, hiszen 1853-ban ő szerkesztette a Szépirodalmi Lapokat. Pákh korán megjelent a publicisztikai pályán; 1844-ben az Életkép című lapnak írt, 1845-től a Pesti Hírlap tárcaírója. Gyulai Pál a forradalom alatt ismerkedett meg Pákh-kal, majd a forradalom leverése után együtt dolgoztak a Szépirodalmi Lapoknak. Jókai és Pákh kapcsolata 1846 tavaszán kezdődött, amikor tíz publicista (köztük Jókai, Petőfi és Pákh) állást foglalt a kiadók és szerkesztők ellen, s fél évig nem publikált.
A három szerkesztő az angol Householdworld, a Sunday Journal és a Sunday Newspaper példáját követve olcsó, illusztrált, enciklopédikus lapot kívánt létrehozni. Ahogy Pákh mondta: “az igazi mozgatóerő nem az irodalom, hanem az ismeretterjesztés”. Céljuk az osztatlan magyar társadalom néplapjának megteremtése volt. A Vasárnapi Ujsággal párhuzamosan különböző szaklapok is indultak, az Orvosi Hetilap, a Gazdasági Lapok, Törvénykezési Lapok. A budai helyhatóság 1854. február 7-én engedélyezte a lap működését, megkezdődhetett tehát az előfizetők toborzása. A lap iránt nem mutatkozott túl nagy érdeklődés, mindössze “harminc egynehányan” válaszoltak az előfizetési felhívásra, bár a szerkesztőség mindössze egy pengőben szabta meg a félévi előfizetési díjat. A közönség azonban hamar megkedvelte az orgánumot, így rohamosan nőtt az előfizetők száma is. Példányszáma az 1854. márciusi indulás után néhány héttel meghaladta a háromezret. Az első évtized után hétezer megrendelővel dicsekedhettek. A vállalkozás rentabilitását mutatja, hogy 1855-től Politikai Újdonságok címen már mellékletet is megjelentettek. Sikerükben közrejátszott, hogy a család minden tagjához próbáltak szólni, s az éles politikai problémákat is megfelelően tudták kezelni. Az egyes lapszámokban jól megfért egymás mellett az uralkodó dicsőítése és a Kossuth Lajos sorsával való együttérzés. A lap mértéktartóan ismertette a kormánypárti és az ellenzéki politikusok portréját is. A siker egy másik okára mutatott rá 1858-ban Pákh: “pusztán nemesebb időtöltésre szánt mulattató cikkeinken kívül, mindig növekvő rokonszenvben részesülnek a tudomány és ismeret gyümölcseivel megrakott tartalmasb közleményeink… Beláttuk, hogy egy gyakorlati, komoly irányú, mívelt modorú, ismeretterjesztő lapra szükség van.” A siker okainak felsorolásakor nem feledkezhetünk el Jókai Mór népszerű irodalmi és színikritikáiról sem, amelyeket Kakas Márton levelei címen publikált. Jókain és Pákhon kívül a kor legjelesebbjei írtak a lapba: Pauler Gyula történetíró, Rómer Flóris a neves régész, művészettörténész, Szilágyi Sándor történész. A lap elvi irányát Pákh Albert határozta meg és következetesen meg is tartotta. Ezért Gyulai Pál alig két hónap múltán, egy Pákh-kal folytatott vita után kivált a lap munkatársai közül.
Pákh Albert 1867-ben bekövetkezett halálakor az akkor huszonhét éves Nagy Miklós (1840-1907) került a főszerkesztői székbe. 1863-ban belső munkatársa lett a Vasárnapi Ujságnak, de tanulóéveiben dolgozott más napi- és hetilapoknak is. Nagy nem változtatott a lap tematikáján, a továbbiakban is érvényesült a “pákhi” szerkesztési elv. 1873-ban Heckenast nyomdája beolvadt az akkor alakult Franklin Társulatba, de a lap megjelenését és irányvonalát ez nem befolyásolta. A Vasárnapi Ujság külső jegyeiben sem változott, az utolsó (1921-es) számában is a megszokott fametszésű fejléc, egy borozó gazda és egy galambdúcos ház előtt pipázó, olvasó táblabíró látható. Nagy Miklós Pákh-hoz hasonlóan jeles irodalmárokat tudott megnyerni publikálásra, rendszeresen dolgozott a lapnak Mikszáth Kálmán, sőt Schöpflin Aladár 1898-ban a Vasárnapi Ujságnál kezdte pályafutását mint a kritikai rovat vezetője.
1905-től a lap megszűnéséig Hoitsy Pál irányította a szerkesztőséget.
Mind a lap esztétikai megjelenését, mind az információk könnyebb megértését segítette a metszetek, később a fényképek közlése. Kezdetben külföldi fametszeteket használtak, de a hatodik számtól kezdve a hazai rajzolók és metszők is bekapcsolódtak az illusztrálásba. A lapnál dolgozott rajzolóként Lotz Károly és Vizkelety Béla is, a fametszeteket pedig Braun Károly, Huszka Lajos, Rohn Alajos, Pollák Zsigmond és Rusz Károly készítette. A metszeteken az első évtizedekben zsánerképekkel, táj- és útiképekkel, illetve épületekkel és természetesen portrékkal találkozhatunk. A metszetek alapjául rajzok és festmények szolgáltak, de már 1864. február 14-én (XI. évfolyam, hetedik szám) találkozhatunk egy fotográfia nyomán készült fametszettel.
2. A képek megjelenítésének technikai változásai
A hatvannyolc évfolyam képei technikai szempontból három fő csoportra oszthatók. Az első tíz évben csak rajzokról vagy festményekről, illetve más metszetről készültek metszetek. Átmeneti szakaszt jelentett a rajzok és festmények mellett a fényképekről készült metszetek közreadása, végül a metszetek számának csökkenésével párhuzamosan megjelentek a kliséről nyomtatott fényképek. Ebben a részben a lap indulásától (1854) az első fénykép megjelenéséig (1884) tartó időszakot mutatjuk be.
2.1. A fametszés
A Vasárnapi Ujságot 1884-ig kizárólag metszetekkel illusztrálták. A fametszetést (xilográfiát) már a tizedik században ismerték a kínaiak. Európában az első fametszetet Szent Kristófról készítették 1423-ban. Magyarországon a sokszorosított grafika elterjedése kapcsolatban állt az ellenreformációval, de a legnagyobb hatású műhelyek világi célok szolgálatában születtek. Kiváló portréalbumot készített például Elias Widemman 1646-ban. A Habsburg-tartományok nemeseit bemutató album harmadik kötete száz magyar nemes félalakos portréját is közli. 1664-ben Nürnbergben jelent meg a Mausoleum című kiadvány, amely a magyar vezérek és királyok egészalakos portrésorozatát tartalmazta. A Mausoleum rendkívül népszerű volt, hatása még a 19. században is érezhető volt, amikor az irodalmi almanachok is a Mausoleum metszeteit vették át illusztrációként.
A metszéshez eleinte körte- vagy birsalmafát használtak, de mivel ezek felülete rendkívül durva, később a jóval keményebb, egyujjnyi vastag, keresztbe fűrészelt, amerikai puszpángfa dúccal helyettesítették. Ezen a falapon apró vésők és kések segítségével különböző mélységű, vastagságú és sűrűségű vonalakkal számtalan árnyalatot lehetett kialakítani. Ezt a falapot nevezték matrize-lapnak. (A fogalmat a fényképészet világában is használták; a negatívot hordozó lemezt jelentette.) Erről a falapról másolták az ólomból vagy rézből készült klisét. A klisét küldték el a külföldi lapok szerkesztőségébe, melynek munkatársai újabb másolás után készült példányt jutattak a nyomdába. Ezzel a technikával a sajtó területén a legkiválóbb fametszeteket az Illustrated London News és a Graphic folyóirat munkatársai készítették.
