Hogyan, mikor és milyen helyet talált magának a klasszikus művészeti ágak sorában a festészethez képest újszülött fotográfia? A fotóművészet kanonizálódásának kanyargós útját a piktorialistáktól a modernizmusig követhetjük nyomon a Szépművészeti Múzeum új kiállításán.
A 2012. március 30-tól július 1-ig látható tárlat kereken 200 képet mutat be az 1889 és 1929 közötti, képzőművészeti és társadalmi változások szempontjából egyaránt forradalmi időszakból. A képek mellett, háttér- és referenciaképpen, a korszak jelentősebb történelmi-kultúrtörténeti eseményei is megjelennek a falon, kontextusba helyezve a fotográfia születéstörténetének kiválasztott 40 évét. Ez nagy segítség a nem (fotó)történész látogatóknak, mivel a történet kontextusból kiragadva nem is igen értelmezhető, hiszen a fotográfiát is ugyanazok a szellemi-ideológiai áramlatok sodorták és formálták fotóművészetté, amelyek a korszak többi művészeti ágát is alakították. Az egymásra reflektáló különböző művészeti ágakban ugyanazok a világnézeti mintázatok manifesztálódtak.
A 19. század utolsó harmadára a nyugodt felszín egyre kevésbé tudta elfedni a mélyben erősödő társadalmi válság jeleit, az elkerülhetetlen társadalmi változásokat előrevetítő rejtett forrongás az irodalomban és a képzőművészetben is megmutatkozik. A valósághű ábrázolás kevésnek bizonyult a dolgok rejtett belső lényegével kapcsolatos gondolatok, megérzések művészi ábrázolására. Az impresszionista festők a valóság változékonyságát és ennek pillanatnyi látszatát igyekeztek megragadni az állandóság illúziójának vizuális alátámasztása helyett, és a valósághű ábrázolás elvetése hamarosan követőkre talált a fotográfia művelői között is.
A lágy rajzolatú objektívekkel készült, festményhatású fotográfiák gyorsan elterjedtek, az első piktorialista kiállítást 1891-ben Bécsben rendezte a Camera Club. Az új stílusnak Franciaországban és Németországban is számos követője volt, Londonban megalakult Linked Ring csoport. A piktorialisták valószínűleg nem a magas művészetek panteonjába való vágyakozástól vezérelve loholtak az impresszionisták nyomában, festői stílusú képekkel és nemeseljárásokkal bizonyítva, hogy nekik is van kézügyességük, tehát jogos a művész úr megszólítás. Sokkal inkább az sejlik át a száz évvel ezelőtti képeken, hogy a valósággal kapcsolatos gondolatok legkifejezőbb képi megjelenítésére ez a – kortársak számára közérthető – vizuális nyelv kínálkozott. Amit később más, a modern élet új kérdéseiről való diskurzusra alkalmasabb vizuális nyelvjárások váltottak fel, a művészet folyamatosan változó, dinamikus természetéből adódóan.
A kiállítás kezdő dátuma 1889. Ekkor jelent meg Peter Henry Emerson nagy hatású könyve -Naturalistic Photography for Students of Art -, melyben a valósághű ábrázolást a művészi önkifejezés gátjaként jelölte meg: „A fényképezés titkaiba bevezetett kezdő lépten-nyomon megbizonyosodhat afelől, hogy a valóság valamennyi részlete metsző élességgel visszaadható. Ez a metsző élesség művészi szempontból végzetes hátránya a fényképezésnek.” Vagyis éppen azt jelöli meg hátrányként, ami egyedivé, a valóság objektív ábrázolására minden korábbi módszernél alkalmasabbá teszi a fotográfiát. Attól, hogy képesek vagyunk metszően éles képet készíteni a valóságról, még nem biztos, hogy ezzel valami mást, többet is el tudunk mondani róla, de a homályos kép sem garantálja, hogy sikerült tovább lépni „az igazat mondd ne csak a valódit” irányba. Érdekes gondolatmenet, érdekes kísérlet a rendelkezésre álló technikai lehetőségeknek a művészi kifejezés szolgálatába állítására. Ahogy az Alfred Stieglitz nevéhez fűződő Straight Photography irányzat vagy a még későbbi Új Tárgyilagosság is az.
A „művészet-e a fotográfia” felvetés is fokozatosan változott át releváns kérdésből álkérdéssé, ahogy a művészetről való gondolkodás, a művészettel és művészekkel kapcsolatos elvárások is átalakultak. Az avantgard művészet elterjedésével a közízlést korábban pofonütőkből lesznek a közízlés formálói, a Duchamp-féle „mindenki művész, minden tárgy műtárgy” szemlélet kifogja a szelet a képkészítés demokratizálódása miatt aggódók vitorlájából.
A századfoduló Emerson gondolatainak szellemében alkotó fotográfusai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a fényképezést ne mechanikus folyamatnak, hanem sajátos kifejezési módja alapján megítélendő művészeti ágnak tekintsék az egykori műértők és kritikusok is. A fotográfia széles körű elterjedése és a fényképezőgép műtárgy létrehozására alkalmas eszközzé válása pedig ahhoz járult hozzá, hogy a művészi gondolat „hordozóanyagáról” áttevődjön a hangsúly magára a gondolatra, a létrejött képre a művészi gondolat őrzőjeként tekinthessünk, függetlenül attól, hogy objektívvel, ecsettel vagy ceruzával készült.
A legkorábbi, magukat már művésznek tartó és mások által is elismert fotográfusok alkotásai mellett megcsodálhatjuk a letűnt korok ügyeskezű asztalosai által készített képkészítő masinákat is – 2012. július 1-ig. A megnyitó felvételről itt látható.
A fotóművészet születése és reinkarnációi
