Eifert János: Utazás Indiában és a Közel-Keleten – FOTÓ 1975/5

0
18

FOTÓ 1975/5

Utazás Indiában és a Közel-Keleten

És hány kiló filmet viszel? – kérdezték a barátok, ismerősök, amikor megtudták, hogy a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének táncosaként Indiába és a Közel-Keletre utazom. Valóban, eldönthetetlen, hogy a táncos vagy a fotós készült-e izgatottabban.

A turné csaknem kéthónapos volt. India négy városában (Új-Delhi, Benares, Calcutta, Bombay) és Irak, Szíria, Libanon fővárosában 28 alkalommal lépett fel az együttes. Repülőútjainkon kb. 30 000 kilométert tettünk meg. S jóllehet az út számunkra elsősorban próbát, előadást – munkát jelentett, mégis módunkban volt jóval mélyebb bepillantást nyerni az említett országok életébe, mint azt turistaként tehettük volna. Ez elsősorban indiai vendéglátóink rendkívüli előzékenységének, barátságának volt köszönhető. Sokat segítettek a magyar külképviseletek tagjai is.

A fényképezésre, amint az várható volt, sok alkalom kínálkozott. Poggyászom legtekintélyesebb részét – minden más rovására – valóban a film és fotófelszerelés alkotta. Két Pentacon-six 6 x 6-os fényképezőgépet vittem 50, 80, 120 és 180 mm gyújtótávolságú objektívekkel, valamint egy TTL prizmával, ezen kívül fényszűrőket (narancssárga, vörös, sárgászöld), többszöröző prizma-előtétet, közgyűrűt. A kb. 1000 feketefehér felvételt ORWO NP 20, NP 27, valamint llford és Forte anyagokra, az 500 színes diafelvételt pedig Ektachrome professionnel anyagra készítettem.

Az időjárás rendkívül kellemes volt. Indiába a monszun utáni időszakban érkeztünk, 25 -30 °C hőmérséklet, ragyogó napsütés fogadott bennünket. A fénymérő egy-két fényértékkel többet mutatott, mint az itthoni nyári napsütésben. A nagy fényellentétek miatt a kiegyenlítő hatású Gevaert 206-os előhívó (a jól bevált Kodak D 76-nak egy változata) használata adott jól nagyítható negatívot.

Minden szabad időnket dús program töltötte ki. Láttuk az ősi indiai művészet, építészet csodáit, a modern világvárosi negyedeket, apró falvakat, ahol szinte érintetlenül él a többezer éves életforma. Jártunk manufaktúrában, ahol régi módszerekkel csodálatos kelmék készülnek, sétáltunk a bombayi atomerőmű ápolt parkjában, no és persze az európai számára kifogyhatatlan látványosságokkal szolgáló utcákon. Voltunk egy jógi-intézetben és több tánciskolában, láthattuk Rabindranath Tagore szülőházát, a delhi és agrai Vörös Erődöt és természetesen a Tadzs- Mahalt. És mindezeken túl: sok emberrel ismerkedtünk meg, kitűnő tolmácsunk, Polgár Judit segítségével sokat beszélgettünk velük. Mivel Indiában rendkívül sok nyelven beszélnek (kb. 800), s az alkotmány is 15 hivatalos nyelvet fogad el, az összekötő nyelv mindmáig az angol maradt.

A földrajzkönyv adata, mely szerint az Indiai Unió a világ második legnépesebb állama (lakosainak száma 547 millió körül van) etnikailag rendkívül változatos, tapintható valósággá válik már Delhi és Benares után is. Az a kép, amelyet itthon könyv és filmélmények alapján kialakíthat az ember a keleti utcákról, sokszorosan igaz. Elképzelhetetlenül óriási a tömeg, a legkülönfélébb bőrszínű és viseletű emberek áradata, az autók, robogók, riksák, ökrösfogatok, állatok nyüzsgése. Az árusok egész kínálatukat itt tartják, itt működik egy járdaszéli vízcsap mellett guggolva a borbély is, vele szemben páciense. Kígyóbűvölők, majomtáncoltatók, jósok, fakírok, legkülönbözőbb mutatványaikkal.

Mindez nem különül el a nagyváros több sávban özönlő gépkocsi és gyalogos forgalmától. A közlekedési rendőr intésére kecskenyáj ballag át szelíden az útkereszteződésben. A járdaszigeten – a forgalom közepette – rongyaiba burkolt alvó gyereket pólyázó asszony. A járdaszegély víztócsáiban mosakodó, tisztálkodó emberek. Vézna, lesoványodott testű, nehéz sorsú emberek. Életükben talán sohasem laktak jól. Kétséges, megérik-e a holnapot! Sok százezer embernek semmiféle hajléka nincs, az utcán telik el egész életük. A szegénység és nélkülözés sokféle betegséget szül. Az indiai átlagéletkor ma sem több 45 évnél.

Mindemellett a legnagyobb élményt az emberek jelentették nekem. A személyes ismeretségek csak erősítették a róluk kapott benyomásokat, rokonszenvesek, türelmesek, vidámak és jóindulatúak. Az utcán járva megannyi értelmes és méltóságteljes arc, városon és falun egyaránt. A nők között, különösen Nyugat-Bengáliában, feltűnően sok a szép arcú. Szinte valamennyien az ősi viseletet, a szárit hordják, pompázatos színekben. Ez tulajdonképpen egy 6 m hosszú finom ruhaanyag, amelyet egyetlen gomb, varrás vagy csat nélkül ügyesen a testük köré tekenek. A világ legszebb, legegyszerűbb viselete!