A Vasárnapi Ujság számára kezdetben lipcsei fametszők dolgoztak, de hamar megjelentek a hazai művészek munkái is. Az első kiemelkedő képességű magyar fametsző Rusz Károly volt, aki ipariskolát is vezetett. Nyugdíjba vonulása után, 1857-től Pollák Zsigmond (1837-1912) foglalta el a helyét. Az említett mestereken kívül legnevesebb 19. századi fametszőnk Morelli Gusztáv (1848-1909) – aki egyébként 1868 végéig Rusz Károly intézetében dolgozott – szintén a Vasárnapi Ujság munkatársa volt.
2.2. Réz- és egyéb metszetek
Egy 1912-ben a Vasárnapi Ujság hasábjain megjelent tanulmány szerint: “a rézmetszetek mindenkoron és mindenütt magasabb becsben állottak, mint az aczélmetszetek, ez utóbbiak különben is csak 1820 óta az angol Charles Heath javitásai folytán nyertek nagyobb lendületet… de hol a metszetek nagyobb mérvű elárusításáról, nagyobb piacról volt szó, ott az aczél metszetet karolták fel. Míg a rézlemezről ugyanis legfeljebb csak ezer éles, tiszta lenyomatot nyerünk, az aczéllemezről számukat húsz ezerre, sőt többre is emelhetjük.”
A Vasárnapi Ujság első, nyolc oldalas példányaiban csak a címoldalra nyomtattak képet. Mivel már az első évben tizenkét oldalasra bővült az újság, egyre több illusztráció jelenhetett meg benne. Az 1860-as évektől már öt-hat metszetet is találunk egy-egy számban.
A Vasárnapi Ujság fametszetei ún. színező fakszimile metszetek. A képek némely részét fakszimile-módra, pontosan a rajz szerint metszették, más részeit pedig többé-kevésbé homogén tónusrészletekre bontották. Az ábrák a szövegbe illesztve, középre tördelve, lekerekített sarokkal jelentek meg. Témáik többnyire portrék, tájképek, város- és épületképek, népviseletbe öltözött vidéki emberek. 1857-től rendszeressé vált a népviseletek bemutatása és a népszokásokról szóló cikkek közlése. Ezek illusztrációi többnyire életszerűtlen, merev, beállított kompozíciók, de megfeleltek a kor igényének, azaz a népviseletek iránti érdeklődésnek.
Az 1850-es évek második felében még találhatunk dúsan díszített keretbe ágyazott metszeteket is, illetve egy olyan montázs jellegű kompozíciót, amely a császári és királyi családot angyalok között ábrázolja egy városkép felett. Ezek már a kor általános ábrázolási stílusától eltérő megoldások.
2.3. A hírképek megjelenése
A festmények témáitól való lényeges eltérést a hírképek felbukkanása jelenti. 1857-ben a címlapon közölnek egy “ő Császár és Királyi felsége” megérkezését illusztráló metszetet, ahol a császárné hintójából kinézve szemléli az éljenző sokaságot. Ugyanebben az évben tudósítanak egy balesetről, ami egy svájci vasúti építkezésen történt, alagútásás közben. A három oldalas cikket két, majdnem teljes oldalnyi illusztráció kíséri. A képek az alagút beszakadása utáni állapotot, az eltört ácsolatot és a pocsolyákban fekvő holttesteket mutatják. A 1860-as években rendszeressé vált az aktuális eseményekről készített metszetek megjelenése. Ezeket bízvást tekinthetjük a nyomtatott fotóriport előfutárainak.
A címlapra – mint már említettük – az első számtól folyamatosan metszet került, többnyire ismert személyiségek portréja, ritkábban városkép, különlegességként 1857-ben egy 114 éves béres arcmása is megjelent.
2.4. A fénykép alapján készült kép
Az első, bizonyíthatóan fénykép után készült fametszet 1864 februárjában jelenik meg az újságban. A fénykép a Képek a hazai népéletből című sorozat XXXVIII. képe és a mohácsi népviseletet ábrázolja. A három egész alakos figura a bunyevác, a magyar és a sokac népöltözéket mutatja be. A fotográfia készítője nincs feltüntetve, a fametsző sem szignálta munkáját. 1864-ben a fametszők fedezik fel – elég nagy késéssel -, hogy fényképekről is készíthetnek képeket. Technikailag ez csak annyi változtatást jelent, hogy a klisére készülő kép eredeti példánya nem rajz vagy festmény, hanem fénykép. Így a metszet továbbra is magán viseli a fametsző látásmódját és tehetségét, valamint a metszés technikai hiányosságait. Az 1860-as évek második felében fényképekről készült metszetek nem használják ki a fotográfia adottságait, hiszen főleg tájképeket, városképeket, szobrokat ábrázolnak ily módon, s nem a fényképezőgép által elkapott pillanatokat. Előfordult, hogy egy számban a fényképről készült metszet egy szobrot ábrázolt, míg a rajz után készült egy életképet. Ugyanakkor az összes metszetre igaz, hogy alaposabb a kidolgozásuk, eltűnik a színező fakszimile jelleg és egyre jobban hasonlítanak az alapul szolgáló képre. A minőségi javuláson túl új területeken is felhasználják a metszeteket. 1869-ben jelenik meg például egy négy részes képsorozat, amely nem fénykép után készült. Svájci katonák kirándulását mutatja be az elindulástól, a hegymászáson keresztül a csúcsra érésig.
2.5. A lap szerkezete
A Vasárnapi Ujság két hasábos szerkesztése 1865-től három hasábosra változott, majd a hetvenes években további változások mentek végbe. 1871-től a terjedelem tizenkettőről tizenhat oldalra bővült, 1876-ban pedig – 1854 óta először – megváltozott a fejléc. A 1880-as évek elejétől a képsorozatok tördelése is átalakult. A hagyományos, négyzet vagy téglalap alakú, különálló, széthúzott képsorok egymást takaró, sokszögű, amorf alakú sorozatokká váltak. Ez a tördelési stílus a fotográfia előretörésével újra háttérbe szorult.
A fényképnyomtatás előtti időszakban többnyire Ellinger Ede (1840 k.-1920 k.) és Koller Károly (1838-1889) fotográfiáiról készültek a metszetek. A metszetek kizárólagossága az 1884-es év 48. számában szűnt meg. Ekkor jelent meg az első fénykép, amelyet “közvetlenül” nyomtattak. A “közvetlen” nyomóforma a klisé volt, amely egy fotografikus úton létrehozott, képsokszorosításra használt eljárás eszköze. Már a 19. században is voltak hasonló eljárások, üzletileg is használatos formáját Karel Klic (a kliche, klisé szó névadója) 1879-ben fejlesztette ki Bécsben, de csak 1886-ban publikálta. Az 1930-as évekig használták szinte változatlan formában. A negatív képet egy fényérzékeny kollódiumoldattal bevont lemezre vitték fel, és innen másolták át a nyomólemezre. A lemez nyomófelületeit úgy emelték ki, hogy a nem kívánt részeket, területeket mélyebbre maratták; így azok nem érintkeztek a majdani nyomattal. A további eljárás attól függött, hogy magas- vagy mélynyomtató eljárást alkalmaznak-e. A Vasárnapi Ujság nyomdatechnikailag a magasnyomást használta képei megjelenítésére.
Az ezt követő átmeneti időszakot a fényképek folyamatos térhódítása jellemzi, de a lap képi világát továbbra is a metszetek határozták meg. A fénykép az első világháború kitöréséig nem tudta elfoglalni méltó helyét a lapban. Még 1910-ben is csak a képek egy harmada volt fotó. Sőt, a századforduló táján visszaesésről is beszélhetünk, ami nem nyomdatechnikai okokra vezethető vissza, hanem a lap képszerkesztési elvei ismételték a jól bevált módszereket.
