“A Siratófal a délutáni napsütésben a legszebb. A hatalmas tér néha kihalt, egy-két ember ha imádkozik a falnál. Máskor gyerekzsivajtól hangos. Péntek délutánonként ünnepélyes, amikor a hívők köszöntik a sabbath bejövetelét. Itt mindig történik valami. Egyszer egy barmicvo közepébe csöppentem. Apa és fia együtt olvasták a Tórát. Körülöttük a család férfitagjai, míg a nők kicsit távolabbról, a kerítés mögül kísérték figyelemmel a férfivá avatás szertartását.

“A Siratófal a délutáni napsütésben a legszebb. A hatalmas tér néha kihalt, egy-két ember ha imádkozik a falnál. Máskor gyerekzsivajtól hangos. Péntek délutánonként ünnepélyes, amikor a hívők köszöntik a sabbath bejövetelét. Itt mindig történik valami. Egyszer egy barmicvo közepébe csöppentem. Apa és fia együtt olvasták a Tórát. Körülöttük a család férfitagjai, míg a nők kicsit távolabbról, a kerítés mögül kísérték figyelemmel a férfivá avatás szertartását. Az imádkozók, hol a fallal teljesen eggyé válva, hol előtte hajlongva, davenolva fohászkodtak Istenhez. Imájuk kísérőzenéje az állandó madárcsicsergés. Máskor Mea Searim utcáit jártam, és megláttam egy öregembert, fején egy törülközővel; a rituális fürdőből jöhetett. Természetesen azonnal le akartam fényképezni, de két fiatal ortodox férfi megszólított, persze a legrosszabb pillanatban. Azt kérdezték, honnan jövök, mire mondtam, hogy Magyarországról. Elkezdtek suttogni, majd fölváltva mondogatták nekem: kokos, kokos, kokos. Nem értettem semmit, de nem is akartam beszélgetni velük, hiszen jött az öreg felém. Emeltem a fényképezőgépemet – és hirtelen bevillant, mi is lehet ez a kokos, kokos, kokos. Énekelni kezdtem a nagykállói rebbe híres dalát: Szól a kakas már…” Közben elkészítettem a felvételt. Ahogy végül fölnéztem, négy meghatódott férfi állt körülöttem. Ki tudja, talán a nagyapjuktól hallották utoljára ezt a dalt.”
Csorba László – Pécsváradi Gábor – Benda Iván