A férfiak ruházata különböző, a nemzetiség és a vallás rajta hagyja jegyeit. Különösen feltűnőek a szikhek jellegzetes tekerésű és káprázatos színű turbánjaikban. Vallásuk tiltja szőrzetük levágását. Erről, s acél karpereceikről ismerni fel őket, mivel testükön mindig kell viselniük valamiféle fémet. Régen a szikhek a hindu vallás „protestánsai” voltak. Elvetették a kasztrendszert, s egy harcos, félkatonai szervezetbe tömörültek. Ma India legalkalmazkodóbb, legtanulékonyabb rétege, mind kereskedők, gépészek, technikusok, szakemberek a különböző városokban.

A hinduizmus, amely több mint vallás – életforma, világszemlélet – rendkívül erős szálakkal szövi át az egész társadalmi-gazdasági életet. Kirívó példája ennek a szent tehén. Emberek milliói éheznek, s ugyanakkor szarvasmarhák milliói kószálnak teljesen haszontalanul. Mindenütt előfordulnak, mindent felfalnak. Igaz, a szemetet is. Delhi utcáin kőfallal körülvett facsemetéket láttunk, amelyeket csak így lehetett megvédeni a falánk tehenektől. Igavonásra ugyan felhasználják őket, de mivel soványak és erőtlenek, nem sok haszonnal.

Egy másik példa: egy hajnalon elvittek bennünket Benaresben a Gangesz partjára, ahol tömegek merítkeztek vallásos szertartások közepette a szent folyó vizébe. Idegenvezetőnk, aki földrajz-történelem szakos tanár, nagyon komolyan beszélt a folyó vizének különleges gyógyító, fertőtlenítő hatásáról. A látvány éppen az ellenkezőjét látszott bizonyítani. A művészetek témáját is a vallás határozta meg évezredeken keresztül. A delhi Nemzeti Múzeum vagy a calcuttai India Múzeum bővelkedik a különböző isteneket és életüket ábrázoló szobrokban.

A különböző tánciskolákban látott klasszikus, hagyományos táncok – melyekre jellemzők a kézmozdulatok, az arc gesztusainak egy-egy önálló jelentéssel bíró kifejezése – szintén az istenek világát mesélik el.

A múzeumok gyűjteményeivel egyenrangú, ha ugyan nem nagyobb élményt jelentett a népi iparművészet, amely ma is él, virágzik. Nagyon szépek a réz használati és dísztárgyak, elefántcsont vagy szantálfa faragások, selymek és hímzések, festéseik. Forma- és színviláguk elmondhatatlanul változatos. Egyáltalán: a díszítésre való hajlam mindenütt megfigyelhető; a teherautók éppúgy ki vannak pingálva, mint az elefántok.

Indiai utunk utolsó állomása, a hatmillió lakosú Bombay, tengeri kikötőváros. Pálmafák szegélyezte útjain több sávban hömpölyögnek a gépjárművek. Gondos tervezésű magas épületei, luxus szállodái világvárossá teszik. S talán ezzel a látvánnyal együtt értettük meg, hogy mennyire jellemzi Indiát a gazdagság és a szegénység, a modern kapitalizmus és az évszázados feudalizmus, a riksa és az elektronika. Persze ennyi idő alatt ezeket csak meglátni lehetett.

India után három közel-keleti ország fővárosában, Bagdadban, Damaszkuszban és Bejrutban léptünk fel. Az Ezeregyéjszaka meséinek világa egy kemény, lüktető hétköznapi élet valóságával keveredik. Modern épületek, rengeteg gépkocsi, tranzisztoros, kazettás magnetofonok reklámjai – ugyanakkor a bazárok tevecsont-berakásos dobozai, finom művű aranygyűrűk drágakő-berakásokkal, a buszok között kocogó csacsik, lábukat a földig lógató utasaikkal, fekete lepelbe burkolt, arcukat is elfátyolozott nők.

Izgalmas találkozásaink voltak a múlttal. Babilonban, az Iraki Múzeum tárlóiban a Tigris és az Eufrátesz vidékének gazdag, évezredes kultúrájának emlékeit láthattuk. Bosrában, Ba’albekben vagy Byblosban a római kor ma is lenyűgöző, monumentális emlékeit csodálhattuk. Jártunk a damaszkuszi Omajjád-mecsetben, vagy Maaloulában a bibliai történetek színhelyeinek egyikén. Élveztük Bejrút csodálatos fekvésű városát: a tengerpartra és a havas csúcsú hegyek oldalaira épült modern építészeti remekek, a tágas városrészek példaként is szolgálhatnának.

És aztán az utolsó izgalom, hazafelé a repülőn ülve. Vajon hány kocka sikerült a kb. 1500 felvételből? A repülőtereken fegyvert keresve nem világították-e át a filmjeimet? Vajon nem sínylették-e meg a szubtrópusi párás meleget? Azután idehaza a fixírből kiemelt első tekercsek láttán megnyugodtam. A hazaérkezés öröme mellett kezdődhetett a feldolgozás kemény munkája.

Az ember, ha fényképezőgéppel járja a világot, sohasem csak magának akarja megnézni, igyekszik minél többet magával hozni belőle másoknak is. Remélem sikerült.