A számonként három-hat jó minőségű illusztrációt többségében külföldi lapoktól gyűjtötte a Vasárnapi Ujság. Az egyre sokasodó metszetekkel, rajzokkal, fényképekkel Molecz Károly (1867-1929) foglalkozott. Ma úgy mondanánk, ő volt a képszerkesztő, de ez a munkakör csak jóval később vált az újságszerkesztés meghatározó elemévé, akkoriban segédszerkesztőként tartották számon. 1912-ig kell várni, míg arról írnak a lap hasábjain, hogy az akkor huszonöt éve a Vasárnapi Ujságnál dolgozó Molecz Károly az, aki a képek válogatásával foglalkozik. “E hosszú idő alatt megismerkedett, s érintkezésbe jött a magyar irodalom és a magyar képírás majdnem minden nevezetes szereplőjével… Egyéb teendőkön kivül különösen a lap illusztrációjának gondja nehezedik rá. Az összes képek kivétel nélkül keresztülmennek ma is e munkatársunk kezén s így volt ez a multban is… Huszonöt év alatt legalább ötvenezer kép, rajz, illusztráció, fénykép fordult meg kezei között.” Halálakor a Magyarság című napilap egy hasábos cikkében Móricz Pál így írt róla: “a lim-lomos, szürke szerkesztőségi odúban hallgatag, pihegve félrehúzódott, a közönség körébe nem is igen ismert irtózatos kövér ember a “pupi”, valóságosan kincsgyűjtője volt nemzetének”.
3. Fontosabb fototechnikai cikkek és a fényképezés úttörőiről szóló híradások a fotográfia elterjedéséig
A Vasárnapi Ujság hasábjain az első számtól kezdve találkozhatunk a fényképezés technikai újdonságaival, illetve azok létrehozóival. A legelső szám hatodik oldalán már említik a fényképezést: “az ember minden csodáit a természetnek hasznára kezdi fordítani… a gőzzel utazik, a napfénnyel rajzol (daguerrotyp)”. A fotográfusok kiállításairól is rendszeresen beszámolt az újság, megemlíti például, hogy 164 színezett “photographiaképet” látni a Fehérhajó vendéglőben.
Nem csak az érdekességek szintjén említették az új találmányokat vagy fejlesztéseket, részletes tájékoztatást is nyújtottak. Így egy mezőgazdasági gép leírása vagy az új, pesti gázvilágítás mellett 1859-ben a mikrofotográfia fejlődéséről is olvashatunk: “az 1/8-ad hüvelyk átmérőjű folt semmihez sem hasonlított… a világosság felé tartván, s egy erősen nagyító üvegen át megnéztem… egy öt személyből álló arczképcsoportot fedeztem fel… a hannoveri világkiállításra is küldtek ilyen fénykép-pontocskákat… az egész Miatyánkot egy mákszem nagyságú térre le lehet fényképezni.” Hogy a lap szerkesztői naprakészen figyelték a fényképezés újdonságait, jól mutatja, hogy az eljárás felfedezőjének erről szóló könyve öt évvel később, 1864-ben jelent csak meg.
Ugyancsak 1859-ben kapunk hírt Thomas Skaife zsebben elférő fényképező puskájáról, amelyet 1856-ban Pistolgraph néven szabadalmaztatott. A találmány megvalósulása kétséges, sem a magyar fototechnikai irodalom nem tesz róla említést, sem külföldi fotográfiai árveréseken sem jelöltek tárgyat ilyen név alatt. A századforduló előtti utolsó évtizedben találkozhatunk olyan fényképezőgépekkel, amelyekre illik a fenti leírás; ezek a detektív-kamerák.
1864-ben a következő hír jelent meg: “egy bécsi lap jelenti, hogy egy ottani fényképész felfedezte, mint lehet az emberi bőrre fényképezni s ott a képeket állandósítani. Erre különösen alkalmas a megkopaszodott fénylő fejbőr, melyre az illető művész arczképet, vagy ami még több, a legdúsabb hajképet ugy oda teremti, hogy sohasem lehet lemosni… az új találmány varázsa olyan nagy, hogy az Alter Fleischmarkt-ról több öreg úr oly pompás hajat fényképeztetett megkopaszodott fejbőrére, hogy minden ismerőse megcsodálta.” Ez a hír nem tűnik igaznak, bár vannak fotótörténeti előzményei. 1802-ben az angol Thomas Wedgwood-nak (1771-1805) sikerült sötétkamrában ezüst-nitráttal átitatott bőrön képet reprodukálnia, ami eltűnt, hiszen nem tudta fixálni az előhívott képet.
3.1. Nadar (Tournachon, Gaspard Félix)
Többször is beszámol az újság Nadar (1820-1910) léghajós útjairól. 1863-ban több ízben emelkedett fel a Mars mezőről Nadar léghajója, amelyet kétszáz varrónő 1800 méter fehér selyemből készített. A ballon 8 láb magas és 13 láb hosszú kis házat emelt a magasba, melyben a következők voltak: “egy kézi nyomda, egy photograph terem, étterem, öltöző, kormány-szoba, és három ágy”. Nadar az utazás díját ezer frankban állapította meg, és tizennégy jelentkezője akadt. Az egyik utazás azonban balesettel ért véget, lezuhantak, Nadar neje eltörte lábszárait és Nadar is megsérült.
Nadar nemcsak az első légifelvétel-készítő volt, az elsők között kísérletezett az új fényforrással, az elektromos fénnyel is. A fényképészeti technikai fejlődésében nagy szerepet játszott az elektromos áram feltalálása és a villanyvilágítás elterjedése. Míg Nadarnak nagy nehézséget jelentett a mesterséges fényforrás alkalmazása, addig 1879-re a fejlődés elérte a “boltozatot” is: “az elektronikus világitást most már fényképezésre is használják. A párizsi Bourbon-palota tróntermének boltozatán igen szép képek vannak Delacroixtól, melyeket épen helyzetük miatt bajos volt sokszorozni. Most elektronikus világitás mellett sikerült fényképeket készitenek róluk.”
Erről a fényképészetileg fontos témáról még többször beszámolt a lap: “azonban mindenki tudja, hogy mennyi bajt okoz az a photographusnak, miszerint a nap sugaraival nem disponálhatnak szabadon. E bajon segitni akarva, újabban az elektromos fényt kezdik használni… ezáltal a fénynek és árnyéknak az a csodálatos vegyüléke származik, melyet a photographia eddig nem állított még elő, s csak néhány nagy festő közelített meg műveiben. Mellékelt rajzunk egy ily photographáló műhelyt ábrázol, hol a fény egy homorú fémtükörnek a középpontjából vettetik az arczra.” A mellékelt rajz mai szemmel meghökkentő világítási módot mutat be, s nem azért, mert azt a technikai fogást már nem használjuk, hanem éppen mert nagyon is gyakori. A rajzon ugyanis a mai műtermi világítás egyik eszközét, a soft-box-ot látjuk.
Az elektromosságot csakhamar a “pillanatnyi” fényképezés szolgálatába állították: “A Scientific Amerika czimű lap, az Egyesült Államok mérnökkari katonai iskolájának egy érdekes találmányát teszi közzé, melynek segélyével egy pillanat alatt lehet fényképezés… A találmány erejét megmutatni még egy szegény öszvérnek is életébe került. Kikötvén őt egy cölöphöz, homlokára egy dinamit patront helyeztek, melynek elrobbantása villamos uton volt végbemenendő, oly módon, hogy az elrobbanás pillanatában fotografáló készülék nyílása is egy pillanatra megnyilt. A villamos vezetés egy érintésre elrobbantotta a dinamitot, az öszvér feje gőzbe foszlott, de maga a test többi része épségben maradt.” A “kegyetlen” történet voltaképpen az elektromos távkioldó-zsinórról szól, amire azért volt szükség, mert a túl hosszú, mechanikus kioldózsinór nem reagál, vagy csak időbeli eltéréssel jön működésbe az exponálás után.
3.2. Fototechnikai írások
Az első igazán jelentős fototechnikai írás 1865-ben jelent meg Fehér Ipoly (1842-1909) – ekkor a pannonhalmi főapátsági líceum matematika-fizika szakos tanára – tollából, A fényképészet címmel. Két egymást követő számban két oldal – ekkor 12 oldalas az újság – tisztán a fotográfiáé. A cikk először néhány optikai alapismeretet tisztáz, majd beszámol a fotográfia felfedezésének történetéről (Wedgwoodtól és Davytől, Niépce-ig és Daguerre-ig); pontosan ismerteti a daguerrotípia készítés fortélyait, a talbotípia jelentőségét, a kollódiumos eljárás fejlődését és végül, egy kép elkészítésének minden egyes lépését.
