Köszöntöm Önöket a Felvillanó történelem című kiállításon, amelyet egy 1000 darabos Robert Capa-gyűjtemény sokrétű anyagából válogatott össze Szakács Emese Bíborka kurátor erre az alkalomra és fel is teszi a kérdést: „Mit látunk meg egy képből, ha csak néhány másodperc erejéig kerül a szemünk elé?”
Megnyugtatok mindenkit: erre a kérdésre most tőlem a választ nem kapják meg. Nem akarom elvenni a felfedezés örömét.
De a mai fiatal fotósgeneráció sokat tud tanulni Robert Capa képeiből. A technikai hátteren túl – azon, hogy hogyan exponált vagy milyen kompozíciókat alkalmazott –, vajon attól lettek olyan jók a képei, mert elég közel volt? Vagy azért lettek ikonikusak, mert olyan helyeken járt, és olyan dolgokat örökített meg, amilyeneket más nem?
De nem feltétlenül igaz egyik sem.
Többször megesett fiatalabb fotóskollégáimmal, hogy feldúltan jöttek vissza egy eseményről, mert megláttak egy jó és nem szokványos szöget, lefényképezték, majd azt látták, hogy egy másik kolléga ezt észrevéve odamegy, és elkészíti ugyanazt a képet. Ilyenkor tettem velük egy próbát. Kiválasztottunk egy pontot, odaálltunk ugyanazzal a géppel, ugyanazzal az objektívvel, és exponáltunk egy-egy kockát pár másodperc elteltével. Ha csak az expozíción változtattunk, vagy a rekeszértéken, vagy egy kicsit a kamera dőlésén – például leguggoltunk, vagy felemeltük a gépet –, két merőben más kép született.
Így számukra is világossá vált, hogy nem feltétlenül igaz, hogy csak olyan helyen lehet kiemelkedő képeket készíteni, ahol más fotós még nem járt. És itt nem egy-egy jól elkapott pillanatról beszélek. Ehhez több kell, mint a technikai tudás, szerencse vagy az, hogy különleges helyen legyünk. Itt ér össze az a tudás, hogy hogyan tudjuk a néző elé tárni a látottakat – azaz mit gondolunk arról, amit lefényképezünk. Így a kép attól lesz igazán különleges, ha ezek a gondolatok először megszületnek.
Robert Capától a mai kor fotósai azt a konstans, tudatos, magas színvonalú munkát tanulhatják meg, amely bár sokszor extrém helyzetekben születtek, például háborús és konfliktuszónákban (ami valóban az egyik legkimerítőbb feladat), de nem úgy, ahogy azt sokan gondolják. Nem maga a fényképezés a legnehezebb az ilyen helyzetekben, hanem az oda vezető út. Egyáltalán hogyan jutsz el oda? Hogyan biztosítod a mindennapi szükségleteket, mint az evés, ivás, alvás? Hogyan maradsz életben? A fotózásra ott is ugyanazok a szabályok vonatkoznak: először szülessen meg a gondolat, amit el akarok mondani.
Mint látni fogják, a 12 szekcióból álló vetítés a Korai képektől, a Milíciák árnyékában, a Háború utáni világ fejezetein, valamint a Régi barátok és derűsebb napok blokkon át egészen az Utolsó megbízás képeiig tart.
És hogy mit látnak meg a néhány másodpercre felvillanó képekben? A történelem nagy eseményeit? A kompozíciót? Az emóciót, ami a képekből árad Önök felé? Esetleg a gondolatot a minden fotó mögött ott álló fotográfust? Ezt azon nyomban megtudhatják, mert ezennel megnyitom a kiállítást.
The post Sopronyi Gyula megnyitóbeszéde appeared first on Capa Központ.
