Besnyő Éva, magyar származású fotóművésznő, kortársa, személyes ismerőse annak a magyar fotós generációnak (Kertész, Capa, Brassai), akik külföldön lettek híresek.

Tisztelettel meghívjuk a Spinoza-házba Eva Besenyő, holland-magyar fotóművész kiállításának megnyitójára.

A kiállítást megnyitja: Kincses Károly fotómuzeológus.

A megnyitó időpontja: 2003. október 15. szerda, 18 óra.

A fotográfia nagyasszonya: Besnyő Éva

Besnyő Éva, magyar származású fotóművésznő, kortársa, személyes ismerőse annak a magyar fotós generációnak (Kertész, Capa, Brassai), akik külföldön lettek híresek.

Tisztelettel meghívjuk a Spinoza-házba Eva Besenyő, holland-magyar fotóművész kiállításának megnyitójára.

A kiállítást megnyitja: Kincses Károly fotómuzeológus.

A megnyitó időpontja: 2003. október 15. szerda, 18 óra.

A fotográfia nagyasszonya: Besnyő Éva

Besnyő Éva, magyar származású fotóművésznő (bár ő e kifejezés ellen tiltakozik), Hollandia egyik leghíresebb fotósa. Fotói képeslap formájában százezres számban keringenek a nagyvilágban. Hollandiába, ahol már a háború előtt tekintélyes nevet szerzett, 70 évvel ezelőtt érkezett. A hetvenes évekbeli holland nőmozgalomnak ő lett a “házifotósa”, ami tovább emelte népszeruségét. Kortársa, személyes ismerőse annak a magyar fotós generációnak (Kertész, Capa, Brassai), akik külföldön lettek híresek. Besnyő Éva több, mint 70 évvel ezelőtt hagyta el Magyarországot, ám ez a idő nem koptatta el magyartudását.

• Hogyan lett Önből, a budapesti, Városház utcai polgárlányból a húszas évek végén fotográfus, mikor ez a szakma akkor még szinte nem is létezett?
• Többé-kevésbé véletlenül. Apám jó nevu budapesti ügyvéd volt. Hárman voltunk lányok, s apám mindhármunkat egyetemre szánt. Mikor érettségi után rám került a sor, s apám megkérdezte, hogy melyik egyetemre akarok menni, mondtam, hogy egyikre sem. Tanulni ugyanis nem szerettem. De hogy mihez kezdjek, arról fogalmam sem volt. Akkor a sógorom azt mondta, hogy “olyan csinos fényképeket csinálsz, miért nem leszel fotográfus?” “Ez egy szakma?”, kérdeztem. Ismertem ugyan az utcai fényképészt, aki, ha arra jártál, lefényképezett, de ez akkor nem tunt sem szakmának, sem pedig vonzónak. Miután a sógorom csak bizonygatta, hogy igenis, ez egy jó szakma, úgy gondoltam, megpróbálom.

– Hogyan kezdődött ez a “nemszakma”? Hol lehetett ezt annak idején megtanulni?

– Pécsi Józsefnek volt a Dorottya utcában egy stúdiója, nála tanultam két évig. Nevét a házon ma egy bronzplakett hirdeti. Ebből a bronzplakettből két darab kicsinyített másolat készült. S nagyon büszke voltam, mikor majd’ hatvan évvel később Budapesten felesége átnyújtotta nekem – mint Pécsi József legjobb tanítványának – az egyik plakettet. A másik példány a feleségnél maradt. Bár apám mindenképp Párizsba akart küldeni, a tanoncvizsgám után a védett családi környezetből 1930 szeptemberében érkeztem Berlinbe.

• Hogyan tudott megállni a lábán egyedül egy fiatal, tapasztalatlan lány? Hogyan kezdődött berlini karrierje?
• Berlin akkor olyan volt, mint ma New York, amit apámék nyilván nem tudtak, különben biztos nem engedtek volna oda. Ma sem értem, hogy maradtam talpon, s hogy értem el azt, amit elértem. Tapasztalatlanságom alapján akár el is züllhettem volna. A legszebb fotóimat beragasztottam egy albumba, s meg voltam győződve róla, hogy a berlini fotográfusok majd mind hasra vágódnak. Budapestről már tudtam azt, hogy kik a nagy fotósok – mert ez Berlinben akkor már valóban szakma volt -, s gondoltam, fotóalbumommal felkeresem őket. Így is tettem. Némelyik azt mondta, hogy “mit csináljak magával, maga kezdő”, mások szerint pedig “maga olyan szépen dolgozik, hogy azt a munkát, ami itt van, úgyis csak unná”. Sok buktató és néhány vicces helyzet után elkerültem egy fotóshoz, aki újságoknak dolgozott, ő teljesen szabad kezet adott. Fotóimat természetesen saját neve alatt adta el, s ez nekem jó iskola volt. Később már a saját nevemmel, a magam munkájából is megéltem, az akkor igencsak izgalmas Berlinben. Életem legizgalmasabb évei voltak ezek.