Az első magyar nyelvű fototechnikai könyv 1863. május 15-én jelent meg Pesten, Tömösváry László gyógyszerész az amatőr és profi fényképezésről Magyar fényképész kézikönyv címmel írt könyvet. Az új munkáról a Vasárnapi Ujság is beszámolt. Bár az újság a címet helytelenül, “Magyar fényképész”-ként említi, a tartalmi leírás fedi a valóságot. “A bevezetésben elő van adva a fényképészet lényegén kivül annak történelmi vázlata s a fényképészet folyamata körüli eljárás. Második felében magában foglalja a fényképész által megszerzendő készletek, eszközök és szerek részletesebb ismertetését… A harmadik részben ismertetve vannak a fényképészeti vegytanon kivül mindazon nevezetesebb eljárási módszerek, melyeket a jelesebb fényképészek használni és alkalmazni szoktak.” Pár hónappal később Borsos és Társa fényképészeti könyvéről is olvashatunk. Mint hirdetéseikből kiderült, “fényképészeti tanintézetükben” nemcsak árusították könyveiket, hanem tanították is belőle az érdeklődőket. A könyv tartalmazza “az intézet kipróbált biztos vényeit, használati utasítással, valamint a negatív és positiv képek nem sikerülésének okait, a hibák rögtöni felismerése és eltávolítási módját.” Árultak még objektíveket, kémiai szereket, saját gyártású albumin papírokat és egy “berendezett készletet”, amely egy kezdő fényképésznek az elinduláshoz szükséges. A készlet és a tandíj együtt 50 forintba került.
3.3. Rosti Pál albuma
A Vasárnapi Ujságnak a magyar fotográfia eredményeiről közölt beszámolói közt találkozunk a Rosti Pál által a Nemzeti Múzeumnak ajándékozott albummal, melynek képeit Havannában, az Orinocco vidékén és Mexikóban tett utazása alatt készítette 1857-58-ban. “Az imperial nagyságú [185 x 300 mm] , igen sikerült negyvenöt fényképből álló gyűjtemény a párisi könyvkötő művészet utján diszes albummá alakult, s mint olyan, méltó helyet foglaland el múzeumunk nevezetességei között.” Rosti Pál “Mexikói albumát” a Földtani Társulat egyik ülésén adta át a Nemzeti Múzeum képviselőinek. Rosti útleírása, az Uti emlékezetek Amerikából két év múlva Heckenast nyomdájából került ki, 30 forintos áron. “Van benne 2 színezett kép, 13 kőmetszvény, 2 aczélra metszett tájkép és 25 fametszvény, melyek általában igen sikerültek.” “A Tudományos Akadémia Történelmi Osztálya 1861. december 20-án levelező tagjává választotta, mint földrajzi írót. Székfoglalóját 1862. december 22-én tartotta meg Amerika őslakosairól. A terjedelmes értekezés a kor tudományos színvonalán álló antropológiai, néprajzi, történelmi ismeretek jól rendezett tárháza.”
Az 1874-es év utolsó fényképészeti vonatkozású cikke Rosti Pál (1830-1874) halálával foglalkozott, a címlapon és a rá következő lapokon is méltatta a tudós-politikus életútját. Fotográfusi tevékenységéről a következőképpen számolt be. “Ő az Egyesült Államok helyett Mexikót, Texást, Habanát s közép-Amerika szigeteit kereste föl… két és fél évig ott tartózkodás után, 1859. febr. 26-án hazájába érkezve, tapasztalatait s képei nagy részét egy pompás utazási munkában adta ki, mely maig is a legszebb magyar diszkönyvek egyike. E műve szerezte meg számára az akadémiai tagságot is, e megtiszteltetés 1861-ben érte.” Rosti utolsó portréja az a fametszet, melyet Pollak Sándor metsző készített. Ezt láthatták a nekrológ mellett a Vasárnapi Ujság olvasói.
3.4. Orbán Balázs székelyföldi felvételei
A lap más neves fényképészeink munkájáról is hírt adott, így például Orbán Balázs kötetéről. A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismereti szempontból című monográfia előkészületei során a szerző lefényképezte vagy lerajzolta a nevezetesebb helyeket. Orbán Balázs az általa gyengének minősített fényképek mellé külön rajzot is mellékelt, hogy a fametsző a fénykép és a rajz együttes tanulmányozása nyomán készítse el az illusztrációt. Leggyakrabban Greguss János, Keleti Gusztáv és Bicsérdi János rajzolta köteteibe az ábrákat. A fényképeket és a metszeteket együttesen szemlélve láthatjuk igazán, hogy a fametszők mennyire átalakították, módosították a fényképen látott valóságot. Hol épületeket “renováltak”, hol esztétikai szempontok alapján még a felvétel formátumán is változtattak.
4. Fontosabb fototechnikai cikkek a fotográfia elterjedése után
A lap folyamatosan beszámolt a technikai újdonságokról, így Wheatstone-nak a villám fotografálásával kapcsolatos kutatásairól is: “”gyors mint a villám”, szokták mondani. De hát ez a gyorsaság? Wheatstone angol tudós legalább megközelítőleg megadja erre a feleletet. Számításai szerint egy fellobbanó villám alig tart tovább a másodpercz egy milliomodrészénél… A gelatinból készült fotografáló lapok oly érzékenyek és oly kitünőek, hogy elegendő egy szempillanat, s megörökítik a képet. Megpróbálták ily lemezekkel a villámot is lefotografálni, s az teljesen sikerült.” E témában Szalay László is publikált, ő 9×12 cm-es lemezeket ajánl erre a célra.
Beszámoltak egy német találmányról is. “Hamburgban van egy üregesen készült gép, mely bárkinek, ki garasát nyilásába teszi, néhány másodpercz alatt kész fényképet ad. A gép előtt van egy párnás karosszék, megjelölve rajta az a hely, a hova fejet kell tenni. A gépen egymás után tünnek fel egyes táblák íly feliratokkal: “Készüljön!”, “Vigyázzon”, Most”. Az utolsó tábla megjelenésekor csengetyű szólal meg s ez tart mintegy öt másodperczig s ennek végeztével meg van a fénykép, melyet a gép mintegy öt percz mulva a nyilásból kidob, ekkor új tábla jelenik meg ily felirattal: “Pénztár bezárva”.” Ezt a szerkezetet ma már mindenki ismeri, a milleniumi kiállításon Budapesten is működött Bosco automat néven, de a cikk megjelenésekor még igazi kuriózumnak számított.
Egy újabb német hír szerint: “a bűnösök lefényképezésére a berlini rendőrségnél oly módszert találtak ki, hogy egyetlen gummilabda megnyomása folytán úgy nevezett villámláng segítségével a bűnöst bármely időben egy pillanat alatt le lehet fényképezni, még mialatt az arról sejtelemmel bírna. Az eddigi kisérletek kitünően sikerültek.”
A Vasárnapi Ujság 1890-es évfolyama különösen gazdag fotós vonatkozásokban. A technikai érdekességeken kívül két szerző konkrét szakmai kérdésekkel is foglakozott négy alkalommal. Az egyik cikk A fotográfiáról címen jelent meg, s Gothard Jenő (1857-1909) fotográfiáról tartott négy részes előadását ismertette. “Egy fotográfozónak sikerült az 500 méternyi sebességgel röpülő ágyugolyót tisztán lefényképezni, ez pedig csak úgy volt elérhető, ha a fény behatása nem tartott tovább a másodpercz hetvenhatmilliomodnyi részénél.” A széleskörű fotóelméleti és gyakorlati ismeretekkel rendelkező Gothard elsősorban nem a mozgás fotografálásával foglakozott, asztrofizikai vizsgálataihoz készített rendszeresen fényképfelvételeket. Csillagászati felvételeivel külföldön is elismerést szerzett. Számos csillagászati és fototechnikai tanulmányt publikált itthon és külföldön. E téren legkiemelkedőbb műve 1890-ben jelent meg A fotográfia gyakorlata és alkalmazása tudományos czélokra címen. Könyvében egyaránt ír a fotográfia alapjairól, a tudományos és a pillanatnyi fényképezésről, valamint a sokszorosítás elméletéről.
