Mint a fáradt vándor Kailas szent hegyét, mint Mekkában az üvöltő zarándok a nagy fekete márványtömböt, mint az utolsó faluban óbégató vasárnapi körmenet, igen-igen, az ember kötődik a körhöz, hiszen körbejárja a fontos dolgokat. Talán azért is teszi, mert az élete is kör: a NEM-ből érünk az IGEN-be, és térünk vissza a NAGY NEM-be, de akkor már az élet adta stigmákkal. Talán éppen ezért…

Mint a fáradt vándor Kailas szent hegyét, mint Mekkában az üvöltő zarándok a nagy fekete márványtömböt, mint az utolsó faluban óbégató vasárnapi körmenet, igen-igen, az ember kötődik a körhöz, hiszen körbejárja a fontos dolgokat. Talán azért is teszi, mert az élete is kör: a NEM-ből érünk az IGEN-be, és térünk vissza a NAGY NEM-be, de akkor már az élet adta stigmákkal. Talán éppen ezért… a lélek legmélyén nyugvó kör késztette az alkotót is, hogy Ő is körbejárja azt, ami fontos, ebben az esetben azt, ami már nem jár, de ami (aki?) egykor jött, született és ment, meghalt, aztán maradt… Igaz, formalinban! Nos, Barta Zsolt Péter az emberi testet járja szépen körbe… Hogyan? Miről is van itt szó? Az élő halottat mutat az élőknek? Akkor ez lenne a kör négyszögesítése? A fából vaskarika (mellékesen kör az is), az élő tetszelgése az örök témában?
Miért járja körbe-körbe az egyik a másik (mellesleg halott) ember a koponyát, miért tesz újabb és újabb kört a cranium körül, mit akar az os frontale-től, a varratoktól, a Foramen Magnum-ba meg minek kukucskál bele? Mire jó ez az egész? Oly szép lehetne az este vacsora után: kanapé, langyos spricci-cola a gyereknek, apának buta-sör, újság, közben ütődött körbe-körbe sorozat a tévében… Mit akar ezekkel a képekkel? Mit akar a halotakkal? Miért nem fényképezi az élőket? Miért kell minden nagy találmánynak – így a fényképezésnek is – hátrányaival szembesülnünk? Példák? Telefon? Telefonszámla! CD? CD-állvány, mely mindig felborul…, antibébi tabletta, mely persze csődöt mond…, de félre a viccel, halottról jót vagy semmit, tartja a közmondás, nos, Barta Zsolt Péter körbe-körbe jár, nem tud másképpen, csak így létezni a NAGY misztériummal. A halállal? Igen, egyre csak jár-jár, körbe-körbe, itt, nekünk…, élőknek…, pl. a fényképezés is oly szép lehetne, ha nem léteznének ilyen felvételek, ha mondjuk csak olyanok születnének, mint: naplemente, gyerek a homokozóban, szerelmünk a sátor előtt…, na, mit akar ez az ember a koponyákkal? Mit akar tőlünk?
Hiszen tudjuk: a lefényképezett, az meghalt. Azt is tudjuk: minden ember halandó. Tudjuk: mi is emberek vagyunk. Ergo…(szünet!), nos, ez az egész halál nem új dolog! Azaz: a tudás körében állunk.
De az ilyen fényképész olyan, akár az óra, körbe jár, közben az idő rohan, felettünk is ugyebár, igen, oly szép lehetett volna ez az este…, szóval? Mit akar ez az ember? Hogy gondolkodjunk el, amikor jön és halált mutogatja? Körbe? Feketén-fehéren! De miért is mondjuk előre a feketét? Hopp, ez volna az első gondolat? Nos, ezernyi kérdés vár még megoldásra. Szóval: elénk teszi a KÖRT! A nagy kört! Mi pedig körbeálljuk, mert valamiképpen csak vonzódunk a körhöz. A kör bennünk van! Miért is? Mert ezek a képek a halálról, nos, ezek a művek elveszik a félelmet. A félelmemet. Egy időre tudok vigyorogni azon, hogy majd egyszer meghalok. De a furcsa az, hogy miközben nézem a képeket, pontosan érzem: telik az időm…”

Kalász István
író, terapeuta