• Akkor jött Hitler… kétszer is…
• Igen, jött Hitler, rájöttem, hogy ő nem szeret engem, s én sem őt. Megvilágosodott, hogy Berlint el kell hagynom. Hogy miért éppen Hollandiát választottam? Ez is véletlen. Angliába is mehettem volna, de volt egy holland barátom, aki nagyon unszolt, s így 1932 végén megérkeztem Hollandiába. Ott már létezett az ABC Press, az a képügynökség, amely akkor már az én képeimmel is dolgozott. Érdekes adalék, hogy az ABC Presst egy magyar, Róna Imre hozta létre. Mikor én elindultam Berlinbe, ő Amszterdamba indult, s szinte rögtön megalapította Hollandia első képügynökségét. Amint Hollandiába értem, rögtön kiállítottam, ami karrierem kezdetét jelentette. Ebben szerepet játszott az is, hogy a holland barátom – későbbi férjem – anyja jó nevű festőnő volt, aki beajánlott az akkori egyedüli modern galériába. A kiállításnak nagy sikere volt, s Amszterdamon kívül eljutott Rotterdamba, Amersfoortba és Utrechtbe is. Az utrechti kiállításomat Rietveld, a híres holland építész nyitotta meg. Egyik megrendelés jött a másik után. Ehhez azonban tudni kell, hogy a fotósok abban az időben olyan rosszul kerestek, hogy ebből csak nehezen lehetett megélni. Tulajdonképpen igen jókor érkeztem Hollandiába, mert itt akkor még nem létezett a modern fotográfia. A fotózást ugyan használták prospektusokhoz, de csak fényképekre szakosodott, modern fotós nemigen volt. Így tudtam nevet szerezni. Sok megbízást kaptam, s a háborúig minden jól ment. Azután slussz! Megint jött Hitler. Miután Hitler 1940 végén megszállta Hollandiát, 1941-től, mint zsidó, nem dolgozhattam. Később azután persze az életem is veszélybe került. Itt, Hollandiában is muködött egy Schindler-szeru jelenség, dr. Calmeyer, aki ugyancsak SS volt, de valamilyen rejtélyes okból segített a zsidóknak. Anyám Budapesten szerzett egy hivatalos papírt, miszerint “félrelépett”, és nem a hivatalos apám, hanem Kmetty János festő az igazi apám. Ez persze nem volt igaz. Így viszont papír szerint már csak félzsidó voltam, és dr. Calmeyer irodája többek között ezzel az “igazolással” hozzásegített olyan papírok megszerzéséhez, amivel aztán életben maradtam. Fogalmam sincs, ki volt ez a Calmeyer.

• Hogyan fogott újra munkába a háború után?
• A háború után két héttel született a fiam, majd később a lányom. Ekkor a családi élet miatt, amíg a gyerekek nem mentek ki a házból, csak “takaréklángon” dolgoztam. A háború és a gyereknevelés miatt ez a “takarékláng” 25 éven át tartott, s intenzíven csak azután láttam munkához.”Á, megint itt a Besnyő!”, nyugtázta ezt az akkori fotósvilág. S az 1970-ben beindult női mozgalomnak én lettem a “házifotósa”. Ezáltal még elismertebb lettem.

• Mikor készítette legjobb fotóit?
• Szerintem nem akkor, amikor a legnagyobb nevem volt. Talán a harmincas évekbeli fotóim a legjobbak, mert akkor az még új és egyedi volt. Amit az elmúlt 20 évben csináltam, azon a szinten ma már sokan dolgoznak. Sikerem a kezdeti újdonság és az azóta eltelt folyamat együttes eredménye. Ha most kezdenék úgy, ahogy most fényképezek, azzal már nem szerezhetnék nevet.