A Vasárnapi Ujság egyik legnagyobb szakmai értekezését Schmidt Sándor (1855-1904) jegyezte. Három részes tanulmánya foglalkozik a fotográfia történetével, a fényképezés lehetőségeivel 1851-ig bezárólag. A cikksorozatot tárgyszerűsége és részletessége kiemeli a lap hasonló publikációi közül. Magyarázó illusztrációként egy falevél, illetve egy figura negatív és pozitív képét is közölte. Schmidt Sándor nem hivatásos fényképészként írta e vonatkozású tanulmányait, hanem mint természettudós. A József-Műegyetem egyetemes osztályán szerzett diplomát, s olyan kőzettani kutatásokat végzett, amelyeket a fotóvegytan témakörében is hasznosítani tudott. 1891-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai sorába választotta.
Az 1890-es évek közepén megszületett mozgóképről az első részletes újságcikk az 1897-es évben látott napvilágot, Paur Géza tollából. Paur gyakorló fotográfus lévén könnyűszerrel vezeti be az olvasót a fototechnika történetébe, a mozgás megörökítésének technikai hátterébe, valamint a mozgóképgyártás sikereibe. “S a tökély oda fejlesztette a fényképészetet, hogy minden gyermek fényképezhet. A rohamos fejlődés igen nagy részben az optika tökéletesedésének köszönhető, manapság rendkívüli fényérzékenységű objectivet (fényképező üveglencséket) készítenek… Mikor pedig ilyen tökéletesített eszközeink vannak, akkor semmi nehézséggel nem jár 1/1000-red másodpercz alatt levenni a kilőtt ágyugolyót, 1/300-ad másodpercz alatt a repülő galambot, 1/250-ed másodpercz alatt a gyorsvonatot, stb… Muybridge és Anschütz egyidejüleg fogtak hozzá ahhoz, hogy olyan készüléket szerkeszszenek, a melynek segélyével több ilyen képet lehessen egymás után fölvenni és e fölvételeket egy korongra ragasztva a szem előtt tova forgatni s ezáltal a folyamatos mozgás hatását keltsék a nézőben… E két úttörő munkája tehát, a khoroskop és kinetoskop a gyermekszobák játékasztalára került… Edison is kilépett a nyilvánosság terére az ő kinetográfjával… a mely egy percz lefolyása alatt 960 fölvételt eszközölt… A két Lumiere testvérek Lyonban alig két évvel ezelőtt lépett a nyilvánosságra új találmányával, a kinematográffal… Bámulatos, micsoda hűséggel ad vissza egy ilyen képsorozat egy New-Yorkba érkezző gyorsvonatot, a Brouklyn hidat, utczaseprőket, fürdő katonákat stb. Ma már mintegy 400 ilyen géppel dolgozik a Lumiere-féle részvénytársaság a világ minden hellyein. Ezredévi ünnepélyeink alkalmával a díszbandériumról mintegy 6 képet vettek föl, azonkívül a lánczhíd és az operaház környékéről is vettek föl ily élőfényképeket… A Lumiere testvérek itt Budapesten is állandó képviselőt tartanak az Andrássy-uton, a hol minden héten új sorozatot mutatnak be… de mellékelt rajzunkon egy szalagra fényképezett képsorozatot mutatunk be, a mely egy párisi boulvearon előrehaladó lóvonatot ábrázol, a mint a néző felé közeledik.”
A technikatörténet sok száz olyan hasznos felfedezést tart számon, amit a későbbi korok emberei elfelejtettek. Ez alól a fotográfia sem kivétel. A feledés homályába merült az a találmány is, mellyel a fotográfia segítségével domborművek (fotoskulptur) készíthetőek. Mint minden nagyobb technikai újdonságról, erről is beszámolt a Vasárnapi Ujság. “Az egyszerű fényképezés ma már odáig fejlődött, hogy a mozgófényképen és az elektromos úton való távfényképezésen kívül, már a szines fotografálás problémája is félig-meddig meg van oldva. De ez a találmány, a mely pedig már az élet szineiben adja vissza a lefényképezett tárgyat, még mindig nem jelenti a fényképezés fejlődésének végső határát, mert ime Olaszországban egy fiatal mérnök, Carlo Bease, feltalálta a fény-szobrászatot, vagyis a szobroknak – helyesebben domborműveknek, plaketteknek – a fényképezés útján való előállítását… foto-kémiai uton akarta czélját elérni és ezért Fox Talbot különös találmányát, a rendkívül érzékeny zselatin-bikromatot, (kettős szinű zselatin lemezt) fölhasználva, kisérletezett ez irányban. Ezen zselatinkészitménynek ugyanis az a tulajdonsága van, hogy ha fény érte, a vizben azon a felületen elveszti megtartó-képességét és ebbéli érzékenysége a fény intenzitásával csökkenthető… Az ilyen zselatin-bikromat lemezre felvett fényképnél a sötétebb résznél vannak a legerősebb domborulatok, a világos részeken pedig a legcsekélyebb kiemelkedések… észrevette ugyanis, hogy a tárgyak szine különböző hatással van az előálítandó kép domborulatára. Tehát a zselatin lemezek érzékenységét függetlenitenie kell a szinektől… E czélból egy különleges lámpaszerkezetet konstruált a melynek lencséje és szines prizmája szabályozza a kisugárzó fényt. De… fénye nagyrészt elvész és pedig egyrészről a modellek szines volta miatt, másrészt az arczok különös és fényt abszorbeáló képessége miatt… Ekkor a lemez negativ oldaláról készitett a zselatin-bikromat lemezre másolatokat és azt vette észre, hogy ez a másikkal teljesen ellentétes tulajdonságot mutat. E két zselatin-bikromat lemezt, most pontosan egymásra illesztette, a világosnak domborulatait a sötétre és azt látta, hogy ezek egymást teljesen neutrallizálván… most már csak a szükséges rögzitő eljárás volt hátra és a plasztikai sokszorositás… Baese találmánya immár tökéletes… csak a világitási eszközöket és az eljárás bonyodalmas voltát kellett egyszerűsíteni… ami sikerült is neki és most már tökéletesített gépezetével, öt másodpercz alatt elkészül egy felvétel… A fényszobrászatnak, e geniális megoldás után, nagy szerepe lesz úgy tudományos, mint művészeti és kereskedelmi szempontból.”
A fotográfia kitüntetett szerepet kapott a Vasárnapi Ujság életében, tematikájához képest, az egyéb technikai cikkekhez viszonyítva viszonylag nagy terjedelemben ismertette meg olvasóit a fényképezéssel, akik persze igényelték is a rendszeres tájékoztatást e téren.
5. Fényképészeti hirdetések a lap hasábjain
A fényképek iránti kereslet növekedésével párhuzamosan a fényképészeti hirdetések száma is nőtt az 1870-es évektől kezdődően. Bár kezdetben csak szórványosan jelentkeznek a lap hátsó oldalain, néhány fotográfus korán felismerte a reklámban rejlő lehetőségeket.
A hetvenes évek elején az első folyamatosan, több számban megjelenő hirdetés – hét héten át – Fekete Bernát műkereskedését reklámozta: “Magyarország elsőrendű műkereskedése és olajszínnyomatú képek raktára ajánl beszerzés végett, acélmetszvényeket, fényképeket”. 1874-ben, Mohácson kínáltak eladásra egy biztosítással rendelkező “fényképészdét”, amely valójában egy fából készült, szállítható műterem, teljes felszereléssel. Az 1874-es évben a hirdetés lehetőségével – az amúgy is sokat hirdető – Calderoni és Társa élt a karácsony közeledtével. Ezen kívül Exner Gyula pécsi fényképész hirdetésével is találkozhatunk: “egy fából készült és szállítható északhomlokzatu műterem eladó… Ára teljes felszereléssel 800 frt”. Exner Gyula 1874-ben igen jónevű fényképésznek számított, nemcsak Pécsett, hanem 1872-től Nagykanizsán, 1873-tól Mohácson is üzemeltetett egy-egy műtermet. 1876-ban Eszékre költözött, így fia, Exner Károly vette át a műtermek irányítását. Az idősebb Exner 1879-ben vendéglőt nyitott, de az új vállalkozás még ez évben csődbe jutott és elárverezték kocsmai felszereléseit, házibútorait, még az ágyneműit is.
