A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutasson be néhány fotográfust, akiknek munkássága inspirálja, illetve olyan képeket, amelyeket kiemelten fontosnak tart.
Ha inspirációkra gondolok, felrémlik néhány alkalom, amikor hirtelen elöntött a forróság, és én magam is meglepődtem, mennyire lebilincsel egy-egy fénykép vagy fotósorozat. Irigységet éreztem, sajnálkozást, hogy nem én vagyok a képek készítője.
Tokihiro Sato képeinek látványa hasonlóképpen erős hatással volt rám, és bizonyára az alkotásaim készítése során is meghatározóvá vált. A japán művész tükröt használ, amivel a Nap sugarait a fényképezőgép lencséjébe tükrözi. A technika szintén érdekfeszítő, hiszen nappal készülnek a képek, és a napsütötte tájban hosszú percekig vagy órákig is exponál a gép. Feltételezem, hogy ezért az objektív elé valamilyen sötétítő szűrő kerül. A fényképész korántsem a megszokott pozíciót veszi fel, és nem a gép mögött várakozik. A kamera előtt a tájban küzdelmes utat jár be, a hullámzó tengerben, a habzó vízzel, és éles sziklákkal dacol. A hosszú expozíció miatt a felvételen alakja nem jelenik meg, pöttyök és csíkok jelölik a mozgását. A tükröződések okán keletkező fehér foltok a mozgásának a lenyomatai a tájon.
Az archívumok kisajátítása, és a meglévő képek újra felhasználása, vagy az ezekből kiinduló képkészítés régóta fontos a munkáimnak. A hasonló munkamódszerrel készülő képek szintén meghatározóak számomra, mint például Kensuke Koike, a Velencében élő japán művész, alkotásai. Thomas Sauvin francia művész birtokába került egy ismeretlen sanghaji egyetemi fotós hallgató által az 1980-as évek elején készített fotóalbum. Ez a kötet új életre kelt Kensuke Koike kezei által. A No More, No Less című sorozat képein, Koike átalakítja az album képeit, egy egyszerű pengével és ragasztószalaggal dekonstruálja és újrateremti a képeket. Tehát semmit sem ad hozzá az eredetihez, a kép darabjait és részeit rendezi újra. A portrék meglepő arcokká alakulnak át, és új különös, ám geometrikus látvány jön létre. Egy másik számomra nagyon inspiráló sorozata, a No One Knows című, ahol a negatív film kontaktálásával szürreális és groteszk arcképeket teremt.
Gillian Wearing konceptuális képzőművész munkásságában a köz- és magánélet közötti különbségeket vizsgálja. Nagy hatással volt rám Album című sorozata. A művész önarcképein fényképekből készült maszkokat látunk, ahol az alkotó a családjának tagjaiként álcázza magát. Aprólékosan rekonstruálja a régi családi fényképeket, így átalakulva édesanyjává, édesapjává, nagybátyjává és testvérévé, akik a képek készítésekor fiatal felnőttek vagy serdülők voltak. Ezzel a munkával rámutat arra a mindannyiunkban élő kettősségre, hogy habár a közeli rokonaink genetikai szinten kapcsolódnak hozzánk, mégis tőlünk független individumok. A Self-Portrait at Three Years Old (2004) című mű a művész saját gyermekkoráig nyúlik vissza. A kisgyermek maszkjának szemnyílásain keresztül a felnőtt művész tekintetével találkozik a néző. Wearing a belső és a külső közötti szakadékra kérdez rá, és számos további kérdést vet fel az identitásról, az emlékezetről vagy a fotográfiai médium hitelességéről.
Zagyvai Sári | Web | Instagram
Zagyvai Sári fotográfiai munkásságáról a korábbi bejegyzésünkben is olvashat:
A Capa Központ 2022-es FUTURES-tehetségei: Zagyvai Sára
The post Zagyvai Sári: fotográfiai inspirációk appeared first on CAPA BLOG | A Capa Központ blogja.