• Kortársai, ismerősei közül több magyar fotográfus futott be külföldön: Kertész, Brassai, Capa és Ön is. Hogyhogy?
• A magyarok nagyon vizuálisak. Kitunő filmesek és kiváló fotósok. Capa különben nemcsak egy házban lakott velünk a Városház utcában, de együtt is nőttünk fel, s az én hatásomra lett fényképész. Capa, akkori polgári nevén: Friedmann Bandi, állandóan a mi lakásunkban volt, s mindhárom Besnyő lányba beleszeretett. Bandi – alias Capa – mindig azt tette, amit a Besnyő lányok. Mikor elmentem Berlinbe, ő is megérkezett. Kérdezte, hogy tetszik Berlin és a fotográfia, azt feleltem, nagyon. “Akkor én is fotográfus leszek”, válaszolta. “Bandi, ezen az alapon nem lehet fotósnak lenni. Ez egy hivatás” – mondtam én akkor. De azután mégis beajánlottam őt ide-oda.

• Capa hogy futott be? Igaz a Trockij-sztori?
• Persze, igaz. Trockij 1933-ban Európába jött, s nemigen lehetett őt fotografálni. Bandi ekkor azt mondta, “adjatok egy fényképezőgépet, én megpróbálom lefényképezni”. Abban a szállodában, ahol Trockij lakott megfuzött egy szobalányt, aki becsempészte őt abba a helyiségbe, ahonnan Trockijt lefényképezhette. A fotó ugyan nem volt éles, mert ugye még nem volt jó fotós, de nagy szenzáció lett. Így kezdődött. Mikor Hitler jött, Capa átment Párizsba. Ott némileg elzüllött, időnként a fényképezőgépét is zálogba adta. Majd szerelmével, egy német nővel (Gerda Taro) a spanyol polgárháborúba ment, ahol mindketten fotósként tudósítottak. Barátnőjét egy tank Spanyolországban halálra gázolta, Capa ebbe majdnem belebolondult. Igazán soha többé nem szedte össze magát. A háború után New York és Párizs között ingázott, családját is kivitette New Yorkba, nők jöttek-mentek az életében, Ingrid Bergman is évekig nagy szerelme volt, de már többé nem lett összefogott ember. Keveset dolgozott, s ez volt a baj. Azután a francia-vietnami háborúba ment tudósítóként, ott rálépett egy aknára, s 1952-ben meghalt. Nagyon fiatal, még negyvenéves sem volt. Ám Capa nemcsak nagyon jó fotós volt, hanem kitunően írt is.

• Hogyan alakult a kapcsolata Magyarországgal a háború után?
• Először 1969-ben mentem Magyarországra. Családomat, barátaimat látogattam meg. 1979-ben lányomnak megmutattam Budapestet. Ő még lefényképezett engem a Veres Pálné utcai iskola udvarán, ahová iskolába jártam. S ezután 1986-ban kiállításom volt Budapesten.

• A cigányfiús fotóját poszter és képeslap formájában az egész világon ismerik. Miért épp ezt?
• Valóban kering ebből a világban vagy 200 ezer darab. Több fotót is vettek tőlem poszter és képeslap céljára, de ez lett a legnagyobb siker. Hogy miért, azt még sosem gondoltam végig. Azt hiszem, ennek több oka van. A vicc az egészben az, hogy ezt a képet a kezdet kezdetén, 1931-ben csináltam, miután 1928-ban kezdtem fotózni. A képen egy kis cigányfiú megy az úton, a hátán egy nagybőgő. A görbe lábú kisfiúnak ez nagy és nehéz, majd’ összeroskad alatta. Megható, s ahogy megy az úton, valahogy ez az élet útjának tunik, úgy össze van benne surítve minden.

• Egyszer valamelyik interjújában azt olvastam, hogy nem tartja magát múvésznek.
• Nekem a művészet egy nagyon furcsa dolog. Nem tudom, mi is az, bár azt hiszem, más sem nagyon tudja. Művészet? Szerintem művészet az, ha 50 év múlva ránézel erre a cigányfiúra, és még akkor is mond valamit.

Helyszín: Spinoza Ház

Cím: 1074 Budapest Dob u. 15.

Telefon: (1) 413-7488 /4789