Az 1888-as év a hirdetések terén átlagosnak mondható, két cég hirdetett kitartóan: Calderoni és Társa, akik szinte a legtöbbet hirdető cégnek számítottak; kilenc alkalommal követte őket Mertens és Társa fényképészeti műintézete, akik saját közlésük szerint a legnagyobb műteremhelyiséget tudták az érdeklődőknek nyújtani, az V. kerületben az Erzsébet tér és a Bécsi utca sarkán. “Csoportfelvételeket 70 személyig, kizárólag pillanatfelvételek eszközöltetnek.”
1889-ben változás állt be a hirdetési oldalakon. Túlnyomórészt Calderoni és Társa hirdette magát, a többi fényképész elszórtan jelentetett csak meg reklámot. Feltűnő, hogy a közvetlen fényképi közlés ebben az évben háttérbe szorult, a lap visszatért a fénykép alapján készített metszetek közlésére. 1890-91-ben a hirdetők közül ismét a Calderoni és Társa bizonyult a legaktívabbnak, ők is inkább a karácsonyi ünnepeket megelőző hetekben hirdettek. 1891-ben, a 20. számban megjelent egy ritkán hirdető cég felhívása: “Divald Károly fiai fototechnikai műintézetüket Eperjesben sokszorosításra ajánlják”. Ifj. Divald Károly (1858-1924) és Divald Adolf (1828-1891) az apjuktól átvett, az eperjesi Dessewffy-ház udvarán működtetett műtermüket 1865-ben alapították, s hirdetésükben tizenkét bel- és külföldön szerzett kitüntetésükkel büszkélkednek.
1899-ben két jelentős fotográfusunk hirdetett a Vasárnapi Ujságban. Az egyik ismét csak Divald Károly, immár Budapesten, az Üllői út 21. alatt, ahol – akkoriban még ritka – telefonösszeköttetés is volt. Két “ex libris”-hez hasonlító hirdetése “heliogravure, antotypia, fototypia és fénynyomat” szolgáltatásokat kínált. A másik az öt hirdetést leadó Klösz György, akinek műterme 1867 óta a VII. kerületi Városligeti fasor 49-ben működött. Klösz később fiával társulva megalakította az – egészen az 1948-as államosításig működő – Klösz György és Fia Műintézet Rt.-t, amely az ország egyik legnagyobb színes ofszetnyomdájává nőtte ki magát. Hirdetésének vezérmondata: “fénykép fölvételek műteremben és házon kivül”.
A századforduló éve a fényképészeti hirdetések terén is választóvonalat jelentett. Megszaporodtak a hirdetések, az 51. számban már négy fényképész – Wottitz Manfréd, Pejtsik Károly, Calderoni és Társa, valamint Wottitz Vilmos – helyezte el reklámját. Sőt a leggyakoribb hirdető sem a Calderoni és Társa, hanem Wottitz Manfréd, aki a VI. kerületi Király utca 30-ban vezetett “reprodukáló műintézetet”. A műhely czinkografiai és kemigrafiai műintézet néven 1906-ban már a VI. ker. Hajós utca 32-es szám alatt működött. Wottitz ez évben tizenkilencszer adatta le hirdetését.
A fényképészeti hirdetések száma úgy is szaporodik, hogy egy cég többször reklámoz. 1903-ban például két cég tizennyolc alkalommal hirdette magát a Vasárnapi Ujságban. A fényképészeti készülékek kereskedelmével foglalkozó Calderoni és Társa, illetve Bodascher S. aki a fényképet mint kereskedelmi cikket hirdeti. Kettőjük hirdetései általában minden második számban megjelentek. Az 1904-es évben tovább szaporodnak a reklámok: az 59 hirdetésen már hat különböző cég osztozik. Megjelentek, s hamarosan túlsúlyba is kerültek a Kodak hirdetései. Újdonság az aktfotó kereskedelem – mindössze öt számban -, ami viszonylag hamar eltűnik. A postai terjesztés mellett aligha lehetett rá nagy kereslet. A Vasárnapi Ujság középosztályi erkölcsű olvasói nem rendelkezhettek nyíltan ilyesfajta felvételekkel, még ha egyébként lett is volna rá igényük.
Az 1905-ös év huszonnyolc hirdetéséből huszonötöt már a Kodak jegyez. Új formában jelentkezik a Calderoni és Társa: egész oldalas hirdetésben tájékoztat a különféle fényképészeti eszközökről és áraikról. Összességében azonban a fényképészeti témájú hirdetések aránya elenyésző a többi hirdetéstípushoz képest, amelyek leggyakrabban kozmetikai cikkeket és gyógyszereket reklámoznak.
6. Fotóművészeti kiállítások
A Vasárnapi Ujság az 1880-as évektől megerősödő amatőr fényképezés eseményeiről is hírt adott. Például a Műcsarnokban 1890-ben másfél hónapon át nyitva tartó Műkedvelő Fotográfiai Kiállításról, amit a Magyar Kárpát Egyesület Budapesti Osztálya rendezett, s amit a lap úgy üdvözölt mint “az első ilyen vállalkozást hazánkban”. A kiállítás komolyságát, a felfokozott érdeklődést hangsúlyozta az is, hogy “a jury tárgyakat elővizsgálat alá veszi s a kiállitás czéljának meg nem felelőket visszautasítja”. A zsűritagok személyéből arra következtethetünk, hogy képzőművészek bírálták el a fotográfiákat, a legjobb esetben olyan festőművészek, akik maguk is készítettek felvételeket, például Roskovics Ignácz (1854-1915). A következő évben az újság ismét foglalkozik a kiállítással. “A műkedvelő fotografia kiállitásra a jelentkezések oly nagy számmal történtek, hogy a rendelkezésre álló helységek… alkalmasint szűknek fognak bizonyulni és ez esetben a rendezőbizottság kénytelen lesz az igénybevehető terület nagyságát a jelentkezés sorrende és a bejelentés aránya szerint minden kiállitóra nézve külön-külön megállapítani.” A műkedvelő fotográfiai kiállítás védnöke Mária Terézia főhercegnő volt, aki kiállítóként is szerepelt. A Vasárnapi Ujság közölte is fényképét Szénégető havasi oláhok címmel. E számban azt is megemlítik, hogy Mária Terézia 1888-ban Bécsben szerepelt már amatőr kiállításon, de ott: “a Magyarországon fölvett népviseletek fényképeit Bécs nem álhatta ki… e magyarországi tárgyu fényképeknek egy része ezen a mi tárlatunkon van először a nagyközönség előtt kiállítva.”