Az élő Jeruzsálem

1519 táján érdekes könyvecske jelent meg Johann Singriener bécsi tipográfus nyomdájában. Pécsváradi Gábor cseri barát, a ferences rend szigorú (obszerváns) ágának korábbi budai tartományfőnöke adta közre szentföldi tapasztalatait összefoglaló, latin nyelvű kalauzát Jeruzsálem városának rövid és olvasásra kellemes leírása címmel. A Mohács előtti idők e tudós tanúja a kötet elöljáró beszédében élményei hitelességéről azt írja, hogy nem kevés ideig az ott élő testvérekkel együtt laktam, magukat a szent helyeket ismételt alkalommal többször fölkerestem és érintettem. Személyes benyomások és széles körű olvasmányok közösen formálták a szentföldi zarándok-irodalom e különösen értékes darabját, amelynek bevezetőjében a szerző számba veszi, miért is nevezik szentnek Jeruzsálem városát. Okait sorra véve megértjük, miért törekedtek a jámbor zarándokok az utóbbi majd kétezer esztendő során a földgolyónak éppen erre a kitüntetett pontjára.
Jeruzsálemnek ezt a városát az Ó- és Újszövetségben egyaránt (így a Makkabeusok két könyvében és a Biblia más helyein is) szentnek nevezik, főképp három okból. Először az egy és igaz Isten tisztelete miatt. Ugyanis a legrégibb időktől fogva ezen a földön és ebben a városban elevenen élt az egy igaz Isten tisztelete, jobban, mint a Föld bármely más részén. […] Akkor egyedül a zsidó nép végezte állhatatosan az egy igaz Isten tiszteletét.
Nagypéntek, 2000. Ekkor léptem be először a Szentsír Templomba. Katolikusok, orthodoxok, szírek, koptok, örmények, etiópok miséi töltötték be a hatalmas teret. Csak a tömeget érzékeltem, sodródtam az áradattal, a bábeli hangzavarban fogalmam sem volt róla, hol vagyok.
Egy félre eső zugban észrevettem, hogy a világ elől bezárva ül egy apáca. Csukott szemmel magába mélyedt, kezében füzetlap, amelyen egy dal kottaképe látszott. Úgy éreztem, száz éve ismerem. Meg szerettem volna szólítani, beszélgetni vele. Nem mertem, hiszen csak magyarul szólhattam volna hozzá.
Évek teltek el, és egy este vendégségbe hívtak. A szoba falán, egy csoportképen váratlanul megpillantottam ugyanazt az arcot. Kérdeztem: ki ő? Barátom így felelt: Eszter nővér, Jeruzsálemben az egyetlen magyar apáca.
Második ok: A szent prófétákról nevezik Jeruzsálemet szent városnak, minthogy a szent próféták közül – akikkel az Isten beszélt, és megmutatta nekik titkait, hogy a jövendő dolgokat a Szentlélektől megvilágosítva mint jelenlevőt ismerhessék fel – sokan laktak ebben a városban vagy valahol a környéken; így Izajas, Jeremiás és sokan mások. Hasonlóképpen a szent pátriárkák, mint Ábrahám, Jákob és sokan mások, mint az az Ószövetségből nyilvánvaló.
A Siratófal a délutáni napsütésben a legszebb. A hatalmas tér néha kihalt, egy-két ember ha imádkozik a falnál. Máskor gyerekzsivajtól hangos. Péntek délutánonként ünnepélyes, amikor a hívők köszöntik a sabbath bejövetelét. Itt mindig történik valami. Egyszer egy barmicvo közepébe csöppentem. Apa és fia együtt olvasták a Tórát. Körülöttük a család férfitagjai, míg a nők kicsit távolabbról, a kerítés mögül kísérték figyelemmel a férfivá avatás szertartását. Az imádkozók, hol a fallal teljesen eggyé válva, hol előtte hajlongva, davenolva fohászkodtak Istenhez. Imájuk kísérőzenéje az állandó madárcsicsergés.
Máskor Mea Searim utcáit jártam, és megláttam egy öregembert, fején egy törülközővel; a rituális fürdőből jöhetett. Természetesen azonnal le akartam fényképezni, de két fiatal ortodox férfi megszólított, persze a legrosszabb pillanatban. Azt kérdezték, honnan jövök, mire mondtam, hogy Magyarországról. Elkezdtek suttogni, majd fölváltva mondogatták nekem: kokos, kokos, kokos. Nem értettem semmit, de nem is akartam beszélgetni velük, hiszen jött az öreg felém. Emeltem a fényképezőgépemet – és hirtelen bevillant, mi is lehet ez a kokos, kokos, kokos. Énekelni kezdtem a nagykállói rebbe híres dalát: Szól a kakas már…” Közben elkészítettem a felvételt. Ahogy végül fölnéztem, négy meghatódott férfi állt körülöttem. Ki tudja, talán a nagyapjuktól hallották utoljára ezt a dalt.
Harmadik ok [] Isten Fiának, üdvözítő Jézus Krisztusnak eljövetele, aki az emberi nem üdvözítését és megváltását a Föld középpontjában, Jeruzsálem szent városában vitte végbe. [] Ebben a városban gyakran prédikált, sok csodát vitt végbe, érettünk itt szenvedett és eltemették; föltámadván, a mennybe fölment az Olajfák hegyéről, Jeruzsálem közelében, és itt fog eljönni, hogy az egész világ fölött ítélkezzék.
Sosem tudtam elképzelni, milyen lehet az Olajfák hegye. De ahogy itt vagyok, minden olyan egyszerű. Hajnalonként felbaktatok a meredek kaptatón. Magam mögött hagyom a Getszemáné-kertet, és a kanyargós úton, a temető mellett elsétálva lepillantok az Óvárosra. Ilyenkor minden nagyon csendes. A felkelő Nap előbukkan a hegy mögül, és az Óvárost beteríti fényével. Egyik reggel, mint a mesében, feltűnt egy idős arab ember szamárháton. A temetőhöz érve kicsapta az állatot a sírok közé, hogy legelészszen, ahol a legtöbb fű nő. Mellém telepedett. Hosszú hallgatás után, ékes angolságunkkal, pár egyszerű szóval, sokatmondó taglejtésekkel megbeszéltük a világ dolgait. Mielőtt elindult, a szemembe nézett, majd lassan, tagoltan (hogy pontosan értsem) azt mondta: neki mindegy, ki honnan való, arab, zsidó vagy keresztény, egy a fontos, hogy békesség legyen a Földön. Ellentmondást nem tűrve, fejemet a kezébe véve, hatalmas, borostás csókot nyomott a homlokomra… Majd szálem alejkum köszöntéssel megáldott, nemcsak engem, de az egész világot, felkapaszkodott a csacsijára, és elporoszkált a temetőfal árnyékában.

Csorba László – Pécsváradi Gábor – Benda Iván

A kiállítás a galeria.origo.hu-n tekinthető meg.