A 1890-es évektől egyre szaporodtak a fotókiállítások, s a róluk való híradások. A Hopp Ferenc védnökségével megrendezett Fényképészek Köre II. kiállításáról jelent meg a következő hír: “fényképészek kiállítása. A fényképezés nagy haladásáról és műveléséről, valamint fontosságáról tesznek bizonyságot Budapesten is azok a kiállíások, melyeket műkedvelők és a fényképező műtermekben alkalmazottak rendeznek koronként. A legújabb e hó 17-ikén nyílt meg a tud akadémia dísztermében. A közoktatásügyi miniszter, Wlassics Gyula maga nyitotta meg. A kiállításon a fotografálás, szinezés és sokszorosítás minden neme látható, az uj és érdekes dombormű fotográfiák, és a Röntgen-szikrával fölvett képek is. A minisztert Kiss József, a fényképészek egyesületének elnöke fogadta. Beszédében utalt arra a csodálatos hatásra, a melyet a fényképészet az utolsó évtizedben elért. A haladásnak mégis minden lépen-nyomon hátránya volt, hogy nincs fényképészeti szakiskolánk. A segédek csupán a gyakorlat utján sajátíthatják el mesterségüket, s hijján vannak minden elméleti képzettségnek. Kérte a minisztert, terjeszsze ki működését a fotografusok szakmájára is, s hasson oda, hogy a fényképészsegédek számára tanfolyam létesüljön, ha kezdetben csak az esteli órákban is… A műkedvelők közül különösen gróf Esterházy Mihály, Josipovich Géza és Kunwald Czézár fölvételei keltenek méltó föltünést… a szakfényképészek közül Hollenzer László… Koszmann Gusztáv, Fridery Béla [Friederi Béla] és Braun Henrik, stb szépen sikerült munkái emelik a kiállítás érdekességét.” A kiállítást megnyitó miniszter maga is műkedvelő fotográfus, 1899-ben ott találjuk nevét a budapesti Photo-Club alapító tagjai között, amely szövetség az első ilyen jellegű magyar szerveződés volt. A kiállítás idején elnöke gróf Esterházy Mihály (1853-1906) császári és királyi kamarás, akit a fotótörténet a guminyomatok egyik hazai meghonosítójaként és a világ egyik első sportfelvételének készítőjeként tart számon.
Az 1903-as év fotográfiai publicisztikája szinte kizárólag a Photo-Club kiállításairól tudósít. Ezek a cikkek a Mi Újság?és az Irodalom és művészet rovatokban olvashatóak. Először hírt adnak az áprilisban megrendezésre kerülő amatőr fényképezők nemzetközi kiállításáról, s közlik a zsűri névsorát, akik képzőművészek, fotográfus nincs köztük. Később pontosítják a megnyitás dátumát (április 29.), még a leendő belépőjegy árát is (1 korona). Megtudhatjuk, hogy eddig (március 15-ig) 300 fotográfia érkezett be elbírálásra, s hogy március 20-ig lehet pályázni. Értesülhetünk arról is, hogy József Ágost főherceg elfogadta a kiállítás védnökségét, és április 5-én megnyitja a Nemzeti Szalont az érdeklődők előtt. A kiállításról nemcsak száraz tényeket, hanem véleményeket is megismerhetünk, miszerint a fényképészet nem mesterség többé, hanem művészet, s hogy az itt kiállító amatőr fotósok elsősorban az arisztokrácia tagjaiból kerülnek ki. A nem kevesebb mint három oldalas kritika a következőképpen summáz: “a mai fényképező, ha csak egy kicsi művészi érzék szorúlt is bele, teljesen a festő példaadását követi, ki mielőtt ecsetet venne kezébe, élő mintáját tanulmányozza, annak jellemző sajátosságait, egyéni vonásait fölismeri, átkutatni igyekszik”. E mondatot hűen illusztrálta a három illusztráció, gróf Esterházy Mihály, Spitzer F. V. és Hofmeister Th. és O. festői stílusú zsánerképe. A cikk írója kifogásolja viszont a magyar népies karakter megjelenését a kiállított művekben. A kiállítás megnyitójáról is hírt kaptak az olvasók, mely ceremónián a kiállítás társadalmi elismertségét jelezve két miniszter is megjelent. A tárlat befejeztekor egy összegző cikk meglepő számadatokkal szolgál. A kiállítást április 2-án zárták be, 5000 látogatója volt, s az eladásra kiállított képek kétharmadát megvásárolták!
A szervezők ígéretükhöz híven két évvel később ismét megrendezték a Photo-Club kiállítását, de ennek már nem volt ilyen zajos sikere. Mindössze egy alkalommal írtak róla, ahol már a fotográfia művészi voltát is megkérdőjelezték. Ne feledjük azonban, hogy 1905-öt írunk, s ez az év a Photo-Club kettéválását hozta magával. Létrejött egy “haladókból” álló szövetség, a MAOSZ. Mivel a Vasárnapi Ujságban publikáló Sz. T. [Szana Tamás] MAOSZ alapító tag volt, régi klubjának esetleges sikerei már nem hozták lázba. Nem úgy a MAOSZ-kiállítások. 1907-ben rendezett “műkedvelők fényképkiállításáról” írták: “nem is valami régen még közönséges mesterség számba vették a fotografálást. A közönség is, de a mi fontosabb, maguk a hivatásos fényképészek is… a mesterek jóvoltából sosem jutott volna oda a fotografálás, a hol most van, hogy iparból tudománynyá, tudományból pedig immár művészetté kezd válni… A magyar amateurök barátságos körhelységében (Városház utcza 3.)… egészen apró falvakból is érkeztek fényképek… legkiemelkedőbb tehetsége kis kiállitásnak Balogh Rudolf a kinek erős tehetségét olvasóink is jól ismerik… Fölvételei frissek, nem egyszer poetikusak és mindíg művésziek. Megkapta a kis kiállitás egyetlen díját.”
1908-ban újabb fotókiállításra került sor, ezúttal a Műcsarnokban, MAOSZ I. Országos Művészi és Tudományos Fényképkiállítása címmel. A korstílusnak megfelelő piktorialista fényképek betöltötték az egész Műcsarnokot. “A rengeteg anyagon ugyanis hangosan érvényesül az a modern művészi elv, hogy a száraz, még oly aprólékosan részletező naturalisztikus természeti igazság meg nem egyben művészi igazság is, sőt az ilyesmi leggtöbbször művészietlen… A három főherczegi amatőr: Auguszta s Izabella főherczeg kisasszonyok, s József főherczeg mellett ugyanis együtt van a magyar műkedvelő fényképészek szine-java. De az összes teret megtöltő képek közül is kiválnak Bacsa András autochrom-jai… Egyik legszebb darabja a tárlatnak Balogh Rudolf képe: “Tabán éjjel””. Esterházy Mihály gróf, Székely Aladár, Erdélyi Mór, Kossak József, Mai Manó valamint a Photo-Club számos tagja is részt vett a kiállításon.
1910-ben szintén amatőr-fotókiállítás nyílt a Műcsarnokban. A számos külföldi és hazai fotóművész képei a Műcsarnok összes termét betöltötték. A Vasárnapi Ujság lapjain Farkas Zoltán így ír az eseményről: “hosszú ideig csak ipar volt a fényképezés, s magán viselte a múlt század 70-es, 80-as, és 90-es éveinek kétségbeejtő izléstelenségét… A magyar arczképek közül az első helyet Révész Zoltán “Öregasszony”-a foglalja el, mely valóságos kis remekmű a maga nemében. Pécsi József ki a németek iskolájába jár egyszerű kifejezésmóddal kitünő képeket alkot… A tájfényképezők közül Balogh Rudolfot illeti az első dicséret… több mint kétezer kép van ezen a kiálításon… A ki csak a művészi fotografálás legjelentékenyebb eredményeire kiváncsi, az angol s amerikai terem tájképeit nézze meg s Dührkopp, Hoppé, Smith arczképeit, s ha ezeket a magyar termek képeivel összehasonlítja, örvendezni fog annak a nagy haladásnak, melylyel a mi fényképezőink a külföld jelentékeny művészeihez közelednek”. E cikket egy-egy R. Dührkoop, C. Puyo, O. Horde, E. O. Hoppé, Goldensky, Henry Berger, Dr. H. Bachmann, és egy Leonard Misonne kép díszíti. A következő számban pedig Balogh Rudolf, Pécsi József, Rónai Dénes, József főherceg, és Faix Jacques képeit közölték.
A lapban az 1910-es évek után nem találkozunk fotóművészeti kiállításokról szóló kritikákkal, hisz a két jelentős egyesület anyagi okokból szüneteltette megmutatkozásait, s az első világháború kitörése után más eseményeknek volt csak hírértéke.
7. Fényképészeti eljárások, melyekről a lapban olvashatunk
7.1. Kompozita képek
A talbotípia és a kollódiumos nedves lemezek korában jól bevált technika volt a felvételek “kombinálása”, vagyis több negatív felhasználása egy kép elkészítéséhez. E technikák tökéletlensége okán ugyanis a tájfényképező képtelen volt egyazon felvételen precízen megörökíteni az égboltot és a tájat. Ezért gyakorta több felvételt készítettek, mindig a megfelelő témára exponálva, végül egyetlen képpé nagyították őket. Tulajdonképpen a montázs korai formájával állunk szemben, nem lenne azonban helyes ezt montázsnak nevezni, mivel a fogalom csak jóval később született. A kor terminológiája composite image -ként, vagyis összetett képként emlegeti.
A fényképek manipulációjának másik változata az átfestés. Például mikor odafestik a hiányzó felhőket a képre, ilyen Erdélyi Mór képe 1897-ből, ahol egy budapesti utcarészlet fölé festett felhőket. Ott nem lévő felhőket festeni egy képre csak látszólag egyszerű megoldás, ugyanis óriási rutint igényel. E rutinnal még az egyébként rendkívül jó szakember Erdélyi sem rendelkezett. Képein már első pillantásra észrevenni az ecsetnyomokat. Ennek ellenére Erdélyi többször is publikált ilyen képeket. Még 1909-ben is használták e technikát, mint azt Balogh Rudolf A pusztulásra ítélt Tabánról című képriportja mutatja. Másik megoldás lehetett a kép teljes átfestése, ezzel azonban ritkábban találkozunk az újság hasábjain. A retus 1860-as évektől a századfordulóig tartó uralma nem hagyta érintetlenül a sajtófotót sem, bár kétségtelen, hogy porcelánszerű fejek nem jelentek meg, de a retus szolidan rányomta bélyegét a portrék és tájképek többségére.
7.2. Át-, illetve ráfestések
Strelisky Sándor a millenniumi ünnepségek keretében a budai királyi palota dísztermében megtartott udvari bálon rendkívül érdekes képet készített. Egy 29×45 cm-es képen összemásolt több fényképet, majd átfestette. A képen eredeti mivoltukban csak a személyek láthatóak: a padló, a csillár, a terem – mind-mind festett. A technikai bravúr ellenére a személyek egymástól kitérő tekintete, valamint a különböző szögből érkező megvilágítás egyértelműen elárulja, hogy valójában composite fényképpel van dolgunk. Igen ritkán találunk a Vasárnapi Ujság képei között hasonlót, ami nem is csoda, ha belegondolunk, hogy micsoda energiát igényel egy-egy ilyen kép elkészítése. Strelisky mellett Kossak József is készített composite képeket a Vasárnapi Ujságnak, 1900-ban jelent meg például A gyermek karácsonyi álma. Az újság teljes oldalát betöltő kép jobb alsó sarkában egy alvó gyermek látható. Az ágy a mögötte álló angyallal együtt a teljes oldal egyhatodát tölti ki. A fennmaradó területen nem kevesebb mint hatvanegy angyal látható, a figurák többsége minden bizonnyal fénykép és nem rajz. Alig három oldalt kell csak lapoznunk, s ismét egy Strelisky képpel találkozunk: a budapesti színházak művésznőit mutatja be. A harminckilenc színésznő közt ott van Jászai Mari és Blaha Lujza is. E kép kevésbé mesterkélt mint A gyermek karácsonyi álma és külön rajzolt díszletet sem találunk.
8. A fotóriport megjelenése
A fotóriport mint műfaj közel ötven évvel az eseményfényképezés után született. A fogalom az angol report (beszámoló, tudósítás) szóból származik. Nyelvünkben kezdetben az angol szóalakot, majd annak “magyarított” változatát a ríport-ot használták. A ma élő szóalak először 1884-ben jelent meg nyomtatásban. A 20. század elején jelentősen megváltozott a fogalom. A fotóriport mai értelemben egy sajtóban közölt képes beszámoló valamely aktuális eseményről, amely a fotografálás sajátos eszközeivel, önállóan közli a híranyagot; a képaláírás csak az esemény adatait tartalmazza. A fotóriporter személyiségét nélkülöző fénykép legfeljebb képes híranyag vagy illusztráció. A legelső sajtóban megjelent fotóriportot a párizsi Le Journal illustré -nek készítette P. Nadar (Nadar, Gaspar Felix Tournachon fia) 1886-ban, M. Chevreul francia tudósról. Magyarországon az első fotóriportot a Vasárnapi Ujság közölte az 1890-es évek elején. Bár már 1884-ben közölt a lap két, olyan összefüggő képet, amelyet riportnak lehet tekinteni.
A Vasárnapi Ujság korai fotóriportjait azonban nem szabad összetéveszteni a mai értelemben vett fotóriporttal, és különösen nem azokkal a zárt, összefüggő egészt alkotó képsorokkal, amelyek egy esemény, vagy akár egy társadalmi réteg bemutatására törekednek. Ugyanis a hazai képes sajtó – a második világháború végéig – gyakran száraz, tényközlő, dokumentáló, nyers naturalizmussal ábrázoló fotóriportokat közölt. A századforduló fotóriportjai közelebb állnak az 1850-60-as évek esemény-felvételeihez, mint a mai értelemben vett fotóriporthoz.
8.1. Balogh Rudolf szerepe
Hazánkban a fotóriport úttörője és egyik legnagyobb mestere Balogh Rudolf (1879-1944) volt. Tizennégy évesen kapta első fényképezőgépét és rajztanára segítségével gyorsan elsajátította a fotográfia alapjait. Balogh Rudolf első fényképeit a Vasárnapi Ujság közölte. A századfordulótól alig találunk olyan lapszámot, amelyben ne publikált volna néhány képet, de találkozhatunk képeivel számos napilapban, képeslapban sőt a korabeli vasúti kocsik falán is. 1914-ben egyik alapító tagja a Művész fényképezők Klubjának. Számos kiállítás győztese, 1934-ben a milánói világkiállításon első díjjal, 1938-ban pedig Párizsban Grand Prix-vel tüntették ki. Egy 1944-es bombázáskor életművének jelentős része vált a lángok martalékává. Életének korai szakasza annyira összefonódott a Vasárnapi Ujsággal, hogy monográfiájában ez a korszak külön fejezetet képez. Tevékenysége viszont időben túlnyúlik jelen dolgozaton, hiszen – a lap hasábjain – leginkább az első világháborúban bontakozik ki.
9. A magyarországi szaksajtó kialakulása
Hazánkban már az 1860-as évektől kezdődően különböző szaklapok indultak, ilyen volt a Lapok a Lovászat és Vadászat Köréből, Gazdasági Lapok, Törvénykezési Lapok, Orvosi Hetilap és a Pesti Hölgydivat Lap. Ezekhez viszonyítva meglehetősen későn, csak 1882-ben jelent meg Kolozsvárott Magyarország első számottevő fotográfiai szaklapja, a Fényképészeti Lapok. A Vasárnapi Ujság az elsők között adott hírt indulásáról. ” Fényképészeti Lapok czím alatt szaklapot indít meg Veress Ferencz Kolozsváron. Utmutató, híradó közlöny lesz fényképészeink számára s mint első kísérlet mindenesetre figyelemreméltó vállalat. Előfizetési ár negyedévre 1frt.” A Fényképészeti Lapok első évfolyamának első számában, a főszerkesztői üzenetek között találhatjuk azokat a köszönő sorokat, melyeket az akkor tizenkilenc éves – később a Vasárnapi Ujság egyik legfontosabb munkatársává váló – Jelfy Gyulához intéztek a szerkesztők. Az idézet az első írásos bizonyíték Jelfy elkötelezettségére a fotográfia iránt: “lapunk terjesztése érdekében tett önzetlen fáradozásáért fogadja meleg kézszorításunkat”.
Ezekben az évtizedekben a Vasárnapi Ujság Magyar Hírlapirodalom cím alatt majd minden évben közölte a budapesti és vidéki lapok címlistáját. Megtudhatjuk, hogy az 1880-as években két org
